+ Irodalom

Amikor a japánok megszállják Malajziát, a mester elárulja tanítványát

Esőcsináló

Bizonyára csodálkozol, miért elleneztem olyan mereven, hogy édesanyád hozzámenjen apádhoz. Micsoda borzalmas, begyepesedett és bosszúálló vénember ez, gondolhatod magadban. Még arra sem vette a fáradságot, hogy részt vegyen a lánya temetésén – részlet Tan Twan Eng Esőcsináló című regényéből.

1939, Pinang, Malajzia. A tizenhat éves Philip Hutton mindig is számkivetettnek érezte magát. Angol édesapja és kínai édesanyja gyermekeként nem tartozott igazán egyik nemzethez sem. Ezen a nyáron azonban véget ér a magány időszaka: megismer egy japán diplomatát, Hayato Endót, aki mestere lesz, és idővel egyre szorosabbá válik a kapcsolatuk.

Az újonnan szerzett tudásnak és barátságnak azonban óriási ára van. Endo szant kötelessége a sajátjaihoz fűzi, amire Philip csak akkor döbben rá, amikor a japánok megszállják Malajziát. A fiatalember kénytelen szembenézni a ténnyel, hogy mestere, akinek ő feltétlen hűséget és engedelmességet fogadott, olyan titkokat rejteget, amelyek Philip egész világát romba dönthetik.

A 2007-ben Man Booker-díjra jelölt Tan Twan Eng Esőcsináló című könyvéből a Tarandus kiadó jóvoltából közlünk részletet. A megjelenés ősszel várható, és ha érdekel a folytatás, a kiadó honlapján most kedvezményesen előrendelheted.

Részlet:

Olyan mozdulatlanul ültem, mint a törpefa a belső udvarban. Valahol a házban jázminos füstölőt gyújtottak, és én beszívtam üde, könnyed illatát.

A körmönfont vénember, gondoltam magamban. Túl későn döbbentem rá, hogy csupán csaléteknek használta a varázslatos jádetűt, hogy az általa kívánt irányba terelje gondolataimat. Endó szan leckéi ellenére belesétáltam a csapdába, amelyet nagyapám állított nekem. De ennek dacára is megkedveltem az öreget. Ipohba érkezvén arra számítottam, hogy keserű vádakat vágunk majd egymás fejéhez, s már előre elterveztem, hogy eme első találkozó után az életben többé nem jövök el hozzá, ám az a délután a szökőkútnál s most e különös történet egyszerre hús-vér emberré tette őt a szememben, akinek múltja van, s többé nem tudtam pusztán a basáskodó és vaskalapos vénségek karikatúrájának látni. Ráébredtem, hogy immár képtelen leszek közönnyel viseltetni iránta, különösen, miután tudtomra adta, hogy én vagyok az egyetlen, aki előtt valaha feltárta a múltját.

Nagyapám sosem jött volna elő a farbával, és kért volna bocsánatot azért, hogy eltaszította magától anyámat – hiábavaló is lett volna ezt követelni tőle. Múltja e különös töredékének felajánlásával kért tőlem megértést és feloldozást.

Az öregúr felém nyúlt, és megfogta a kezemet.

– Azért meséltem el neked ezt a terjengős és tekervényes történetet, mert azt akartam, hogy megismerd a családod történetét. Szeretném, ha tudnád, hogy saját fajtád hagyományai hosszú múltra tekintenek vissza, és felesleges egy tőled idegen hagyomány nyomába vetned magad.

Nyilvánvaló volt, hogy nagyapám Endó szanra célzott. Újfent eltűnődtem rajta, vajon ki számol be neki az időtöltéseimről.

– De engem érdekel – jelentettem ki eltökélten, nagyapám szemébe nézve. Ugyan kicsoda volt ő, hogy megszabja nekem, mit tegyek?!

– Bizonyára csodálkozol, miért elleneztem olyan mereven, hogy édesanyád hozzámenjen apádhoz. Micsoda borzalmas, begyepesedett és bosszúálló vénember ez, gondolhatod magadban. Még arra sem vette a fáradságot, hogy részt vegyen a lánya temetésén.

– Átfutott ilyesmi az agyamon – feleltem.

– Pedig elmentem hozzá a templomba. Láttam apádat is a krematóriumban, amint beleteszi a csontjait és hamvait az urnába. És kértem édesanyád bocsánatát. Persze akkor már túl késő volt. Amikor a fejébe vette, hogy hozzámegy apádhoz, minden erőmmel igyekeztem meghiúsítani a házasságot. Óva intettek attól, hogy áldásomat adjam frigyükre.

– Óva intették? Ugyan kicsoda?

– Egy jövendőmondó a pinangi kígyótemplomban.

Elakadt a lélegzetem, és a valószerűtlenség érzete lett úrrá rajtam, amint agyam egy zugából előtekergett annak a napnak az emléke, amelyet Endó szannal a templomban töltöttünk.

– A jósnő figyelmeztetése miatt megpróbáltam megakadályozni a házasságot, s amikor kudarcot vallottam, engedtem, hogy a harag diktálja a szavaimat.

– Hogy szólt az a figyelmeztetés? – kérdeztem.

Nagyapám maga elé meredt, és ölébe tette kezét.

– A jósnő azt mondta, hogy mindkét családot romlásba dönti Jü-lien gyermeke…

– Ez bármit jelenthet. Ha anyám valaki máshoz ment volna nőül…

– … Jü-lien kevert vérű gyermeke, aki előbb-utóbb elárulja őket – folytatta nagyapám.

– Elárulja őket? De hát kinek?

– Tudod te azt. A japánoknak. Azok az emberek máris terveket szőnek Malájföld lerohanására. Te pedig egészen közel állsz az egyik legmagasabb rangú tisztségviselőjükhöz.

– De hát ő csak a tanítóm – tiltakoztam. – A japánok majd bolondok lesznek háborút kezdeni a malájföldi britekkel. Endó szan diplomata, nem katonatiszt.

– A szülő mellett a tanítómester a legbefolyásosabb személy az ember életében.

– Ezért határozott úgy oly sok év után, hogy végre szóba áll velem? Hogy az orrom alá dörgölje holmi jövendőmondó szavait… amelyek már az anyámnak is tengernyi fájdalmat okoztak?

Nagyapám megcsóválta a fejét.

– Nem kérlek rá, hogy bármit is a vágyaid vagy a józan eszed ellenére tégy! Az évek során megtanultam, hogy az élet úgyis a maga medrében folyik. Nézz csak meg minket Ven-cuval! Bármennyi figyelmeztetést kaptunk, a sorsunk mégis úgy alakult, ahogyan előre megírták, és ezen semmi sem változtathatott.

Nagyapám felsóhajtott, odaballagott a belső udvar szélére, s fejét felszegve az égre pillantott, amelyet most felhők borítottak. Azután felém fordult, és így szólt:

– Későre jár, ideje nyugovóra térned. Holnap majd megmutatom neked a kertem. Az ipohiak azt mondják, hogy az egyik legcsúfabb a városban, de én másként gondolom!

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top