+ Gondolat

Ameddig ellátunk magunkban – Tóth Krisztina El Kazovszkij-megnyitója

el kazovszkij

Gyerekként sokan élünk a világgal párhuzamos, nagyon intenzív belső életet, ő azonban ezt átvitte az egész felnőttkorra, átmentve a látószöget is – mondta Tóth Krisztina El Kazovszkijról a Magyar Nemzeti Galériában november 6.-án megnyílt, 400 művet felvonultató kiállításon. Itt a megnyitó teljes szövegét olvashatod.

  • el kazovszkij
  • el kazovszkij
  • el kazovszkij
  • el kazovszkij
  • el kazovszkij
  • el kazovszkij
  • el kazovszkij
  • El kazovszkij
  • El kazovszkij
  • el kazovszkij
  • el kazovszkij
  • el kazovszkij
  • el kazovszkij
  • el kazovszkij
  • el kazovszkij
  • el kazovszkij
  • El kazovszkij
  • El kazovszkij

Gyerekként sokan élünk a világgal párhuzamos, nagyon intenzív belső életet, ő azonban ezt átvitte az egész felnőttkorra, átmentve a látószöget is – mondta Tóth Krisztina El Kazovszkijról a Magyar Nemzeti Galériában november 6.-án megnyílt, A túlélő árnyéka című 400 művet felvonultató kiállításon. Itt a megnyitó teljes szövegét olvashatod.

 

Tóth Krisztina

Ameddig ellátunk magunkban

el kazovszkij

Fotó: Szesztay Csanád

Azon gondolkodtam, vajon miért van az, hogy az előző nemzedék ikonikus alakjai, akik meghatározó hatással voltak az utánuk jövőkre, akik viszonylag korán, már fiatal alkotói éveikben kialakították összetéveszthetetlen hangjukat, stílusukat, mind úgy váltak egy adott közösség irányadó figuráivá, hogy erre igazából sohasem törekedtek, sőt, valójában mindvégig magukba gravitáltak, mint Petri György, Halász Péter vagy El Kazovszkij.

Ez a ma megnyíló monumentális kiállítás lenyűgöző válogatásban és kompozícióban mutatja be El Kazovszkij gazdag, korán lezárult életművének különféle vonulatait. Az első terembe lépve az óriási, nagy formákkal, a szuggesztív, vibráló felületekkel szembesülve az érkező óhatatlanul ünnepélyessé lassítja lépteit: mintha valamiféle szertartásra, ceremóniára érkezne. Vagy váratlanul egy szürreális körmenetbe csöppent volna.

A szakrális vörösek, a mélyfeketék és az éjszaka-kékek álomszerű díszletei a sárgák aranyával titokzatos, időtlen térbe vezetnek, ahol egyszerre van jelen az egyiptomi sírkamrák csendje, a görög áldozati templomok vér- és füstszagú, szertartásos hűvössége és az Ermitázs aranyozott, nehéz pompája.

Te, felebarátom, aki az előbb még azt mesélgetted a lépcsőn, hogy mi történt veled, hirtelen elhalkulsz, mert kiléptél az időből. Pedig a pátosznak nincs helye, és ez a hirtelen támadt lassúság nem is a pátoszé, inkább a megilletődött hús-vér lényé, akit El Kazovszkij művei saját kicsiségével szembesítenek. Mintha a kitágított terekkel, a felnagyított méretekkel azt a gyerekkori perspektívát igyekezett volna konzerválni, ami számára a kezdetet, a képekre, faragott testekre való rácsodálkozást jelentette. Azt a kort, amikor még nem kellett dönteni, mert fejben bárki lehetett. Gyerekként sokan élünk a világgal párhuzamos, nagyon intenzív belső életet, ő azonban ezt átvitte az egész felnőttkorra, átmentve a látószöget is. A lélek Vándorállat, örök alkonyati vagy napkeltei szűrt fényben menekül hátrafelé az időben, míg saját halálához nem ér.

Futásának díszleteit maga festi meg, olyan nagyra, hogy teljesen kitakarhassák a létező világot.

Ne meséld hát el, felebarátom, hogy mi történt veled, mondják a képek, mert nem az az érdekes, ami történt. A művésznek nincs életrajza, csak élet-rajzai vannak. Sohasem maga a történet érdekes, hanem a történet árnyéka, a szenvedély-vetette hosszú, egész életművön áthúzódó árnyék. És ez az árnyék csak a mulandóság megvilágító fényében lehet ennyire éles, csakis annak szüntelen tudatában válhat ilyen intenzívvé.

Mit mondhat ez a tematikus csoportokba rendezett, lenyűgöző válogatás a mai látogatónak? Nyilvánvalóan mást mond azoknak, akik ismerték és szerették a művészt. Mást mond saját generációjának, azoknak, aki évről évre követték az épülő és változó, borzongatóan varázslatos Dzsan Panoptikumot, akik élő legendaként tekintettek a személyre és – ritka az ilyesmi – evidenciaként saját kortársuk szisztematikusan épülő életművére, és mást azoknak, akik azóta nőttek fel, és most ismerkednek ezzel a szuggesztív, rejtélyes, drámai képi világgal.

Kérdés, hogy a nagy formátumú személyiség minden korban függetlenedni tud-e körülményektől, hogy ma, a rövid távú életstratégiáknak engedő, szegmentálódó életművek és a kis és nagy és még nagyobb kompromisszumok zavaros jelenében mit üzenhet a következő nemzedékeknek egy ennyire egységes, belső és külső alkukat elutasító életművel való zavarba ejtő szembesülés. Talán azt, hogy ennek van értelme, csak ennek, hogy végső soron csak a totális, művészetté transzponált élet valódi, csak így lehetséges az átkelés, a transz. Ebbe a negatív életbe pedig csak akkor igazán élhetjük bele, ha bele is haljuk magunkat. A lényeg, hogy nyoma legyen: hogy hagyjuk itt körberajzolt, pillanatnyi létezésünk árnyékát.

Őrizd a távot, mi tiéd – írja El Kazovszkij egy versében. És hogy mekkora az a táv? Mérhetetlenül nagy. Ameddig csak ellátunk magunkban, akkora.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top