A visszaemlékezésekben Witkiewicz mint őrült jelenik meg, aki ráadásul nehéz ember is… és nem mindig szimpatikus. Az bizonyos, hogy hatalmas humorérzékkel rendelkezett és lebilincselő szónok volt, aki gyakran sértődékeny és kegyetlen, főleg azokkal szemben, akik nem voltak „vevők” a vicceire.
Szeptember 7-én, a Lengyel Intézetben nyílt kiállítás Stanisław Ignacy Witkiewicz (1885-1939) fotográfiáiból. A kiállítás anyagát olyan fényképek adják, melyek vitathatatlanul részét képezik a fényképezés nem túl hosszú, de annál gazdagabb történetének.
A korai, 1914 előtt exponált képek között találhatók a leginkább ismert önarcképek valamint a közeli családtagok és barátok fényképei. Ezek egy része szűk keretek közé zárt arcokat mutat be, ez a kompozíciós technika igen jellemző Witkiewiczre. Korábban a fotóművészetben senki sem használta ennyire következetesen ezt a módszert, amit close-up-nak nevezünk és azóta is használatos a filmkészítésben. Witkiewicz ilyen típusú close-up-jai nemcsak újító jellegűek voltak, de hihetetlenül „metafizikus” arckifejezést is kölcsönöztek a fényképezett személyeknek.
A két világháború közötti időszakban készült képeken Witkacy egészen másként gondolkodott a művész, egyszersmind a fotográfus szerepköréről. A művek különböző – gyakran a barátok segítségével kreált – színházával rokon szellemű parateátrális helyzeteket, performanszokat, „kigondolt” jeleneteket dokumentálnak. Ezekre jellemzőek a misztifikáció, az abszurd és a groteszk jegyei, amit gyakran a szürrealista és dadaista valóságészleléssel hasonlítanak össze.
A három kiválasztott fényképcsoport és még néhány egyedülálló kép – amelyek a művész ikonjaivá váltak – leírása és elemzése megtalálható a szövegben.
