Napokon belül bemutatják a Sóvirág című előadást, amelyben Fahidi Éva, a kilencvenéves holokauszttúlélő egy fiatal táncossal, Cuhorka Emesével lép a Vígszínház színpadára. Fahidi Éva azt mondja, több mint tíz éve azt érzi, nincs más feladata, mint a holokausztról beszélni, és örül, hogy ezt végre a tánc nyelvén is megteheti.
Szabó Rékával, a rendezővel nagyjából húsz éve ismerik egymást, szegről-végről rokonok is. Korábban nem került szóba a közös munka?
Ő azt mondja, nem tudja, miért várt vele ennyit.
És most, hogy megkereste az ötlettel, azonnal igent mondott?
Hát, könnyű volt Katát táncba vinni. Tudom, meglehetősen képtelen ötlet az, hogy valakinek kilencvenéves korában jut eszébe, hogy színpadon akar táncolni, de bármilyen hihetetlen, én is voltam egyszer kislány, amikor arról álmodtam, hogy táncosnő leszek. Balettozni szerettem volna, de a nálam mindössze húsz évvel idősebb édesanyám nagyon józan ember volt, nem engedte. Azt mondta, belőled, fiam, sose lesz balerina, mert olyan vagy, mint egy aszalt szúnyog, sőt, mint kettő, és a világon nincs az a hosszú lábú fiú, aki téged fel fog emelni.
Megfogadta az édesanyja tanácsát, sosem táncolt?
Soha nem balettoztam, de mindenféle egyéb mozgásformát meg táncot csináltam. Egyrészt gyógytornára kellett járnom, mert nagyon rossz gerinccel és lábbal születtem, amit egyébként valahogy sosem éreztem tehernek. Másrészt ott volt a tánc, amivel az érzéseimet, mint Zorba, a görög, mindig ki tudtam adni magamból. Édesanyám járatott ilyen-olyan mozgásokra, de én mindig magam akartam kitalálni, hogy hogyan tudom kitáncolni magamból azt, amit érzek.
Sokféleképpen átadta már az életével kapcsolatban azt, amit fontosnak érzett; könyvet írt, előadásokat tartott, interjúkat adott. Ezt a sokszor leírt és elmondott üzenetet fogja most mozgásban is kifejezni?
Egész hosszú életem során mindig azt tartottam, hogy legjobban táncban tudom kifejezni azt, amit el akarok mondani. Ennyi idősen nehezebben tanul az ember, mint húszévesen, mégis azt mondom, sosem késő elkezdeni. Nehéz volt ez az időszak, amíg próbáltunk, de az előadás sikerének érdekében mindent megtettünk. Napi három órát edzettünk, ami nem azt jelenti, hogy megállás nélkül mozogtunk, viszont azt sem, hogy ücsörögtünk volna a próbateremben. Szerencsére hamar elkezdtük a felkészülést, nem volt kapkodás.
Milyen volt a közös munka a partnerével, Cuhorka Emesével?
Az első perctől azt érzem, hogy megtestesít engem, ő a tökéletes alteregóm. Szavak nélkül tudunk dolgozni, mert egyszerűen a mozgás nyelvén sugallja azt, hogy mit csináljak. Látom rajta, hogy ő is azt érzi, amit én: mozgással mindent ki lehet fejezni, ráadásul egyszerűbben és természetesebben, mint verbálisan.
Fahidi Éva és Cuhorka Emese próba közben
A darab inkább a generációk párbeszédéről szól, mint a holokausztról, mégis azt gondolom, hogy az Ön színpadra lépésével a holokauszt témája, még ha nem is mondják ki, elkerülhetetlenül ott lesz az előadásban. Mindamellett, hogy most másképpen, de megfogalmaz valamit az életéről, ezzel az előadással teljesíti a valaha színpadról álmodó kislány vágyát is, nem?
Több mint tíz éve érzem azt, hogy más feladatom nincs, mint az, hogy a holokausztról beszéljek. Ez a tánc most azoknak a fiataloknak szól, akik nem biztos, hogy eljutnának a holokauszthoz bármilyen más úton. Nekem az a legfontosabb, hogy a fiatalok megtudják, milyen volt a holokauszt. Ők most a veszélyeztetett emberek, mert ők nem tudják, de én tudom, mi az a holokauszt, és attól félek, bármelyik pillanatban újrakezdődhet. A dolog másik része pedig a régi álmom. Magamon kívül nem ismerek közel s távol senkit, aki a kilencvenedik születésnapját ilyen módon akarná megünnepelni. Nekem ez jutott eszembe, ez az én saját ajándékom, és óriási dolog, hogy a Tünet Együttes ebben partner. Az eredményt meglátjuk, mindenesetre én azt remélem, hogy mozgásban is sikerül elmondanom a holokausztról mindazt, amit szeretnék.
Az időzítés talán nem is lehetne jobb, ha a világban zajló eseményeket, a menekülésre kényszerült emberek helyzetét és a napról napra szaporodó kérdőjeleket nézzük.
Nekem annyiban van helyzeti előnyöm a mostani események megítélésében, hogy végigcsináltam ugyanazt, ami ezekkel az emberekkel történik. Persze, megoldást nem tudok ajánlani, csak azt tudom, milyen, amikor megölik az anyádat, megölik az apádat. Tudom, hogy a tizenkét éves gyerek Debrecenbe menvén, itt, a Keletiben miért azt rajzolja le, hogy potyognak a házára a bombák és ég körülötte minden. Nagyon pontosan tudom, milyen érzés az, hogy valahova visznek, csak nem tudom, hova. Azt viszont tudom, hogy nincs víz, általában nincs toalett sem, nincs ennivaló, és úgy beszélnek velem, mint egy kutyával; nincs kapaszkodóm, mert elveszett a családom, nincs senkim, lengek a nagyvilágban. Mi az Európai Unióban vagyunk, ahol rendnek kell lennie, ki is találtuk erre Schengent, de annak az embernek, aki például ennek értelmében intézkedik, sokszor élete legnagyobb traumája az, hogy leesett a vajas kenyere a vajas felével. A baj az, hogy ilyen emberek döntenek arról, menekült-e valaki vagy sem, joga van-e menekültstátuszra vagy sem. Ha az a szerencsétlen csak az éhezőzónából akar eljönni, az a törvények értelmében nem elég indok arra, hogy politikai menekültként befogadjuk. Ilyenkor a rendszer azt mondja, hogy az az ember dögöljön éhen.
A legtöbben pontosan azt a rendet féltik, amiről Ön is beszél.
Igen, ebben az a szomorú, hogy valamiféle rendet teremteni kell. Az az érzésem, hogy még csak a kezdetén vagyunk valami olyan katasztrófának, aminek nem látjuk a végét, és mint a példa mutatja, már az elején sem tudjuk kezelni. Nehéz dolog ez, mert az egyes ember csak az embert látja a tömegben, nem a politikát, nem a rendszert, nem a törvényeket. Én is csak azt a megszámlálhatatlanul sok embert látom, akik azt csinálják végig, amit én egyszer végigcsináltam.
Mindeközben a párhuzamokkal is csínján kell bánni. Olvasta azt a hírt, amely szerint menekülteket szállásoltak el a buchenwaldi koncentrációs tábor helyén?
Én buchenwaldi fogoly vagyok, és pontosan tudom, hogy a buchenwaldi barakkok nincsenek már meg, azokban az épületekben senkit nem lehet elhelyezni. Amikor olvastam a híreket arról, hogy akár csak nyelvileg összekötötték a menekültek elszállásolását a haláltáborokkal, tudtam, hogy ez ilyen formában hazugság, de sajnos közben intő jelnek is tartom, egy borzalmas víziónak. Ennek a hírnek a megjelenése valahol azt jelenti, hogy az emberek fejében megfordult, megint lehet koncentrációs táborokat csinálni. Nekem egyébként is az a véleményem, hogy nem igaz az, hogy a második világháború befejeződött.
Ezt hogy érti?
Ha végignézzük az azóta eltelt hetvenegy évet, akkor azt lehet látni, hogy nem volt egyetlen olyan perc a világban, amikor ne lett volna az a fajta emberölés, háborúskodás, mint amilyen a második világháborúban volt. A második világháború nem ért véget, egyszerűen nem tudjuk befejezni.
A Sóvirág című előadást október 13-án mutatják be a Vígszínház Házi Színpadán.
