+ Interjú

Péterfy-Novák Éva: Ez bántalmazó, macsó társadalom

Zsuzsi hét évet élt, Éva pedig harminc évvel a születése után döntötte el, hogy megírja kislánya, a később halva született kisfia és egy bántalmazó férj történetét. A blogból könyv, majd színházi adaptáció született. A Füge és az Orlai Produkciós Iroda 2015. október 21-én mutatja be az Egyasszony című monodrámát.

Péterfy-Novák Éva az Egyasszony című bloggal az ismeretlenségből robbant be a köztudatba. Éva története sok magyar nő története is. „Forszírozott, rohamos szülés során somatomentálisan és mentálisan súlyosan sérült csecsemő” – állapította meg szinte minden orvos egyre súlyosabb állapotba kerülő néhány hónapos Zsuzsi lányáról. Zsuzsi hét évet élt, Éva pedig harminc évvel a születése után döntötte el, hogy megírja kislánya, a később halva született kisfia és egy bántalmazó férj történetét. A blogból könyv, majd színházi adaptáció született. A Füge és az Orlai Produkciós Iroda 2015. október 21-én mutatja be az Egyasszony című monodrámát, Tenki Rékával, Paczolay Béla rendezésében. Péterfy-Novák Évával L. Horváth Katalin beszélgetett.

Fotó: 168 Óra/Kovalovszky Dániel

Fotó: 168 Óra/Kovalovszky Dániel

− Miért, hogyan kezdtél írni?

− Életemben először 2009-ben írtam le nyilvánosan néhány sort, akkor, amikor Geréb Ágnest letartóztatták. Előtte soha nem feltételeztem magamról, hogy egyáltalán képes vagyok írni. Azon a napon lett volna Zsuzsi lányom huszonöt éves. Reggel, amikor fölkeltem, a Geréb-hír fogadott az interneten, és annyira felháborodtam, hogy írtam 10-15 sort a védelmében. Beleszőttem a szülésem történetét is. Két évvel később megbetegedett egy családtagom, és elmentem egy pszichológushoz, hogy megtanuljam őt úgy kezelni, ahogy neki a legjobb. A pszichológusnál azzal kezdtem, hogy elmondtam, mi történt harminc éve, de hozzátettem, hogy azzal már nem kell foglalkozni, mert feldolgoztam. Néhány alkalom után kiderült, hogy mégsem.

Ott, akkor törtek fel először belőlem harminc év visszafojtott könnyei.

A pszichológusnő terápiás céllal azt javasolta, hogy írjam le a velem történteket. Olyan tömör, lényegre törő stílusban, mint Geréb Ágnessel kapcsolatban.

Annak a néhány sornak egyébként duplán nagy jelentősége lett az életemben, ugyanis a révükön kerültem össze a férjemmel. [Péterfy Gergely íróval – a szerk.] Eszem ágában sem volt írást tanulni, simán bölcsész karra jelentkeztem a Miskolci Egyetemre, de a tankörtársaim javasolták, hogy ingyen kredit a kreatív írás,vegyem fel. Gergő tanította. Beadandó írott anyagokat kért tőlünk, és én ezt adtam be. Amikor bementem az órára, már ‘különleges tanítvány’ voltam.

− A Facebookon azonnal elkezdtek reagálni a bejegyzésedre?

− Ahhoz tudom hasonlítani, mint amikor a piranhák közé bedobsz egy darab húst. Azonnal lecsapnak rá. Az első rövid fejezetet először csak az ismerőseim osztották meg, aztán egyszer csak azt vettük észre, hogy egyre több idegen is, és követelik a folytatást. Egy hónapig ültem az első fejezeten, annyi idő kellett, hogy eldöntsem, folytatom-e. Csak akkor láttam értelmét, ha tűpontosan úgy írok le mindent, ahogy történt, ugyanakkor senkit nem akartam megbántani. Írás közben derült ki, milyen elevenen él bennem minden. A legapróbb mozzanatokra is pontosan emlékeztem.

− Tudatában voltál annak, hogy ha terápiaként jó is kiírnod magadból a történteket, óhatatlanul felszakadnak a sebek, és újra át kell élned a fájdalmakat?

− Igen. Előtte nem tudtam sírni, de akkor rengeteget sírtam. Úgy írtam, hogy odakészítettem egy nagy csomag papír zsebkendőt. A legnehezebb a másik baba elvesztésének megírása volt. Nagyon sokat szenvedtem, mert még annyira sem volt feldolgozva, mint a többi. Akkor lett számomra egyértelmű, hogy mindent meg kell írnom. Beadtam jóformán az összes kiadónak a már kész anyagot és az ötletet – teljesen feleslegesen. Nem tudtam, hogy általában senki nem olvassa el a beküldött kéziratokat. Hónapok teltek el, mígnem felhívott Angyalosi Eszter a Libritől, hogy Sárközy Bence igazgató szeretne velem találkozni. Kiderült, hogy az egyik barátja elküldte neki az írásomat, így, ha kerülőúton is, de célba ért. Akkor négy fejezet volt készen a könyvből. Körülbelül három hét alatt befejeztem, és nagyjából három hónap múlva ki is adták.

− Pszichoterápiás szempontból megnyugvást jelentett, amikor elkészültél a kézirattal és leadtad?

− Szerintem nem csak nekem, hanem az egész családnak megkönnyebbülést hozott. Anyukám azt mondta, hogy úja meg újra elolvassa, és sír. Nagyon erős asszony, addig ő sem tudott sírni, mert nem engedte meg magának. A gyerekeimnek, a keresztgyerekeimnek is megnyugvást jelentett.

− A terápiaként feladatul kapott íráson túl mi volt a célod a bloggal, illetve a könyvvel?

− Amikor a második-harmadik fejezetnél jártam, már tisztán tudtam, hogy egyrészt meg akarom mutatni, mennyire gyönyörű egy sérült kislány, másrészt emléket akarok állítani Zsuzsinak; megörökíteni, hogy ő ha csak rövid ideig is, de volt, létezett. Harmadrészt úgy éreztem, hogy a példámmal erőt, hitet adhatok másoknak, hogy a szörnyűségeket túl lehet élni ép ésszel.

Bármi történjen is, nem állhatunk meg, mennünk kell tovább.

Ezt igazolja is a sok visszajelzés: a legtöbben megköszönik, hogy erőt meríthettek az én történetemből.

Fotó: Kiskegyed

Fotó: Kiskegyed

Próbáltam tényszerűen megírni mindent, igyekeztem magam távol tartani az önsajnálattól. Nem tudatosan, hiszen nem vagyok tanult író, de nem azt írtam le például, hogy ilyen vagy olyan az orvos, hanem azt, hogy mit tett. Ha ösztönösen nem így, szinte tőmondatokban jött volna belőlem a mondandó, valószínűleg az első néhány sor után eldobták volna az olvasók.

− Az ellenkezője történt. Úgy tudom, rengeteg levelet kaptál, és sok író−olvasó találkozóra is hívtak.

− Ezernégyszáz levelet kaptam, és mindegyikre válaszoltam is. Hónapok teltek ezzel. A legtöbben leírták a saját történetüket, és megköszönték, hogy erre bátorítottam őket az írásommal. Már ezért megérte. A Libri és különféle városok női egyesületei író−olvasó találkozókat is szerveztek. Mindegyiken sokan voltak. Általában ott is az volt a központi téma, hogy hogyan lehet mindezt túlélni. Több vidéki város középiskoláiban is jártam. Volt egy összevont osztályfőnöki óra, ahol elkezdtünk a szülésről beszélgetni. Bevallom, senkit sem érdekelt. De amikor áttértünk a könyv másik szálára, a bántalmazásra, elkezdtek világítani a tekintetek, és ezer kérdésük volt. Pontosan rá tudtam volna mutatni azokra a gyerekre, akik bántalmazó családban élnek. Nem kevesen voltak.

Vesszőparipám, hogy azt is meg kell tanítani, például az osztályfőnöki órák keretében, hogy az első, apró jelekből hogyan ismerjék fel, ha egy kapcsolat verbálisan és fizikailag a bántalmazás irányába fordul, és ne hagyják magukat, bátran kérjenek segítséget, és lépjenek ki belőle.

Minden beszélgetésen hangsúlyozom, hogy bárki kerülhet ilyen helyzetbe, méghozzá úgy, hogy észre sem veszi. Már rég benne van az örvényben, amikor elkezdi kapiskálni, hogy ez nem jó neki.

− A két saját gyereked hogyan reagált a könyvedben írottakra?

− Huszonöt éves a fiam, huszonkettő a lányom. A hetedik fejezet róluk szól. Már a fiamnál is nagyon odafigyeltem arra, hogy kezdettől fogva tudja: nem ő az első gyerekem. Egyéves volt, amikor Zsuzsi meghalt, tehát ők találkoztak, de erre nyilván nem emlékszik. Sokat jártunk a temetőbe, rengeteget meséltem Zsuzsiról. Kezdetben attól tartottam, hogy gyerekként nem érzi-e néha úgy a fiam is, a lányom is, hogy Zsuzsit jobban szerettem, mint őket, részben azért, mert ő volt az első, másrészt azért, mert sérült volt. Így ösztönösen kompenzáltam, és sok mindent rájuk hagytam. Mire kiskamaszkorukban rájöttem, hogy ez így nem jó, a fejemre nőttek. De semmi okom panaszra, csodálatos emberek.

Már nem egy fedél alatt élünk. Zsombor, mint a legtöbb felnőtt fiú az anyját, egy héten egyszer szokott felhívni, de a könyv megjelenése után kétnaponta jelentkezett, és érdeklődött, hogy mi újság, hogy vagyok. Meg is kérdeztem tőle, mi a baj. Azt mondta, nincs semmi baj, csak most olvasta el a könyvemet, és megfogadta, hogy ezentúl minden másnap felhív. Ez is a könyv hozadéka.

− Kinek az ötlete volt, hogy monodrámaként színre vigye a könyvedet?

− Paczolay Béláé. A feleségével együtt olvasták a blogot, és ott voltak a könyvbemutatón is. Utána tulajdonképpen nem is engem hívott fel, hanem a férjemet, hogy szeretne monodrámát csinálni belőle. Még most sem fogom fel igazán, hogy tényleg színházi produkció lesz belőle.

− Részt veszel az előadás születésében?

− Eltiltott tőle a rendező, de a második próbahéten egyszer beengedtek. Beültem a leghátsó sorba, és amikor Tenki Réka belekezdett a monodrámába, az olyan volt, mint amikor viharban felszáll a repülőgép, te belekapaszkodsz az ülés karfájába, szorítod, és amíg le nem száll, egy másodpercig sem tudsz kiengedni. Az egy óra húsz perc alatt lélegzetvételnyi üresjárat sincs. Réka úgy kötött le engem, aki kívülről-belülről ismerem a szöveget, hogy semmit nem játszik túl, azt mondja, ami meg van írva. Nyersen, bele a képünkbe.

Rékától már akkor teljesen elérzékenyültem, amikor kérte, hogy vigyem el abba a nagyon súlyos fogyatékos gyerekeket gondozó intézetbe, ahol Zsuzsi feküdt. Majdnem egy egész napot töltöttünk ott. Aztán a próbán elájultam attól, amit láttam:

mintha tükörbe néztem volna.

Még a kézmozdulatai is pontosan olyanok voltak, mint az enyémek harminc évvel ezelőtt. Például ugyanúgy gyűröget mindent, mint én. Nem tudom, hogyan csinálta, mert sem akkor, sem azóta nem találkoztunk, mostanáig.

Fantasztikus nő, elképesztő tehetség.

Tenki Réka (Fotó: Takács Attila)

Tenki Réka (Fotó: Takács Attila)

Számomra az is nagyon fontos, hogy a rendező férfi, mert olyan szempontokat is bele tud vinni az eladásba, ami esetleg nekünk nem jutna eszünkbe. Amikor a próbán jártam, az ajtó közelében ült egy eléggé félelmetesnek kinéző, kigyúrt pasi, és a végén azt láttam, hogy törölgeti a szemét. Nem tudtam, ki ő, később derült ki, hogy a zeneszerző. Teljesen elképedt attól, hogy nem kitalált, hanem elejétől végig igaz történetet lát-hall.

A férfiaknak fogalmuk sincs arról, hogy a nyolcvanas években a szülőszobában az volt a sztenderd, amit leírtam: az orvosok csipkedték a szülő nő arcát, csapkodták a fenekét, nyitva volt az ajtó, és ki-be mászkált a vízvezeték-szerelőtől a portásig mindenki, miközben a nők a szülőágyon ,,kiterítve” vajúdtak. Azóta talán már nem ez a helyzet, de egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy minden a személyiségi és betegjogok, az emberi méltóság tiszteletben tartásával történik.

− A férjed hogyan kezeli azt, hogy nagy lelki traumákat megélt ember vagy? Úgy érzi, hogy különösen dédelgetnie, mintegy kárpótolnia kell mindazért, ami veled történt?

− Nem, mert nagyon erős ember vagyok. Legalább olyan erős, mint ő, és nagyjából ugyanakkora csomaggal érkeztünk a házasságba. Én ezt hoztam, ő mást. Minden tekintetben egyenrangú partnerek vagyunk, ami azt is jelenti, hogy

én ugyananyira dédelgetem őt, mint ő engem.

Férjével, Péterfy Gergely íróval (Fotó: Kiskegyed)

Férjével, Péterfy Gergely íróval (Fotó: Kiskegyed)

− Hat éve Geréb Ágnes meghurcolása hívta elő az első írói mondataidat. Ma mit gondolsz az otthon szülésről, illetve a nők magyarországi helyzetéről?

− A Geréb Ágnest ért borzalmas megaláztatás arra példa, hogy ez bántalmazó, macsó társadalom. A parlamentben is – nők gyakorlatilag nem lévén – férfiak döntenek olyan dolgokban, amikhez egyrészt semmi közük, másrészt semmit nem tudnak róla, és nem is érdekli őket. Hiába készül olyan törvényjavaslat, amely a nőket érinti, lesöprik az asztalról anélkül, hogy megismernék a tartalmát. A férfiak kilencven százalékát egyáltalán nem érdekli az sem, hogy mi történik egy szülőszobában. Nagy csinnadrattával, kirakatként olyan javaslatokat engednek át, amikből nekik pillanatnyi politikai hasznuk származik. Ilyen például az Isztambuli egyezmény. Aláírták, de nem ratifikálják. Arra már nem hajlandók, hogy a gyakorlatba is bevezessék és alkalmazzák. Lényegében mindegyik javaslattal ez történik.

A parlamenti többség nemhogy megtűri a ,,vak komondoros” képviselőket, de cinkosan össze is kacsint velük. Meggyőződésem, hogy minden frakcióban ülnek nőbántalmazó képviselők, néhányról konkrétan tudok is. A miniszterelnök az egész országgal úgy viselkedik, mint egy cáratyuska; biztonságban érezheted magad mellette, ezért hagyod, hogy időnként jól elverjen.

Mert olyan jó biztonságban lenni! Nem kell gondolkodnod, nem kell döntened, majd atyuska dönt helyetted. Hát, istenem, egy kicsit meg is ver. De mindig dob valami koncot is, mondjuk egy kis rezsicsökkentéssel megsimogatja a fejecskénket. Ez pont olyan hullámvasútszerűen működik, mint egy bántalmazó párkapcsolat.

Nem tudom, mikor fogja fel ez a társadalom, hogy a hullámvasútból ki is lehet szállni.

 

Lásd még: Egyasszony – Tegyünk az ellen, ami megnyomorít bennünket!

7 hozzászólás

7 Comments

  1. K.Adrienn szerint:

    Gratulálok, hogy le tudta írni ezt az élettörténetet! Egy dologgal kapcsolatban kérdőjel azért akadt: a jelenlegi férje is hasonló lelki csomaggal érkezett a kapcsolatukba … Ezzel azért vitatkoznék.
    Gratulálok ahhoz is, hogy a gyerekeivel sikerül kapcsolatot kialakítani, ez a feldolgozást segíti. Az önsajnálatról annyit, nyugodtan beleírhatta volna még azokat a sorokat is, mindegy, hogy ki hogyan látja, objektív vagy szubjektív szempontból, a tényszerűség olykor csak a felszín.

  2. Gere Márton szerint:

    Kedves Éva!

    Olvasván a cikket, nagyon nem értem, hogy ön, akinek a férje szereti önt, a fiával rendezett a kapcsolata, tud érvényesülni ebben a világban, miért állít olyat, hogy ez egy bántalmazó macsó társadalom?
    Sajnos tény, hogy vannak bántalmazók, azonban ez nem nemfüggő. És ahogy az ön családja is bántalmazómentes terület, úgy higgye el, hogy a valóságban a normális férfiak vannak többségben, bármennyire is az folyik a csapból, hogy ez egy bunkó mcsó világ, ahol szabad a bántalmazás. Higgye el továbbá azt is, hogy sokan vagyunk, akik teszünk a bántalmazás ellen, segítséget nyújtunk a rászorulóknak, függetlenül attól, hogy gyakran megkapjuk, hogy bunkó macsók vagyunk.

    • Lovász Ilona szerint:

      Kedves Gere Márton! Sajnos nőként élve nem ez „érződik, látszik, tapasztalódik”.Csak körül kell alaposan nézni és beleérezni magát egy nő helyébe, máris látszani fog hogy ez egy macsó társadalom, néha bántalmazással , néha anélkül.

    • Gere Márton szerint:

      Kedves Gizi!

      Nagyon téved, amikor azt írja, hogy ” Mert ön azt gondolja, hogy joga van kétségbe vonni egy nő véleményének jogosságát. Pedig nincs.”.
      De, jogom van. Bármikor, bárkinek bármilyen véleményét, annak jogosságát, akármi egyéb elemét is szabadon kétségbevonhatom. Nem kevésbé, mint ahogy ön is megteheti, akár az én véleményem esetében.

  3. Adorjan szerint:

    De hát ez kell nektek nőknek!A kiégett macsó gecik!Mert aki egy kicsit is odafigyel rátok és normálisan foglalkozik veletek ,az a szemetekben egy férfiatlan ,unalmas ,kiszámítható „nyálas” világ bolondja!Ő maximum a barát kategóriába sorolható ,akinek lehet majd sírni ,hogy a kiégett macsó geci ,hogy elbánt veletek.Szánalmas már ez a folyton visszatérő történet ,melyben a kiégett macsó gecik által bántalmazott középkorú nők panaszkodnak ,majd utána azt olvasom egy fiatalabb kiadástól ,hogy – ” A rossz fiúkra bukom” !Hány de hány történetet tudnék mesélni ,amikor a családjával normálisan foglalkozó unalmas és kiszámítható férfi életét tették tönkre a „rossz fiúkra bukom” beállítottságú nők.Sajnos a saját tapasztalatom is eléggé kemény…… De ezt érdemes meghallgatni mert sok igazság van benne:

    https://www.youtube.com/watch?v=LaBsgUYCtao&feature=share

  4. Adorjan szerint:

    Miért vonzódnak a nők a bunkó férfiakhoz?

    Régi-régi probléma ez, anyáink és nagyanyáink hányszor hallhatták, majd adták tovább a soha meg nem fogadott bölcsességet: kislányom, kerüld el a bunkó, macsó férfiakat! Miért nem fogadjuk meg? Miért nem tudjuk megfogadni?

    Miért vonzódnak a nők a bunkó férfiakhoz
    Azt tudjuk, hogy a férfiakban erősen él a vadászösztön (bár arról is hallhattunk már, hogy a sok, mesterségesen a szervezetükbe juttatott női hormontól a férfiak is “elnőiesednek”), ami annyit tesz, hogy a nehezebben megkapható nők érdekesebbek számukra, jobban vonzzák őket. De gondolták volna, hogy mi, nők sem vagyunk különbek?

    Egy kísérlet kapcsán megállapították, hogy a már oviból ismerős hajhúzogatás, lökdösődés, ami felnőtt korban a bunkóság, macsóskodás, lekezelő viselkedés irányába mozdul el, az első pillanatban ellenszenvet vált ki. Persze, ez olyan, mint az egyszeregy: ki szeretné, ha így viselkednek vele? No, de most jön a meglepetés: ha a hajhúzogatás, illetve lekezelő viselkedés hosszabb távon fennáll, kölcsönös vonzalmat vált ki a felekből.

    Hogy mi az oka ennek az elsőre érthetetlen reakciónak? Az, hogy a hajhúzogatás flörtölésbe csap át, így ez a negatív bizalmaskodás hasonló eredményhez vezet, mint például a kézsimogatás: az intimitás elmélyítéséhez. De akkor miért nem elég nekünk a kedves, aranyos, megbízható szomszéd fiú, akiről tudjuk, hogy soha nem csalódnánk benne, és simogatja a kezünket?

    Mert ő nem váltja ki belőlünk a vadászösztönt! Igen, kedves hölgyeim, ez a helyzet. Ugyanarra van szükségünk, mint férfi társainknak: a vadászatra! Az izgalomra! Hogy amit akarunk, az kicsússzon a kezeink közül. Hogy akit akarunk, másnak is kelljen.

    Ezért kellenek hát nekünk a bunkó férfiak. Akik adnak is ajándékot, meg nem is. Akik felöltöznek, meg nem is. Jönnek, elmennek, várunk rájuk, izgulunk, hiányoznak, kiakasztanak, sírunk miattuk – de soha nem unatkozunk mellettük. Ezért van az, hogy ha valaki nagy-nagy küzdelmek árán megfoszt egy ilyen nemes macsót a pávatollaitól, és boldogan szuszog vele az otthon nyugodt melegében, egyszer csak belehasít a kérdés: ezt a pasit akartam én?! És végtelenül elkezd unatkozni. Mert hát az a pasi csak addig volt pasi, amíg macsó volt és bunkó volt. Addig kellett, amíg volt benne izgalom.

    Tanulság? Nincs. Az ösztönök már csak ösztönök. Útravalóul: kerüljék a macsó férfiakat!

    Forrás: tudnodkell

    http://www.hirmagazin.eu/hirek/eletmod/eletmod-fittness/miert-vonzodnak-a-nok-a-bunko-ferfiakhoz

  5. zakzag szerint:

    A cikk végén hirtelen és váratlanul politikába fordul a dolog, de ez azért jó, mert egy tökéletesen más nézőpontból mutatja meg,olyanban, amire eddig nem is gondtam.

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top