Pofátlanság, bálványimádás, jelmezőrjöngés egy üdítő táncprodukcióban. Molnár Csaba Dekameron című darabjának koreográfiája a maga frivolságával, iróniájával és erotikájával mutatja be azokat a helyzeteket, amelyek jó eséllyel ismerősek a közönség soraiban ülő fiataloknak.
A hétköznapi szakrálistól a közönségesen át a hősiesig minden fontosabb kisemberi karakterről kapunk kimutatást. Végül eljön a mi országunk. ’men.
(Magyar Narancs)
A produkció november 11-én 20.00-tól látható ismét a Trafóban.
Ahogy Boccaccio Dekameronja, úgy ez a produkció is egyszerre vet számot tabuval, erkölcsi-vallási kérdésekkel és a hős szerepének megkérdőjelezhetőségével. A bűnös és az erényes, a komikus és a tragikus kéz a kézben jár, az ítélet ismeretlen fogalom, a produkción pedig átsejlenek életünk ismerős helyzetei. Mindez végtelen energiával és jól kitalált látvánnyal párosul. A november 11-ei előadás újdonságot is tartogat: a koreográfus korábban szereplőként is részt vett saját munkájában, de ezúttal kívülről szemléli az eseményeket: szerepét most Márcio Canabarro, Magyarországon élő, brazil származású művész táncolja.
Az új felállásról és terveiről Králl Csaba tánckritikus kérdezi Molnár Csabát az előadás után, a Trafó kávézójában.
A Dekameron magában hordozza azt a lazaságot és belevalóságot, amitől igazán közvetlen és mai lehet egy táncdarab. Bocaccio novellafüzéreének történeti és szerkezeti keretei között éneklik meg, táncolják és beszélik el jelenünket a szereplők. Ítéletek nélkül, felszabadultan, maguk mögött hagyva minden elitizmust.
És most egy kis lapszemle, mit írtak eddig a darabról:
A tabuk ledöntése, az életöröm és a történetek felszabadultsága intenzíven hatott rám. Ezt a világot szeretném én is színházi és saját eszközeimmel interpretálni.
(Monlár Csaba, színház.hu)
A tengerparton elzárt, unatkozó, netfüggő, wellnesskultuszban verdeső, nudista, babonás vagy épp bűntudattal terhelt fiatalok sziporkázva adják egymásnak a stafétát. Egyszer mintha Beckett, máskor mintha Terry Gilliam, Greenaway vagy Pál apostol skiccelte volna fel a szavak nélküli, fiktív tábortűzi jeleneteket.
(Artner Szilvia Sisso, Magyar Narancs)
