Cserenkó Gábor: Nők nélkül nem érdemes

Cserenkó Gábor

Ha úgy fog hömpölyögni ez az egész körülöttem, ahogy eddig, akkor már megérte.

Cserenkó Gábor 1978-ban született Kalocsán. Könyvtárosként végzett a bajai Eötvös József Főiskolán. 2002 óta ír. Novellái elsősorban online felületeken olvashatók, de 2012-ben önálló kispróza kötettel is jelentkezett, mely a Talán a dalok (United P. C. kiadó) címet viselte. 2015 tavaszán jelent meg második novelláskötete, Nem veled nevetek (Hungarovox kiadó) címmel. A fiatal szerzővel, aki már a Librarius oldalain is publikált, Böszörményi Gyula beszélgetett.

Valaha könyvtárosként végeztél, így feltételezhető, hogy az írott szó, a papírra vetett gondolat hamar megfertőzött. Miként kezdődött ez nálad?

Olvasni mindig is szerettem, talán ezért is mentem könyvtár szakra. Baján, a Pedagógiai Fakultáson végeztem. Akkor még a film vonzott és azzal akartam kifejezni azt, hogy mit gondolok a körülöttem hömpölygő világról. El is végeztem a Fekete Doboz Roma Média Iskoláját (nem romaként sikerült felvételt nyernem). Hamarosan azonban rájöttem, hogy azért az írás egyszerűbb. Nekem az az igazi. Oda csak papír kell, meg toll (most meg már az se). Filmesként folyton eszközhiányban szenvedtem, valamint attól, hogy erősen függök másoktól. Kamerát kölcsönkérni, időre visszavinni, szereplőkkel egyeztetni. Egyszer az egyiknek volt valami hasfájása, máskor a másiknak. Na, most itt nincs ilyen.

A gondos olvasó, amilyen bizonyára te is vagy, hiszen minden írónak annak kéne lennie, úgymond „evolúciós fejlődésen” megy át. Neked mik voltak életed során a legfontosabb olvasmányélményeid a gyerekkortól máig?

A kötelezőket nem szerettem. Azokat mindig később olvastam el. Mindig mást olvastam, mint amit kell. Először leginkább a tévéújságot és a Dörmögő Dömötört. Ezeket azért mondom, mert fontosak. Aztán Arthur Ransome, Mark Twain, Csukás István, Nógrádi Gábor jött. Később már: Karinthy Frigyes, Molnár Ferenc, Mikszáth, Hrabal, Thomas Bernhard, Örkény István művei. A kortárs magyar irodalomból főleg Tarr Sándor írásai, valamint Egressy Zoltán, Kőrösi Zoltán, Spiró György, Parti Nagy Lajos művészetéről gondolom azt, hogy közel állnak hozzám. Aztán visszatérő könyvek is vannak: A látogató (Konrád György), a Bélyeggyűjtemény (Békés Pál), Sátántangó (Krasznahorkai László), Epepe (Karinthy Ferenc), Lomtalanítás (drMáriás), A fehér király (Dragomán György). Valamint a Kucó című kicsiny regény is. Lehettem olyan 16-17 éves, amikor a hatalmába kerített.

Könyvtárosnak lenni különleges létállapot. Te miért választottad és mit tapasztaltál az emberek és könyvek viszonyának kapcsán?

Eredetileg színháztörténet szakra jelentkeztem, de nem vettek fel. A második hely volt a könyvtár. Talán a könyvek szeretete miatt. Tényleg különleges létállapot. Ugyanis mindig ajánlok valakinek valamit. Fontosnak tartom hirdetni azt, amit már régóta terjesztenek a könyvtárosok, hogy: olvasni jó. Kevesen tudják, de olvasni jó. Akár tévénézés helyett is. Éjjel-nappal.

Könyvtárosból ritkán válik író. Nálad miként történt ez? Miért, mikor, hogyan és milyen cikkeket kezdtél írni?

Középiskolásként már bekerült néhány versem irodalmi-művészeti lapokba, és rettenetesen motivált, hogy nyomtatásban látom, amit írtam, alatta pedig ott a saját nevem. Ez mindmáig így van. Ettől kapok erőre. Aztán a főiskola elvégzése után jóval később folytatódott, hogy elkezdtem mutogatni az írásaimat a barátaimnak, majd elküldtem egy-két hozzáértőnek is. Akadtak olyanok, akik nyomban elhajtottak, lévén, hogy nem arattam tetszést náluk az írásokkal. Ezeket nem igazán értettem, válaszaik inkább szimpla „elhajtásnak” tűntek, mint észérvű magyarázatnak. Aztán addig mentem, míg nem találtam egy kiadót, ami megjelentette a kisprózáimat.

Első köteted, a Talán dalok 2012-ben jelent meg. Mesélnél ennek születéséről?

A kötetben kisprózák szerepelnek és három vers. Nyolcvan írást tartalmaz a könyv, és ma már jelentősen átszerkeszteném. Amolyan „mindent egyszerre kimondani akarás” volt a könyv. Ez nem jó. Ebbe a csapdába sokan beleesnek, akár első filmről, akár első könyvről legyen szó.

Milyen érzés volt első kötetes novellistává válni? Hogy reagált rá a környezeted és te magad?

Nekem jó, én úgy éreztem, hogy végre lett valami. A környezetem szerintem eleinte nem értette. Lehet, hogy nagyobb durranásra számítottak. Mindenesetre tolerálták a pelyhességemet.

Van kapcsolatod az olvasóiddal?

A facebooknak köszönhetően igen. Gyakran posztolom a megjelent írásaimat, és kíváncsian várom a hozzászólásokat. A közönség persze, nem egy perc alatt alakul ki. Most még csak az ismerőseim és azok ismerősei olvasnak, de ha azok ismerősei is tudnak majd az írásaimról, nos, akkor az már valami lesz!

Van-e kapcsolatod a kortárs irodalmárokkal, kollegákkal, szerkesztőkkel, és kinek írásait kedveled leginkább?

Igen. Egy könyvbemutatóm kapcsán ismertem meg Lajtai Gábort a Napszigettől. Ő kért és kapott tőlem írásokat, nem tudom, hogy honnan hallott rólam. Említhetem Bene Zoltánt, aki Szegeden él és alkot, a szegedilap.hu szerkesztője. Ha Pesten járok mindig ellátogatók kiadóm, a Hungarovox rendezvényeire. Kaiser László közel húsz éve rendszeresen tart bemutatókat új könyveikből.

Jelenleg Kalocsán élek, az állásnélküliség hozott haza a szülővárosomba. Itt ugyan nem olyan nagy volumenű az irodalmi élet, mint Pesten, de próbálkozunk. Jelentem: nem is rosszul. Megemlíteném, hogy néhány hónapja működik itt egy Kortárs Művészeti Klub (kalocsaikortars.hu), ami igyekszik összefogni a város és a térség művészeti életét. Legalábbis ezen munkálkodunk kiállítással, rendezvényekkel, és havonta bemutatkozási lehetőséget biztosítva valakinek.

Gyakran publikálsz az interneten. Milyen viszonyban vagy az elektronikus kapcsolattartás eme műfajával?

Jó az, ha a lehetőséget megteremtik, viszont el kell azon gondolkodnia az embernek, hogy hatásos-e amit csinál, kell-e, van-e értelme. Én még sehol nem vagyok persze, és csak Psota Irén egyik lenyilatkozott mondata jut eszembe, hogy baromira utálja, ha valaki tehetségtelen. Ezt én gyerekkoromban még nem értettem, de ma már persze értem.

Legfrissebb köteted idén márciusban jelent meg. A benne szereplő novellák a párkapcsolatok őrült, zavaros, kétségbeejtő, kusza világáról szólnak, gyakorta groteszk, humoros hangvételben. Miért fontos ez a téma annyira, hogy egy egész kötetre való írást szenteltél neki?

Azt mondja a borbély Latinovits-Szindbádnak: „Nők nélkül nem érdemes.” Hát, valami ilyesmiért. Ez vesz körül, ebben élek, megéltem, átélem, látom a fonákságot, nem hagy nyugodni, pörgésben tart, lázba hoz… Ilyenekért. Amikor Bereményi Géza elhatározta, hogy Cseh Tamással dalokat fognak alkotni, gondolkodtak, hogy miről is szóljanak majd a dalok. „Csak nőkről ne!” – mondták, csak róluk ne! Aztán tudjuk mi lett. Hát ezért.

Közel áll hozzád a groteszk? Miért ezt a rendkívül nehéz, úgymond Örkényi szemléletmódot alkalmazod írásaid során?

Nevettetni jó. A nevetés ad valami pluszt az embernek. Ha ebbe a köntösbe helyezem a mondandómat, jobban meghallják. Közel áll hozzám, máshogy nem is próbáltam még írni. De tulajdonképpen nem is akarok.

Kaptál már olvasói visszajelzéseket a kötet kapcsán?

Igen, és ugye már nem csak az ismerőseimtől. Megjelent pár cikk, és úgy érzem, a kötet pozitív fogadtatást kapott. Az, hogy az elsőhöz képest jobban sikerült, az meg azt jelenti, hogy fejlődőképes vagyok.

Pályakezdő íróként utalsz magadra, aki novellákat ír. Tervezel nagyobb lélegzetű művet is?

Igen, de úgy érzem, ahhoz még sokat kell tanulnom. Valamiképpen fejleszteni magam, és próbálkoznom az elmélyüléssel.

Mi egy ma élő, pályakezdő író álma?

Jelenleg egy alkotószoba, egy nyugalmas helyen, és egy kulcs, amivel magamra zárhatom az ajtaját. Így meg tudnám írni a következő könyvem. Téma van bőven, abban eddig nem volt hiány, lenne mit megírnom. Tulajdonképpen csak ez, mert – ha úgy fog hömpölyögni ez az egész körülöttem, ahogy eddig –, akkor már megérte.



Nincs hozzászólás

Írd le a véleményed!