+ Fotó

A hátán hordta a matracát, amin megerőszakolták 18+

Emma Sulkowicz

Emma Sulkowicz performanszának A súly cipelése munkanevet adta, amelyben arra hívja fel a figyelmet, hogy az amerikai egyetemek közömbösen reagálnak a diákokat érő szexuális erőszakra, sőt mindent megtesznek az ügyek eltusolása érdekében.

A hátán hordta koporsóját, megbotlott és belefeküdt – jutott eszünkbe Karinthy Gábor Sírverse, amikor Emma Sulkowicz esetéről olvastunk. A New York-i Columbia Egyetemen frissen diplomázott művésznő majdnem egy éve hordja magával a matracot, amin az abúzus történt, hogy így tiltakozzon az őt megerőszakoló csoporttársa ellen. Az egyetem elnöke nem fogott vele kezet a diplomaosztó ünnepségen. A performansz-sorozata azonban itt mégsem ért véget, ahogy eredetileg tervezte.

Emma Sulkowiczot még az egyetemen megkezdett második évének első napján erőszakolta meg egy diáktársa a kollégiumban. Az intézmény vezetősége viszont ahelyett, hogy mellé állt volna, és kirúgta volna a diákot, hitetlenkedve fogadta a lány történetét. A tipikus áldozathibáztatásban a rendőrök, a diáktársak, és az úgynevezett barátok is részt vettek.

Végső elkeseredésében a vizuális kultúra szakra járó Sulkowicz kitalálta, hogy addig hordja hátán a matracát, amíg az erőszaktevőt ki nem rúgják az egyetemről, vagy ő le nem diplomázik. Ennek már majdnem egy éve. (2014. szeptemberében kezdte el cipelni a matracot.) A feltételezett elkövetőt, Paul Nungessert egyébként nemcsak Sulkowicz, hanem másik két diáktársa is feljelentette, akiket szintén megerőszakolt. A rendőrségi vizsgálat azóta sem jutott semmire.

Minden egyes nap félek elhagyni a szobámat. Rettegek mindenkitől. Főleg azoktól, akik egy kicsit is hasonlítanak az elkövetőre. A legutóbbi szemesztert a sötét kamrában töltöttem a fotó tanszéken. Habár a megerőszakolóm nem az én osztályomba járt, engedélyt kért a tanárától, hadd jöjjön át dolgozni a sötét kamrába, az én osztályomhoz. Bőgni kezdtem és nem kaptam levegőt, pánikrohamom volt. Addig amíg ő itt van, nem tudok megnyugodni és túllépni a történteken. (…) A saját szobámban erőszakoltak meg. És úgy érzem, azóta is mindenhová cipelem ennek a súlyát.

– nyilatkozta tavaly a Time-nak.

Emma Sulkowicz

Fotó: Andrew Burton, Getty Images. / news.artnet.com

Így jött az ötlet, hogy a matrac performansznak A súly cipelése munkanevet adja, amelyben arra hívja fel a figyelmet, hogy az amerikai egyetemek közömbösen reagálnak a diákokat érő szexuális erőszakra, sőt mindent megtesznek az ügyek eltusolása érdekében. Csakúgy mint a Columbia, ahol az évek során számtalan hasonló eset történt, amit elhallgattak.

A diplomaosztóra négy barátnőjével együtt hurcolta fel a színpadra a méretes darabot, ám az egyetem elnöke, Lee Bollinger egyszerűen

nem fogott vele kezet, sőt egyenesen hátat fordított a lánynak!

Fotó: the Columbia Spectator / news.artnet.com

Fotó: the Columbia Spectator / news.artnet.com

A frissdiplomás művésznő azonban nem adja fel. Néhány csoporttársával együtt júniusban készített egy nyolc perces videót is Ceci N’est Pas Un Viol (Ez nem erőszak) címmel, amelyben Sulkowicz egy, az arcát nem vállaló színésszel imitál szexuális aktust egy kollégiumi szobában, a Columbia Egyetemen. A videót – amely Magritte, Ceci N’est Pas une pipe, (Ez nem egy pipa) című elhíresült festményére utal – az elismert szobrászművész, Ted Lawson rendezte. A film a közös megegyezésen alapuló és beleegyezés nélküli szexet mutatja be: a lány eleinte igent mond a férfinak, de közben meggondolja magát, ám a partnere nem hagyja abba az aktust, hanem anális közösülésre kényszeríti.

Röviddel azután, hogy a videót közzétették, 2,700 komment érkezett a honlapra, többségük szexista, ellenséges és gúnyolódó megjegyzés volt. Sulkowicz szerint ez mind azt mutatja, hogy a videó nagyon fontos üzenetet hordoz, bár az elkészítése újra traumatizálta.

Amikor belekezdtem fogalmam sem volt róla, hogy ennyi embert megmozgat a performanszom

nyilatkozta az artnet news-nak annak kapcsán, hogy még a New York magazin címlapján is szerepelt egy alkalommal.

Emma Sulkowicz

Emma Sulkowicz, Ceci N’est Pas Un Viol, screenshot / news.artnet.com

A videó egyértelmű bizonyítéka, hogy küzdelme korántsem ért véget azzal, hogy lediplomázott: továbbra is tart előadásokat a témával kapcsolatban a nőket érő szexuális erőszak elleni mozgalom aktivistájaként és festi az esetet feldolgozó sorozatát a műtermében.

MÁR A HETVENES ÉVEKBEN IS KÉSZÜLTEK FIGYELEMFELKELTŐ PERFORMANSZOK A NŐK ELLENI ERŐSZAK TÉMÁJÁBAN

Legelőször 1973-ban Ana Mendieta művésznő hívta fel a figyelmet a nők elleni erőszakra, amikor Untitled (Rape Scene) című installációjában berendezte Sara Ann, a meggyilkolt és megerőszakolt Iowa-i egyetemista lány gyilkosságának helyszínét. Mendiata a saját lakásában rendezte a performanszt, ahol az ajtón belépőket a meztelenül és véresen fekvő művész látványa fogadta, aki egy órán keresztül maradt így a földön.

Yoko Ono‘s 1968-as Rape (Erőszak) című dokumentumfilmjében felbérelt egy férfi operatőrt, hogy kövessen egy gyanútlan járókelőt Londonban.

Suzanne Lacy és Leslie Liebowitz 1977-es Three Weeks in May (Három hét májusban) című performansz-sorozatában a Los Angeles-i nőket érő szexuális erőszakra hívta a figyelmet: egy olyan térképet készített kolléganőjével egy galériában, amelyen a városban történt erőszakos eseteket jelölték be hely szerint. Lacy három héten keresztül, minden egyes nap ellátogatott a rendőrségre az aznapi aktuális jelentésekért, és frissítette a térképet.

https://vimeo.com/31566097

Nan Goldin 1981-ben kezdte el készíteni a The Ballad of Sexual Dependency (A szexuális függőség balladája) című fotó sorozatát, amelyben egy 1984-es portrét is közöl magáról miután akkori barátja kékre-zöldre verte.

Nagyon úgy tűnik, hogy a matrac performansszal Sulkowicz megásta a saját sírját, legalábbis művészként. Bármit is csinál a jövőben, mindenkinek ez fog eszébe jutni róla. Egy életre beskatulyázta magát az agresszív politikai performansz műfajába.

– írta róla a New York Times kritikusa, Roberta Smith.

Sokan úgy gondolják, nem tudok majd túllépni ezen az egészen, és egy életre rám ragad a frusztráló “Matrac-lány” becenév. Ha viszont meg akarná vásárolni egy múzeum a matracot, nyitott vagyok rá. Egyébként nem fogom csakúgy eldobni magamtól. Szeretném ha a projekt többi darabjával együtt – festmények és naplójegyzetek – kiállítanák.

– mondta a Timesnak.

(Forrás: nymag.com, artnet.com)

3 hozzászólás

3 Comments

  1. Értelmi Szerző

    2015-08-16 - 01:56

    “MÁR A HETVENES ÉVEKBEN IS KÉSZÜLTEK MŰVÉSZETI PROJEKTEK A NŐK ELLENI ERŐSZAK FELHÍVÁSÁRA” ?

    • Barcza Réka

      Barcza Réka

      2015-08-16 - 08:46

      jogos, köszi, javítottam.

      • Értelmi Szerző

        2015-08-16 - 11:34

        Szuper! 🙂

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top