+ Irodalom

Leköpjük-e az írót, ha rossz helyen publikál?

Az a fontos, amit írunk, vagy inkább az, hogy hol közöljük? A pénz irányítja a kulturális újságírást, vagy ennél bonyolultabb összefüggések állnak a háttérben? A Magyar Idők indulása után érdekes jelenségre figyeltünk fel.

Már akkor sejteni lehetett, hogy a magyar sajtóban átrendeződés veszi kezdetét, amikor Simicska Lajos egy közismert termékenységi rítus keretében a férfiak hímivarsejtével azonosította egykori barátját, Magyarország miniszterelnökét. Ki lehetett következtetni azt is, hogy lesznek, akik a két oligarcha küzdelmében színt vallanak, és vagy a hatalmasabbhoz, vagy a gazdagabbhoz pártolnak, ahogy történni szokott ez a történelemben. Megindult az átrendeződés, kisebb médiamigrációnak lehettünk tanúi, amikor sajtómunkások színt vallottak: ők bizony nem adják aláírásukat ahhoz, hogy egy teljes metafora keretében a biológia tankönyvek legtöbb arcpírt kiváltó fejezeteinek fontos szereplőjével hozzák össze vezérüket. Azt viszont kevesen sejthették, hogy a Magyar Idők és a 888.hu indulása után a rendszerkritikus értelmiségiekből egy csapásra a busás honoráriumért sorba álló szöveggyárosok lesznek. Vagyis csak első látásra. A helyzet ugyanis nem ilyen egyszerű.

2009 decembere és 2010 szeptembere között

megfigyelhettünk már hasonló jelenséget, amikor a Nagyítás című konzervatív társadalmi-politikai-kulturális hetilap folytatta az Élet és Irodalommal a Don Quijote egyik legismertebb jelenetét idéző harcát. A küzdelem nem volt teljesen esélytelen. Pénz ugyanis volt dögivel. Csak az olvasók hiányoztak. Lehet, hogy voltak valahol, de nem sikerült őket megtalálni és megszólítani. A Nagyítás szerzői bázisa ennek ellenére töretlenül bővült a gigantikus honoráriumoknak köszönhetően. Egyes szerzők szerint egy-egy írásért 95 ezer forintot is fizettek. A hír gyorsan elterjedt. Nehéz helyzetben lévő írók súgták egymás fülébe, hogy írj a lapba, és akkor ki tudod fizetni a rezsit. Reményteli idő volt tehát ez a szűk egy esztendő, amikor végre tisztességes honoráriumot kapott a magyar író ember, és hirtelen nem számított, ki melyik pártra szavazott. A kultúra elkezdett tejelni, hiszen a szerzőknek nem kellett feltétlenül politikáról írniuk. Utána levágták a tehenet, vagyis inkább a borjút, hiszen a lap még az egy évet sem élte meg. És még egy kecske sem termett helyette.

2015 azonban két új szereplővel bővítette a jószágállományt.

A Magyar Idők és a 888.hu indulása után ugyanaz a pletyka kelt szárnyra, mint annak idején a konzervatív hetilaphoz kapcsolódóan. Mindegy, hogy milyen oldalon állnak, írj nekik, fizetnek rendesen – súgják egymásnak a kritikusok, az újságírók és az írók. Újra felcsillant a remény, hogy a kulturális folyóiratokhoz csöpögtetett könyöradományok után valaki újra tud tisztességesen fizetni a nem politikai tárgyú írásokért is (tárcákért, jegyzetekért, riportokért, tudósításokért, recenziókért stb). Vagyis a 4-5 nap alatt összehozott kritikáért nem a darabonként 5000 és 15.000 forint között mozgó összeget utalja. Hanem ennél – állítólag – magasabbat. Ez a magyar író embernek a tejjel-mézzel folyó, de még mindig csak Tesco gazdaságos Kánaánt jelenti.

De ekkor jött a váratlan fordulat

az emberiség legnagyobb virtuális állatkertjét jelentő Pofakönyvön, hogy tudniillik leköpjük-e az írót, amiért a pártállásunkkal nem egy vonalon mozgó lapban publikál. Egyáltalán el merjük-e olvasni az ő írását, amikor így megbélyegzi magát, és nem mer becsülettel éhen dögleni a meggyőződéséért? A magyar író embernek pedig ilyenkor magyarázkodnia kell, hogy ő nem adta lelkét az ördögnek, sőt még a kormánynak sem. Ő csak eladja a saját termékét annak, aki megveszi. Ha hibás az áru, majd visszadobják a pofájába, és elküldik tehénszart lapátolni. Tehát arról van szó, hogy az adott sajtótermék nem szól bele az ő cikkébe, nem vezeti a tollát, nem uralja az ő billentyűzetét, nem tiporja nyomdai hulladékká szabadságvágyát, nem sorvasztja el az élete során kidolgozott készség- és képességrendszerét. Csupán arról van szó, hogy közlik, és kifizetik. Ő ebből él.

Leköpjük-e az írót, ha rossz helyen publikál?

– ez itt a kérdés. Vagy tartogassuk nehezebb időkre a nyálunkat? Hiszen a Magyar Időkben például olvasható, élvezetes, okos írások jelennek meg olyan szerzőktől, akik néhány hónappal ezelőtt még a lapot fenntartó rezsimet támadták. Ettől rosszabb lesz-e a cikkük? Hitelesek tudnak-e maradni? Szükséges-e magyarázkodniuk, mint ahogy egyikük meg is tette néhány héttel ezelőtti posztjában a következőképpen:

Az elmúlt napokban több „facebookos ismerősöm” is törölt, mert megosztottam a Magyar Idők c. napilap online felületéről Illyés Gyuláné Kozmutza Flóráról (A segítségnyújtás is lehet szenvedély), illetve a könyvborítók skálafüggetlen hálózatosságáról (A könyvborítóktól a hálózatkutatásig) írott cikkeimet. A félreértések elkerülése végett: ezeket a cikkeket nemcsak megosztottam, hanem ráadásul én írtam. Ahogy más cikkeket is ennek a napilapnak az elmúlt hónapokban. És ahogy fogok a jövőben is. Véleményük szerint ezek egy undorító, hazug, rákosista, emberiségellenes, gyűlöletkeltő stb. stb. stb. helyen jelentek meg, azaz logikájuk szerint ezekre a cikkekre is, tehát rám is igazak ezek a jelzők.

Kedves Ismerőseim! Akik törölni akarnak, töröljenek MOST (vagy olvassák el például ezt a két cikkemet, és KÖZVETLENÜL UTÁNA töröljenek), és nyugodtan fröcsögjék tele ezzel az egysejtű gyűlölködő szófosással maradék ismerőseiknek az üzenőfalukat. Nekem nem fog feltűnni a hiányuk, a véleményüket pedig már nem látom.

Mielőtt meggondolatlanul cselekszünk,

gondoljunk arra, hogy Kosztolányi Dezső például antiszemita cikkeket publikált. Mennyiben érinti ez az ő költészetének és prózájának, mi több: személyének megítélését? Bíró-Balogh Tamás ezzel foglalkozó, Mint aki a sínek közé esett című tanulmánykötete 2014-ben jelent meg. Azóta senki sem égetett Kosztolányi-kötetet, a tananyagból sem húzták ki. A társadalom tehát úgy reagált: rendben van így. Pedig ebben az esetben nem arról van szó, hogy csak rossz helyen publikált a szerző. A csokornyakkendős Kosztolányi bizony komolyan beállt a véresszájúak közé.

Ha viszont kortársakról van szó, akkor hajlamosak vagyunk elhamarkodottan ítélkezni. Az író is megy a pénz után, hiszen a harctér helyett egy tisztességes koporsóban szeretné végezni. S hogy elveit megtagadja-e, az aktuális hatalom kiszolgálója lesz-e, azt érdemesebb az írásai után megítélni, mint a hely alapján, ahol gondolatait közli.

2 hozzászólás

2 Comments

  1. belóg zoltán

    2015-10-15 - 09:31

    Kóstolányi lehetett jó költő és szar ember egyszerre. Előbbiről az utókora dönt, utóbbiról a jelene. Nem kell haverkodni, lehet törölni, fekete listára tenni!!! L’oreal
    Persze megértőn bólogatni is lehet, de akkor hol a határ?

  2. Krucifix

    2015-10-15 - 11:16

    Az És-nél a nem “nemzeti” árokásók meg is zsarolták a szerzőgárdát, hogy aki a Nagyításban publikál, az felejtse el az Élet és Irodalmat. Hisz : No pasaran! Az árokásók és árokbetemetők harcában győztek az árokásók… A betemetőkkel karöltve, hisz az “építésvezetők” munkájára (irodalmi szempontból) horribilis pénzek mentek el a Nagyításnál…

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top