x

Pedofília és dübörgő punk rock Párizsban

Szégyentelenek
6
A Szégyentelenek saját zsákutcájába fut, majd megfullad a meztelen testek és a saját vizeletükben vergődő hajléktalanok bűzében

Kamerába fröccsenő agyvelő, premier plánban spriccelő testnedvek, kéjjel meggyilkolt nagyszülők a széles vásznon. Ha meg kéne választani a filmvilág punkját, én Larry Clarknak adnám ezt a megtisztelő címet. Ha Lars von Trierre (Antikrisztus, A nimfomániás) és Gaspar Noéra (Visszafordíthatatlan, Enter The Void) azt mondod, hogy megveszekedett őrültek, akkor Larry Clark alkotásaihoz hozzá se kezdj! Az amerikai rendező élen jár a tabudöntögetésben. Amit a legtöbb direktor inkább nem mutat meg, hanem egy finom utalással képzelőerőnkre bíz, azt Clark egyenesen az arcunkba döngöli, lehetőleg minél közelebbről, minél hosszabban. A rendező már filmes karrierje előtt is a társadalom alsóbb rétegeiből érkező fiatalok mindennapjait örökítette meg, akkor még fotográfusként. Nem csak külső szemlélődőként fotózott, a fiatal utcagyerekek, deszkások, kábítószerfüggők világa hozzá is közel állt, és ez a mai napig sincs másképp. Tulsa,  Teenage Lust és The Perfect Childhood szociofotó sorozatában egyaránt a szabadság, a kilátástalanság, a szex és a drogok kapják a főszerepet.

Rendezőként is a társadalom perifériáján élő kiábrándult, céltalan kamaszok szexszel és droggal átitatott életét mutatja be egyfajta korrajzként. Filmesként az 1995-ös drámájával, a Kölykökkel (Kids) robbant be a köztudatba. Ennek ékes párdarabja a Ken Park, melyet Ausztráliában betiltottak, és amellyel Clark végképp bebiztosította magának a botrányrendező titulust. Persze jóval többek ezek, mint elfeledett botrányfilmek, hiszen egyfajta társadalomkritika is húzódik mögöttük, és a mai napig emlegetjük őket. Ugyanakkor rendre felmerül a kérdés Larry Clark alkotásaival kapcsolatban, hogy hol is van a határ a testiség öncélú ábrázolása és a művészet között?

Szégyenérzet nélküli audiovizuális orgia

Egy ideig úgy tűnt, a rendező legújabb, 2014-es alkotása, a Szégyentelenek (The Smell of Us) hazai bemutatója kútba esik, ugyanis a legmagasabb, VI-os korhatár kategóriába sorolták. A film magyarországi forgalmazója, az ADS Service fellebbezett a döntés ellen, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság pedig helyt adott a fellebbezésnek, így a Szégyentelenek 2015. szeptember 10-én érkezik a magyar mozikba. A film nem meglepő módon 18-as karikát kapott, azzal a kiegészítéssel, hogy káros magatartásmintát közvetít. A sajtóvetítés előtt annyit tudtam a filmről, hogy egy párizsi deszkás banda mindennapjait mutatja be. Persze sejtettem, Clark bácsinál nincs olyan, hogy mindennapos. Hogy ezúttal mit főzött ki nekünk a botrányrendező? Nem is köntörfalazok, essünk túl rajta!

a kép forrása: filmdivider.com

a kép forrása: filmdivider.com

A Szégyentelenek két tizenéves deszkás fiatalja eszkortfiúnak áll, kuncsaftjaik pedig többnyire 50 év feletti meleg férfiak. Ahogy azt a rendezőtől megszokhattuk, mindent megmutat, mindent közelről. Amikor a főszereplő srác lábujjait hosszasan szopogatja egy 50 év körüli perverz férfi, akkor az ember – bármekkora filmkedvelő is – elgondolkozik rajta, hogy esetleg elhagyja a mozitermet. Hiába csendül fel a Woody Allen filmjeire hajazó vidám, lágy jazzdallam, egy premier plánban mutatott férfi-fiú aktus akkor sem megszokott a filmvásznon.

Kicsit olyan, mintha Clark újraforgatta volna a Nimfomániást (Lars Von Trier), csak épp középiskolás korú fiúk és náluk kétszer, háromszor olyan idős férfiak főszereplésével. Feltűnik a vásznon egy 70-80 év körüli hölgy is, de abban sincs sok köszönet! Még egy szimpla beszélgetés közben sem az arcokat látjuk, hanem a tizenéves srácok lábait pásztázza a kamera.

Szégyentelenek

A kép forrása: blogs.indiewire.com

Nagy kár, hogy az alkotás elvész ezekben a teljesen szükségtelen külsőségekben, amik kizárólag arra alkalmasak, hogy megbotránkoztassák a nézőt. Olykor lehet a tabudöntögetéssel nyomatékosítani, de jelen esetben ez teljesen öncélú húzás. A Kölykökre, a Ken Parkra és a Genyára (Bully) 6-7 év távlatából is tisztán emlékszem, a Szégyentelenekből viszont szinte semmi sem maradt meg a fejemben, holott 1-2 napja láttam. Pontosan azért, mert amíg a fent említett három alkotásban megvan drámafaktor, van egy körülhatárolható sztorijuk, addig a Szégyentelenek csupán egy audiovizuális orgia. Szó szerint. Játék a képekkel, a zenével, no meg a néző tűrőképességével. Sok kis klip sorakozik egymás után, folyamatosan dübörög a punk rock, és egy perc üresjárat sincs. Larry Clark 72 éves korára sem felejtette el, hogyan kell képekkel és zenével hangulatot teremteni. De mindhiába, ha a játékidő nagy részét üres meztelenkedéssel tölti ki, és nem tesz mögé drámát.

Ám ha nagyon akarjuk, a Szégyentelenekben is megtalálhatunk mondanivalót. Mondhatjuk, hogy a két eszkortfiú azt kapja, amit megérdemel, és saját környezetük, hedonista életmódjuk áldozatává válnak. Ugyanez történik a filmmel is, saját zsákutcájába fut, majd megfullad a meztelen testek és a saját vizeletükben vergődő hajléktalanok bűzében.


The Breakdown


Mennyire hordozza magán a Larry Clark kézjegyeit?
9
Mennyit képes adni a film a botrányjeleneteken kívül?
3


Nincs hozzászólás

Írd le a véleményed!