Árpi bácsinál a kék szalonban

GA_Janos_Pal

Szerbusz, gyere be! Jó estét, elnök úr, köszöntöttem. Papucsban fogadott, nagytatásan, kedvesen, ahogy azt előre elképzeltem.

Valamikor 2004 elején, még télen történhetett. A meghívást közvetetten kaptam a kék szalonba, amiről annyit lehetett tudni, hogy semmit sem tudni. Csak homályosan annyit, az ország okos emberei beszélgetnek az ország nagy gondjairól, a megoldást kutatva.

A szalonban azonban semmi kék nem volt. De feltételeztem, azért kék, mert liberális, szabadelvű emberek gyűlnek itt össze időközönként, és az SZDSZ, Göncz utolsó pártjának színe volt a kék. A liberálisoké. Akik mára eltűntek, de dicstelenül távoztak. Nem úgy, mint közülünk Göncz Árpád, ő méltósággal.

A téma nagyon is a levegőben lógott: a határon túliak kettős állampolgársága. Így keveredhettem én oda, mint hatuma, akkor a Vajdaságban éltem. Író, bankár, közgazdász, politológus vett részt a szeánszon, politikus egy se. Teát kaptunk keksszel, mint egy angol ötórai teán, pedig este volt. Marha büszke voltam magamra, hogy ott ülök köztük 31 évemmel, miközben az átlagéletkor úgy hatvan lehetett.

Az egész most úgy hangozhat, mintha valami konspirációról lett volna szó. Szóltak is, erről kifelé ne beszéljek én sem (ma viszont miért ne?, úgysem tudom, meddig működött a szalon). Mint egy összeesküvéselmélet, s íme a bizonyíték, hogy a háttérből irányítják a világot, minden más, a parlament, a kormány, a pártok csak álca. Összejöttek a nagy emberek, a liberók, a kékek (a zsidók – pedig hát mit tudom én, közülünk ki az, talán egy se volt, mindegy is), mint egy titkos szabadkőműves páholyban, jól megtárgyalják az ügyet, most ezt, aztán megmondják a kormánynak, mit kell tenni. Mint egy magyar Bilderberg-csoport.

A témával addigra én már sokat foglalkoztam a Regio című folyóiratunknál, úgyhogy az kevésbé érdekelt – sokkal inkább az ott lévők, elsősorban a házigazda. Pár éve már nem volt államfő, de olybá tűnik, ő volt a Magyar Köztársaság utolsó elnöke, akiben volt szerénység, kurázsi, alázat, barátságosság.

Főleg hallgatott, vagy csak kérdezett, míg mi okoskodtunk. Akadt, aki szerintem nettó hülyeségeket beszélt, de az ő higgadtsága, nyugalma reményt adott. Mint az akkori, év végi népszavazás után kiderült, csalfa volt reményem, hogy akkor megkapjuk a magyar állampolgárságot, és utána el is szabadult a pokol, s a hisztéria magyarügyben máig tart.

De ne gondoljon senki sem arra, hogy ha pár ember összehajolt a kék szalonban, az úgy lett, vagy hogy tényleg nagy dolgok hangzottak el. Inkább a méricskélés folyt, hogy például lenne-e a magyaroknak szavazati joguk? Amire én azt mondtam, akad bőven nemzetközi példa, amikor a nem az ország területén élők nem szavazhatnak. És így tovább.

Ám akkor akadtam ki, mint a sezlonyrugó, amikor a nemzetközi hírű, az USA-ban (is) élő/alkotó közgazdász azt a kérdést kezdte el feszegetni, én például melyik hadseregben lennék katona, ha kitörne a háború az új és a régi hazám, azaz Magyarország és Szerbia közt? Azt mondtam, hogy egyikben sem, mert voltam jugoszláv/szerb katona, és két országban senki sem köteles tudtommal sorkatona lenni, ráadásul ezek már profi hadseregek, nem rám számítanak, remélhetőleg.

Az igazán frappáns válasz persze a Woody Allen-i lett volna: H.E.T leszek. Azaz háború esetén túsz.

Amúgy ez a kilencvenes évek Szerbiájában ez nem vicc volt: egy időben a nem szerb katonák nem hordhattak fegyvert, csak mosogathattak, söprögethettek.

Meg hát, mondtam, a NATO-bombázás alatt sem voltam katona, mert elmenekültem, épp ide, pedig Magyarország a háború előtt 9 nappal lett a szövetség tagja.

De a közgazdász, aki hatalmas könyveket tett az asztalra a szocialista és kapitalista gazdaságokról, csak a fejét csóválta. Mert az USA-ban az úgy van, hogy… És mi lesz, ha kitör a magyar-szerb, magyar-román stb. háború? Aminek akkor sem volt semmi esélye.

Aggódott, a száját rágta. Pedig neki igazán könnyű hatvan-hetven felett. Nem tudom, mi járt a fejében, talán az, amikor Horthyék hadat üzentek az Egyesült Államoknak. Úgy viselkedett, mint pár hete azok az újságírók, akik azt kérdezték, lesz-e szerb-horvát háború, és csalódottak lettek, amikor azt mondtam, nem lesz – milyen jó is lett volna, szenzácionális, ha épp az ő műsorban jelentik be: kitört!

Göncz azonban, úgy tűnt, érteni véli, mi van, illetve mi nem lesz. Hiába, ő volt katona, ahonnan dezertált. Szökevényeket bújtató. De ő is szökött fogolytáborból. Majd volt forradalmár, amiért lecsukták. Ő tudhatta, hogy az élet nem egy közgazdasági képlet, amibe beírjuk az adatokat, és kész a megoldás.

Talán, mert amikor már engedték neki a börtönévek után, íróvá lehetett. És lehet, az írók nem feltétlenül okosak (sőt), de érzékenyebbek az élet kis és nagy problémáira, legyen szó éhségről, szerelemről, szenvedésről, háborúról és békéről. Belehelyezik magukat regényhőseik szerepébe, megpróbálják átélni sorsukat.

Göncz Árpád pont ilyen ember volt. Ugyan végül kissé szomorúan ültem be budai rezidenciája előtt a ránk váró taxik egyikébe, nem is lett az ügyből utána sokáig semmi. De már azért megérte, mert megismerhettem.



Nincs hozzászólás

Írd le a véleményed!