Hegedűs Ágota mai blogbejegyzésében bejárhatjuk Alexandria néhány szórakozóhelyét, miközben megszületik Az öböl című egyiptomi vers, és megismerjük a neogranormonos kendő élethosszig tartó használatát.
Hegedűs Ágota
Montazah, az egyiptomi Club Aliga
(Negyedik frusztrált nap)
Nem, itt nincsenek delfinnel úszkálók, nincs jetski, és tevegelés. Itt ötvenöt fok van napon, és kösz, megvagyok, csajos napot tartunk, otthon hagyjuk a férfit, és elbuszozunk Montazah Garden & Hotel-be.
Igazi botanikus kert, locsolják a füvet, délben is, próbálkoznak azzal a szép zöld gyeppel, nagyjából annyi sikerrel, mint a balatoni Club Aligában, a tarack bírja, a többi gaz. Van mindenféle pálma, meg fenyők, kevesebb szemét, több zöld. És magánvillák a tengerparton, teljességgel lakatlan, a királyi téli rezidenciába nem engednek be, kicsit nagyobb, mint a Kádár-villa, ötven fürdőszoba, ötven hálószoba, csak úgy saccperkábé ránézésre.
Mivel belépős a kert, ezért csak a tehetősebbek jönnek, és először nem értem, miért vannak benn is taxik, aztán mire a parthoz érünk, több kilométer séta, és egy liter víz után, leesik. Itt a távolságok a meleg miatt sokkal nagyobbnak, hosszabbnak tűnnek. És hosszú is, a város úgy épült, hogy minden fontos dolog a parttól párszáz méterre van csak, viszont az egyetlen többsávos út a tengerparton húzódik, ott közlekedik mindenki, le- vagy kiszáll az egyik sarkon és hazagyalogol.
Az a bizonyos nem Kádár-villa hasonmás… A szerző felvétele.
A nyilvános strand dugig van, fiúk gatyában, lányok, asszonyok talpig kendőben fürdenek. Király, nem kell áprilisban elkezdeni bikinire gyúrni. A spagettipántra se. A kamasz fiúk itt ugyanúgy ugrálnak a hídról a vízbe, mint Porto hídjairól, ez sem kevésbé veszélyes, csak itt nem pénzért csinálják, hanem magamutogatásból.
„Az öböl” címmel Samar, aki egyiptomi, és angol, cseh, magyar szakos volt az egyetemen, verset költ:
kicsi tenger/sok az ember/ várom már december.
Némely magyar költő megnyalja az ujját, ha sikerül ilyen rímeket előhívnia. Többször mondja, sukren, kérdezem, az a köszönöm? Igen, mondja, és elmagyarázza: suk, sok, lot, ren, run fut. Megvan a logika?
Hazafelé a buszon bepasizok, rázizzen a körmömre a kiscsávó, igaz, hogy másfél éves, de egyfolytában rám vigyorog és meg akarja fogni a kezem. Megsimogatom, megnyugszom, ő is tiszta izzadt. A neogranormonos törlőkendőből itt napi szinten annyit használok, mintha lenne egy pelenkásom, a kendőből egyébként nem lehet kinőni, mikor kicsid van, akkor azért, később kéztörlőnek is jó, mire kiraknád a táskádból, mert a kamaszod már visz magával sajátot, addigra bejönnek ezek az izzadós nyarak, jó áttörölni vele a mellkast, homlokot. Meg az egyiptomi busz után a kezedet. Mégsem úszom meg a fosást, tegnap a nagy ivászatban kivettem a hűtőből egy ásványvíznek álcázott csapvizet, meghúztam, ennyi. Jöhet az európai gyomorgyógyszer, az Antinal.
Na, jó, ettem itt paradicsomot is, salátát is, meg mindenféle szószokat, tulajdonképpen már az első napon rosszul kellett volna lennem, de a vasgyomrom (ááá, ez a tejföl még nem járt le) miatt már négy napja bírtam. A csapvízzel úgy jártam, mint Charlotte a Szex és New York-ban, csak én még épp beértem.
Sándornak találkozója van a belvárosban, mi Petrával otthagyódunk az étteremben, hogy kaja után menjünk át a Spitfire bárba, ezen az úton végig, koppanásig, aztán jobbra, és máris ott a bár. Oké. Kinn keresünk helyet, mert benn meg lehet fagyni a klímától, kinn nincs szabad asztal, aztán benn sincs. Két házzal odébb a Trianon kávéházban van hely, beülünk oda, megcsodáljuk, kényelmesen megvacsorázunk, megváltjuk a világot a traccspartival, megbeszéljük az 1905-ben épült ház csodáit, a pasikat, a kaját, és az itteni liberalizmust. Meg a nők sminkjét. Meg a miénket. Kényelmes tempóban indulunk a Spitfire-be, útközben szandit próbálunk, majd felháborodunk, mert Sándor nincs a megbeszélt helyen. Telefon egyikőnknél sincs, minek is, talán mert itt azért vannak olyan csoportok, akik külföldiekre specializálódnak, kocsiba be, ki a sivatagba, helló.
A Cap D’Or. A szerző felvétele.
Visszasietünk az étterembe, latolgatjuk az esélyeket, ki merre, végső esetben hazamegyünk. Nincs rá szükség, Sándor lohol felénk, hol a picsában voltunk, már minden itteni ismerősét felhívta, engem hétszer, üzenetet is írt, hiába, a telefon otthon pittyegett a tükör előtti asztalon. Elveszni egy húszmilliós városban? Még békeidőben se.
Gyorsan iszunk egy sört a legszebb meleg-bárban, a Cap D’Orban, ez is századeleji kacskaringós bűntanya, ha már alkohol, akkor üljünk össze a szép, metszett arcélűekkel.
