Milyen színű volt Mészöly Miklós Citroënje?

Bagi Zsolt és Nádas Péter

…van még néhány dolog, amiben Nádas bevallottan nem követte mesterét. Az idősebb nemzedékhez tartozó Mészöly számára például a kötelező férfiszemérem tiltotta a nemiség leplezetlen ábrázolását; ehelyett általában olyan bonyolult metaforikát alkalmazott műveiben, amit a fiatalabb író egyenesen idegesítőnek tartott…

– Nádas Péter pontos észrevételei Mészöly Mikósról –

Pontos észrevételek. Mészöly Miklóstól Nádas Péterig és vissza címmel szervezett kétnapos műhelykonferenciát a Pécsi Tudományegyetem Kerényi Károly Szakkollégiuma 2015. október 9-10-én Pécsett, melyen a két író munkásságának olyan avatott ismerői, mint Bagi Zsolt, Bazsányi Sándor, Selyem Zsuzsa vagy Szolláth Dávid, valamint az egyetem doktoranduszai tartottak előadást. A rendezvény záróakkordjaként pódiumbeszélgetésre került sor Nádas Péter részvételével.

– Egy élő költő! – konferálta fel magát némi öniróniával a jeles vendég.

Vannak írók, akik vibráló, eleven szellemükkel nyűgözik le hallgatóságukat. Mások egészen banális dolgokról tudnak elgondolkoztató módon beszélni. Nádas Pétert hallgatva mindig úgy érzem, mintha mindannyian a vendégei lennénk gombosszegi házában. Ropog a tűz a kandallóban, a szívélyes és előzékeny házigazda hellyel kínál, azután maga is kényelmesen elhelyezkedik és mesélni kezd.

– Mészöly Miklós a mesterem volt és a barátom – nyitotta meg az író a több mint kétórás, Bagi Zsolt esztéta által moderált beszélgetést, mely a konferencia tematikáját követve túlnyomórészt mindvégig Mészöly Miklós alakja és munkássága, illetve Mészöly és Nádas emberi és alkotói kapcsolata körül forgott. Nádas elbeszéléséből kiderült, hogy a két író a viharos 1968-as év tavaszán ismerkedett meg egymással személyesen. Kettőjük közül Mészöly volt, aki kereste a kapcsolatot fiatal kritikusával, miután Nádas elismerő cikkeket írt az aczéli kultúrpolitika által épphogy megtűrt író műveiről. Az 1921-es születésű Mészöly Miklós ekkorra már túl volt pályája egy jelentős szakaszán, olyan fontos kisregényekkel a háta mögött, mint a Magasiskola (1956), Az atléta halála (1966) és a Saulus (1968).

A két író emberi és alkotói kapcsolata azokban az években mélyült el igazán, amikor mindketten Kisorosziban laktak. A kortársak visszaemlékezése alapján ismeretes, hogy ekkoriban Mészöly rendszeresen véleményezte fiatalabb írótársa kéziratait; Nádas azonban arra is felhívta a figyelmet, hogy a kettőjük közötti hatás kölcsönös volt. Mészöly és Nádas hetvenes években született műveiben – utóbbi szavával – „ozmotikus” viszony jött létre a szövegek szintjén:

Az Alakulások második felében már én is benne vagyok

– jegyezte meg példaként, Mészöly 1975-ben publikált prózakötetére utalva. Nádas elbeszélése szerint nagyjából országos ismertséget hozó kisregénye, az Egy családregény vége (1977) megjelenéséig tartott kettőjük szoros kooperációja. Nádas a nyolcvanas évek elejétől alkotói ösztöndíjakkal mind több időt töltött külföldön, majd Gombosszegen vett házat, így a fizikai távolság is elválasztotta mentorától. Ugyanakkor azt sem titkolta, hogy mester és tanítvány kapcsolatát gyakran súlyos személyes és szakmai viták kísérték, ami a barátság Mészöly által megkövetelt erkölcsi imperatívuszának szükségszerű következménye volt:

Ő összeveszhetett velem, én ővele soha!

– utalt a Mészöly iránti kapcsolatát mégis alapvetően meghatározó, s mindvégig fennálló tiszteletre. Nádas elárulta, hogy nem mindig fogadta meg mentora tanácsait. Így tett például az Egy családregény vége szövegének véglegesítése során is, Mészöly ugyanis rövidített volna a művön. Legutolsó, írói és közéleti szerepvállalást érintő vitájukra már a rendszerváltás lázas éveiben került sor, amikor Mészöly közvetítő szerepre törekedett a budapesti demokratikus ellenzék és a Csoóri Sándor körül csoportosuló népi írók között, s ennek jegyében esszét írt a zsidó-magyar együttélésről. Nádas elbeszélése szerint nem hallgatta el idősebb barátja előtt, hogy írása egyes állításait légből kapottnak ítélte, őt magát pedig kevéssé hajlékony alkatánál fogva nem tartotta igazán alkalmasnak az évtizedek óta szemben álló táborok összebékítésére. Mészölyt kellemetlenül érintették barátja ellenvetései; vitájuk eredményeként azonban esszéjét félretette, s csak évekkel később, részben átdolgozott formában publikálta.

Nádas egyfajta antik férfiideál megtestesítőjeként idézte fel Mészöly Miklós alakját: a „szép férfit”, aki nem volt a könyvtárszoba rabja, viszont fontos volt számára a technika és az olyan mindennapos fizikai tevékenység, mint például a favágás; a bajtársiasság és az adott szó becsületén, őszinteségen alapuló „római férfibarátság”. Nádas megfogalmazása szerint Mészöly íróként is mélyen protestáns lélek volt, aki a világ vizsgálatát saját magán kezdte, s önmagán átszűrve analizálta az őt körülvevő jelenségeket. Ezt az alkati sajátosságot mélyítették el nála a kortárs francia új regény hatásai is, különösen Michel Butor és Alain Robbe-Grillet művei álltak közel mindkettőjükhöz. Mészöly prózája sok hasonlóságot mutat e szerzők történetmondást felszámoló regényeivel,

melyekben gyakran nem történik más, minthogy esik a hó szerdán és csütörtökön

– jegyezte meg Nádas némi iróniával; hozzátéve, hogy a magyar, német, szláv nevek metaforikája ugyanakkor egyéni közép-európai színt ad Mészöly írásainak.

Van, amit a regényíró sem tud

– szögezte le Nádas, különösen fontosnak ítélve az ezzel való szembenézés őszinteségét, hiszen e tapasztalatból eredhet a történetmondó elbizonytalanodása, és a Mészöly prózájára, például a Saulusra vagy a Filmre (1976) jellemző „rejtélyesség” is. Megítélése szerint Mészöly kései alkotói válságának fő oka a szintézisre való törekvése lehetett: az író hetvenes évekbeli kisregényeiben gyakorlatilag kimerítette az analízis lehetőségét; a 20. század végén élő ember világtapasztalatának töredékessége miatt ugyanakkor nem volt lehetséges számára a 19. század realista nagyregényeihez hasonló tolsztoji, balzaci nagy kompozíció megalkotása.

Bár a világról való tudás nem kimeríthető, mégis napról-napra többet tudok

– jelentette ki Nádas, hangsúlyozva, hogy sokat tanult a posztmodern szerzőktől és mesterénél sokkal inkább szkeptikus a nagy regényszintézisek lehetőségével szemben, mégis hisz a modernség előrehaladó dinamikájában. Ennek jegyében hiszi, hogy a meddő, depressziós periódusok sem hiábavalók:

– Nincsen igazán szar nap [sic!], mert annak is megvan a szerepe az alkotásban.

Ugyanakkor van még néhány dolog, amiben Nádas bevallottan nem követte mesterét. Az idősebb nemzedékhez tartozó Mészöly számára például a kötelező férfiszemérem tiltotta a nemiség leplezetlen ábrázolását; ehelyett általában olyan bonyolult metaforikát alkalmazott műveiben, amit a fiatalabb író egyenesen idegesítőnek tartott; míg Nádastól láthatóan semmi emberi nem idegen. Másként alakult az általa szintén nagyra becsült Déry Tiborral való írói és emberi viszonya is, akivel szemben – vélhetően származási és világnézeti különbségeik okán – Mészöly mindvégig távolságtartó maradt. De eltérő irányt jelez Nádasnál Robert Musil példája is, melyhez a Párhuzamos történetek (2005) megírása során nyúlt:

Amikor egy nap Musil borotválkozás közben a tükör előtt váratlanul összeesett és meghalt, egy félbehagyott regényfolyam maradt utána. A Tulajdonságok nélküli ember azonban így is példát adhat a töredékes nagy forma megvalósítására

– magyarázta Nádas, felidézve az estéket, amikor melléképületből átalakított huzatos kisoroszi házában, lobogó gyertyafény mellett német eredetiben olvasta az osztrák író művét.

Kérdésre válaszolva Nádas kifejtette, hogy véleménye szerint írónemzedékek sorának egymásra épülő munkássága alapozta meg a magyar írók rendszerváltás után elért külföldi sikereit:

Ha Mészöly tovább él, lehet, hogy ő is nagyobb nemzetközi elismertségre tett volna szert

– állapította meg, majd továbbfűzte a gondolatot: írótársa nemzetközi sikerének elmaradása némiképp önsorsrontó mentalitásával is összefügghetett, hiszen sokszor nem válaszolt a külföldi kiadóktól érkező felkérésekre. „Majd elmúlnak”, mondta gyakran az íróasztalán tornyosuló, felbontatlan levelekre utalva. Mindemellett Nádas saját nemzedéke külföldi sikereiről is rendkívül szkeptikusan nyilatkozott, mondván, hogy az átlagos európai olvasóhoz ma is csak „a recenziók recenziói” jutnak el a magyar irodalomról.

Valódi sikere csak egy magyar írónak volt Nyugaton, Németh Lászlónak, az Iszonnyal

– jegyezte meg, kissé rezignáltan téve hozzá, hogy mindez főleg a véletlen jó időzítésnek volt köszönhető, mivel épp a hatvanas évek nyugat-európai feminista mozgalmainak időszakában jelent meg a regény német majd francia fordítása.

A több mint kétórás beszélgetés vége felé közeledve már csak egy rövid kérdésre maradt idő. Ekkor Vágvölgyi B. András emelkedett szólásra, aki megosztotta emlékét a hallgatósággal arról a nyári délutánról, amikor 1989-ben, a Magyar Narancs alapítására készülve Vig Monika kolléganőjével tanácsért keresték fel Mészölyt. (Ma már szinte özönvíz előttinek tűnhet az emlék egy korról, amikor szépreményű lapalapítók nem befolyásos minisztereknél vagy dúsgazdag cégvezetőknél előszobáztak…) A médiaszakember felidézte az író szinte gyermeki örömét, amivel törtfehér színű Citroën Kacsáját fogadta, mivel – elbeszélése szerint – sok évvel korábban maga is ilyen típusú autóval közlekedett.

Milyen színű volt Mészöly Citroënje?

– tette fel az utolsó kérdést Vágvölgyi.

Az egyetlent, amire Nádas Péter nem tudott válaszolni.



Nincs hozzászólás

Írd le a véleményed!