+ Színház

Ha Angliába mész, tiszteletben kell tartanod az angol nyelvet

a konyha

A vendégmunkásoktól hemzsegő konyhába azonnal beleláttam azokat az ismerőseimet, akik érettségi után leléptek az országból, akik mosogattak, pincérkedtek, pultosnak álltak, kolbászt sütöttek vagy gyerekre vigyáztak éveken keresztül annak reményében, hogy összegyűjtenek annyi pénzt, amennyiből nekiállhatnak létezni itthon. A. Kelemen Anna írása Wesker: A konyha című darabjáról.

A botrányfilmesnek mondott Gaspar Noé új, Szerelem című filmjéről írt, többségében lesújtó kritikák olvasása közben fogalmazódott meg bennem legutóbb, milyen baromi egyszerű is ez egyesek szerint. Beülsz valamire, megnézed, utána leírod, amit gondolsz, és közben eszedbe sem jut, hogy abban a pár ezer karakterben kit alázol porig és hány hónap vagy év munkáját veszed semmibe kizárólag azért, mert éppen nem jött be az, amit láttál és hallottál. Nem fogok hosszan értekezni a mezei újságírók – kritikusok – megírtak – kritizáltak viszonyáról, megtették ezt nálam jóval tapasztaltabbak és értőbbek nem is egyszer, az viszont biztos, hogy a fikázás lassan nem is divat, hanem elvárás, ami innen, a biztonságos nézőtérről is dermesztő, nemhogy a színpadon állva. Itt most nem lesz ilyesmi, fél sor pocskondiázás sem.

A színházat rendező többnyire olyan fajta, aki nem szereti azt hinni, hogy nálánál jobbat is képes csinálni valaki. Még azt se, hogy ugyanolyan jót…! Magam is, ha beülök egy nézőtérre – ahol azon nyomban azt érzem, hogy innen nincs visszaút! -, óhatatlanul elkezdem szakmai szemmel nézni az előadást. […] A színházat rendező kínkeservesen mond jót egy színházat rendező másik valakiről. Tegnap este nekem sem ment könnyen, de hát muszáj volt

– így ír Verebes István a Pesti Magyar Színház idei első bemutatójáról, Wesker A konyhájáról, és noha szakmai szemüvegem nincs, én is láttam, hogy valami nagyon jó született meg a színpadon.

Koromnál fogva Zsámbéki Gábor 1979-ben bemutatott, a kritika rajongva imádott verzióját nem láttam, de az mindenképpen bátorságra vall, hogy Lengyel Ferenc ugyanazon falak között rendezte meg A konyhát, ahol annak idején Zsámbéki. Ugyanakkor míg a harminc évvel ezelőtti darab – az írásos emlékek szerint – arról szólt, élhetetlen világban élünk, a Lengyel-féle rendezés inkább bizonytalanságban tart, mint állít.

Az előadást melós csinálni és egyaránt melós befogadni: két felvonáson keresztül harminc színész vág, reszel, kever, futkos, őrjöng, balhézik, harsog, enyeleg és gyűlölködik a színpadon berendezett üzemi konyhában, ezt kell feszesen összehozni ott fent, és ezzel kell lépést tartania a nézőnek. Habár ezerötszáz adag étel elkészítését nézzük végig, a szerzői utasítás szerint egyetlen darabka nyers hal és egyetlen csepp olaj sincs a színpadon, a színészek tehát fáradhatatlanul szeletelik és filézik a levegőt, ahogyan A konyha megírásakor mindössze huszonöt éves Wesker megálmodta. És ez jó, mert egyfelől nem fulladunk meg a szagtól, másfelől olyan szép, hogy megmutatják: amit a konyha személyzete kínkeservvel legyárt, az a csapóajtón túl, az étteremben csak egy ebéd, amit a sosem látott vendég percek alatt, röhögve-böfögve eltüntet a tányérról.

A tatabányai Jászai Mari Színház pont tíz évvel ezelőtt vitte el a Nemzetibe vendégjátékként az előadást, akkor a kritika a rendezőt, Harsányi Sulyom Lászlót és a színészeket több pontot számon kérte; baj volt az elsőkörös megoldásokkal, a játékkal és a darab szegényes értelmezésével. Azt írták, az alkotók tisztes szakmai színvonalon teljesítettek, így nem született sem jelentős alakítás, sem több jelentéssíkot felmutató előadás. Kérdés, hogy a színésznek mennyire feladata mindenáron előrenyomulni egy olyan darabban, ahol szinte mindig mindenki jelen van; mindenesetre az, hogy van-e egy-egy nagyobb pillanata, éppen úgy függ a szerepétől, mint a kvalitásától.

a konyha

Tordy Géza alig pár percet tölt a színpadon csavargóként, de amikor megérkezik, szó bennszakad, hang fennakad – jó értelemben. A Petert játszó Takács Géza az első felvonásban még csak az ismerős és kifejezetten idegesítő munkahelyi karaktert hozza, aki hangosan érkezik, hangosan él és hangosan távozik, a második felvonásban viszont a szerep és a kifogásolhatatlan alakítás miatt azzá válik, akivel jó sodródni: a posványt észlelő, majd a posványt őrjöngve szétzúzó vadállattá – mondjuk, embere válogatja, én ezzel a típussal sodródom szívesen. Monique szerepében Balsai Móni méltó partnere Takács Gézának, kettejüknek vannak olyan pillanatai, amelyek még napokkal az előadás után is bevillannak.

Habár egyértelmű aktualizálásról szó sem volt, a téma túlságosan is adta magát. A vendégmunkásoktól hemzsegő konyhába azonnal beleláttam azokat az ismerőseimet, akik érettségi után leléptek az országból, akik mosogattak, pincérkedtek, pultosnak álltak, kolbászt sütöttek vagy gyerekre vigyáztak éveken keresztül annak reményében, hogy összegyűjtenek annyi pénzt, amennyiből nekiállhatnak létezni itthon; aztán azok is eszembe jutottak, akik a kulimunka mellett ott, külföldön tanultak tovább, és valószínűleg már haza se jönnek, legfeljebb látogatóba. Angliában vagy, angolul pofázzál – ordították egyszer csak a színpadon, és ekkor, ha akarta a rendező, ha nem, véresen aktuálissá vált, amit elénk tett a színészeivel.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top