x

Aki utoljára meséli el a történetet – Interjú Hargittai László Pamaccsal

Hargittai László

Hargittai László, vagy ahogy a legtöbben hívják, Pamacs több mint 50 hazai alkotás vágójaként ismert a magyar filmes szakmában. Pamacs vágta Almási Tamás Sejtjeink című Magyar Filmszemle-díjas dokumentumfilmjét, ezen kívül Szász Attila, Szekeres Csaba és Pigniczky Réka alkotásain is dolgozott már. De nem csak vág, tanítja is a szakmát. De hogy miről beszélgetett Pamacs a Die Hard vágójával az Origo Fimstúdióban? Baj-e, hogy az átlagnéző csak a rendező, az operatőr és a színészek munkáját dicséri? Van-e szüksége a magyar filmiparnak újabb vágókra? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekről beszélgettünk Origo Fimstúdió egyik vágószobájában. Interjú.

Ha jól tudom, körülbelül 10 éve oktatsz vágást. Hogyan kezdődött?

Talán kicsit több is, mint 10 éve. A Kodolányi János Főiskolán kezdődött. Aki előzőleg tanított vágást a Kodolányin, év közben sajnálatos módon meghalt. Megkerestek engem, hogy esetleg tudnám-e helyette folytatni, amire igent mondtam, aztán újra és újra felkértek. Később a Werk Akadémiáról Réz András keresett fel régebbi ismeretségünk folytán, a BKF-től (Budapesti Kommunikációs Főiskola) pedig Miklós Mari.

Hányan jelentkeznek egy évben a Werk Akadémia vágási ismeretek szakára?

Pontos számokat nem tudok mondani, de az a jellemző, hogy mindenki rendező akar lenni, nem pedig vágó. Ez nekem azért nagy könnyebbség, mert aki vágó akar lenni, annak már valamennyi fogalma van arról, hogy mi az a filmesdi. A Werkben, mint a legtöbb iskolában, természetesen van lemorzsolódás. Sokan nem kezdik el a második évet, mert az első év után rájönnek, hogy mi is ez a szakma. Rájönnek, hogy nem könnyű kenyér. Rengeteget kell dolgozni, gürcölni. Lehet, hogy nagyon sok energiát belefeccöltél egy filmbe, és minden adott a sikerhez, van jó vágód, jó operatőröd, jó színészeid, de mégsem tetszik a közönségnek. Tehát nem garantált a siker, ez pedig sokaknak kedvét szegi.

Ha látod egy tanulón, hogy nem elég tehetséges, megmondod neki szemtől szembe?

Igen, de úgy gondolom, hogy ez etikai kérdés. Szerintem nem szabad áltatni az embereket. Találkoztam már nagyon tehetséges növendékkel, és találkoztam olyannal is, akiben nem volt meg a szikra. De volt olyan is, aki nem volt kimagaslóan tehetséges, de akkora mennyiségű energiát és munkát tett bele, hogy a végére jó vágó lett belőle. A Werk Akadémiára jellemzően olyan tanulók jönnek, akiknek már van valamiféle egzisztenciájuk, munkájuk. Nekik például meg szoktam mondani, ha úgy látom, nincs olyan tehetségük a vágáshoz, hogy azzal bekerüljenek a szakmába. Ilyenkor soha nem azt mondom, hogy hagyd abba és ne csináld. Csak annyit mondok neki, hogy jól gondolja meg, mert nem lesz képes megteremteni ugyanilyen egzisztenciát vágással, amit most mással képes.

Hargittai László

Fotó: Tausz Gábor

Mitől lesz valaki jó vágó? Mik a legfontosabb ismérvei?

Ez egy nagyon összetett kérdés. Szerencsére nem vagyunk egyformák, mindenki másban és máshogy jó. Azt szoktuk mondani, hogy a vágó meséli el utoljára a történetet. Az az alaphelyzet, hogy van egy film, ami egy történet. Ezt kell elmesélni az embereknek. A rendező is meg akar teremteni egy világot, amit az operatőr a képeivel, a forgatókönyvíró az írásával, a színész a játékával, a zeneszerző a zenéjével mesél el. Mindenki hozzáteszi a saját elmesélését, és ezek egy helyen találkoznak, a vágóasztalon. A vágó feladata tehát, hogy ebből a sok mesélésből egyet csináljon. Emellett nagyon fontos, hogy megfelelőképpen érzékeny legyen, észrevegye az érzelmeket és a hazugságokat. A színészek nagyon hálásak szoktak lenni a vágónak, mert a vágó mindig a jó pillanataikat próbálja megkeresni. Még az is lehet, hogy az a bizonyos jó pillanat színészileg nem a legjobb a nyersanyagban, de akkor a vágónak a történetmesélésben a legjobb. Érzékenynek kell lenni ahhoz, hogy észre vedd, amikor a színész hamis, akár a játéka, akár a történet szempontjából. Nem véletlenül szoktunk annyi csapót felvenni egy-egy játékból. Ha benne vagy a történetben, és nem érzed, hogy ez a pillanat most hamis, akkor az egy egész jelenetet, filmet el tud rontani. A történettel szemben főképp érzékenynek kell lenni. Pontosan kell tudnod, hogy a történetben mik azok a hangsúlyos momentumok, amik érzelmeket szülnek. Fel is kell tudnod építeni ezeket az érzelmeket, és hatnod is kell velük a nézőre, adott esetben pedig vissza kell venned belőlük, ha nem olyan az adott jelenet, hogy erős érzelmekkel kelljen megtámogatni. Rá kell ültetned a nézőt egy érzelmi hullámvasútra.

Vannak vágók, akik rendszeresen kilátogatnak a forgatásokra, mások pedig szeretik úgy megkapni a nyersanyagot, hogy akkor látják először a jeleneteket. Te hogyan látod ezt a kérdést?

Nem gondolom, hogy bármelyik módszer  Szentírás és ezt kell követni. Én azt a Walter Murch-féle iskolát követem, mely szerint a vágónak nem szabad kimennie a helyszínre. Azért, mert a helyszín befolyásol. Vágóként nekem már csak az van, amit felvettek, és abból kell dolgoznom. Ha kint vagyok a helyszínen, akkor óhatatlanul is érnek benyomások: látom a díszlet hátoldalát, látom az egész teret, a színészek próbáit, a küzdéseket a jelenetekért. Súlyosan befolyásolna, ha látnám, hogy fél napig küzdenek egy jelenet felvételével, és végre sikerült, van egy sikerélmény. Ez engem is befolyásol: amikor beülök vágni, nehezen vágom ki a filmből, pedig lehet, hogy nem is kell bele az a jelenet. Van egy alapszabály: minden filmből a legrosszabb és a legjobb snitt automatikusan kiesik. A legrosszabb azért, mert azt miért tennénk bele, a legjobb pedig azért, mert nem illik bele. Ez természetesen egy általánosítás, de többnyire igaz. Itt van egy furcsa kettősség: az előbb az érzelmekről beszéltem, most viszont azt mondom, hogy objektívnek kell lenni. Ennek a kettősségnek meg kell lennie, mert a vágónak mindig a történetmesélésre kell koncentrálnia, és ha valami felesleges – bármilyen jól is sikerült – az nem kell a filmbe. Olyan ez, mint amikor karácsonyra megkapsz egy csomag legót, akkor abból kell építkezned. Ha elmész a legógyárba és látsz egy csomó legóelemet, akkor az befolyásol, hogy „de jó lenne még egy ilyen!”. De nincs! Neked abból kell dolgoznod, ami abban a dobozban van, és abból kell a lehető legjobbat megépítened. Persze létezik olyan, hogy pótforgatás, illetve én szeretek már a forgatás alatt elkezdeni vágni. Így már akkor kiderül, hogy bizonyos jelenetekből valami hiányzik, és akkor kérek pótforgatást, ha van erre lehetőség.

Egy átlagnéző főleg a rendezőt, az operatőrt és a színészt dicséri egy filmben, a vágóról ritkán esik szó.

Hála istennek! Nekünk a történetet kell elmesélnünk tökéletesen. Ha egy történetet jól mesélnek el, tehát a filmet jól vágták meg, akkor a néző soha nem látja, hogy az a film vágva van. Az a jó vágó, akinek a néző számára majdnem láthatatlan a munkája a filmen. Azok az alkotások, amiknél nagyon erősen látszik a vágó, azok rosszul vannak vágva, és maga a film sem lesz jó. Persze a vágásban is lehet truvájokat csinálni, nagyon erős hatású montázsokat készíteni, amik hatnak a nézőre, de ez a formalizmus része, ami olykor tökéletesen beleillik a filmbe. Számtalan példát lehet erre mondani: most jön Guy Ritchie új filmje, nála sokszor súlyosan klipesre vannak vágva a jelenetek, egy vizuális szőnyegbombázás éri a nézőt. Ennek van egy hatása, de ezek általában pillanatnyi vizuális és érzelmi hatást keltenek, ezért beleillenek a film egészébe.

Adva van egy fiatal, tehetséges vágó. Hogyan kerülhet be a szakmába? Nyilván a név, a brand hihetetlenül fontos.

Filmeket kell csinálni! Természetesen ez a legbonyolultabb része a történetnek. Mondhatnám közhelyesen, hogy az évek, meg a tapasztalat számít. És közben tényleg! Furcsa szakma a filmezés. A végén úgy fogsz meghalni, hogy semmit sem tudsz a szakmáról. Gyakorlatilag minden egyes filmben újratanulom a szakmát, és ha visszanézem 10 évvel ezelőtti munkáimat, akkor néha kicsit megmosolygom, hogy akkor mit gondoltam róla, és mit gondolok most. Folyamatosan kell tanulni, és csak ezzel a folyamatos tanulással, lassan előre lépdeléssel tudod kivívni, hogy a neved egy brand legyen. Bár a brand szót talán inkább a rendezők esetében használnám. Tarantino, Szabó István, Fliegauf Benedek, Tarr Béla például egy brand, tehát pontosan tudod, hogy mit várhatsz tőle, és pontosan tudod, milyen erőt kapsz majd a vászonról. A vágóknál ez kicsit nehezebb. Ha megnézed Tarantino filmjeit, hosszú ideig mindnek Sally Menke volt a vágója, és ezek az alkotások erősek és tényleg egyformák voltak. Ezzel szemben Tarantino utolsó filmje, a Django elszabadul olyan, mintha nem is Tarantino rendezte volna. Pedig azok a képek és azok a szemtelen momentumok ugyanúgy visszaköszönnek, mint Tarantino korábbi alkotásaiban, de mégis más. A Django elszabadul olyan, mintha egy másik rendező próbálná utánozni Tarantinót, pedig nem így van, csak már a vágó más, mert szegény Sally Menke elhunyt. Egy vágó nagyon erősen rá tudja nyomni a személyiségét a filmre.

Mi a helyzet a magyar vágókkal?

Nagyon jó vágók vannak Magyarországon, viszont vannak dolgok, amiket nem tudunk csinálni. Három évvel ezelőtt ezekben a szobákban vágták a Die Hard ötödik részét. Beszéltem Dan Zimmermannal, a film vágójával, és láttam, hogyan vágja az akciójeleneteket.  Leeső állal néztem, hogy miket művel. Persze ilyenkor lehet azt mondani, hogy úgy könnyű, ha egy jelenet 12 kamerával van felvéve, és ennyi energiát feccölnek egyetlen apró akciómomentum felvételébe. De nem! Így sem könnyű, neki mégis ment zsigerből. Pont erről beszélgettünk vele, hogy de szeretnék én is egyszer egy ilyet, mert mi magyar vágók ezt nem tudjuk, mert ez a típusú akciófilm testidegen az európai filmezéstől. Dan Zimmerman erre elmosolyodott és azt mondta, ő egyszer olyan filmet akar majd vágni, ahol az érzelmeket kell kidomborítani és azzal kell játszania, hogy egy hosszú nézés 5 képkockával hosszabb vagy rövidebb legyen. Ez az, amit viszont a magyar vágók tudnak zsigerből. Hogyan lehet a vágással fájdalmat, szeretetet, vagy akár humort felépíteni. Amit például Czakó Juci csinált a Liza, a rókatündérben, az elképesztő!

Van-e még szükség a magyar filmiparban újabb vágókra?

Az utóbbi években szerencsére megszaporodtak a nagyjátékfilmek, köszönhetően a Filmalap ténykedésének. Ennek ellenére a magyar filmipart nem érdemes számokban összehasonlítani még akár a német filmiparral sem, teljesen mások a körülmények, a lehetőségek, már csak a nyelv miatt is. Itthon ezért nem túl sok játékfilm készült egy évben, éppen ezért azt mondanám, hogy nincs szükség sok vágóra. De valójában mégis nagyon sok vágóra van szükség, hiszen elképesztő mennyiségű tartalom ér el minket nap mint nap, akár a TV-ből, akár az internetes portálok mozgóképes anyagai révén. Rengeteg sorozatot, dokumentum filmet, tv műsort és videóanyagot készítenek, és ezeket mind meg kell vágni. Fontos, hogy a vágó szakma ne híguljon fel. De az is fontos, hogy akik odaülnek akár egy internetes híranyagot megvágni, azok ne csak a gépet kezeljék iszonyú sebességgel és nagyon profin. Legyenek tisztában azzal, ha két snittet összeragasztanak, akkor az már elkezd valamit jelenteni. Fontos, hogy ez a jelentés megegyezzen azzal, amit valójában mondani akarnak. Igen, Magyarországon szükség van jó vágókra. Miközben az egyik oldalról gyakorlatilag technikai sportágat űzünk, óriási teljesítményű számítógépeken kell dolgoznunk elképesztő felbontású és hatalmas tárhelyigényű nyersanyagokkal. Az ezek kezelésére hivatott szoftverek egyre bonyolultabbak, amiket kisujjból kell tudni használni. Senki sem engedheti meg magának azt a luxust, hogy a történetmesélés helyett a szoftver megismerésére figyeljen, de kevés csak a szoftvert ismerni és uralni a technológiát. Lehetsz nagyon jó operátor, technikus, de ettől még nem leszel vágó. Vágó akkor leszel, ha a technikai eszközök felhasználásával képes vagy jól elmesélni egy történetet.

fotó: Tausz Gábor



Nincs hozzászólás

Írd le a véleményed!