Nőnek lenni egy nőgyűlölő társadalomban veszélyes

_70136831_ashley_headscarf_1964

Az elmúlt napokban olvashattak egy interjút a Transition Blog főszerkesztőjével, transzjogi aktivistával Kolettel, aki elmesélte, mikortól tudatosult benne transzneműsége, milyen súlyos problémákkal kell szembenéznie egy transzneműnek a hétköznapokban, és mennyiben könnyebb az átmenet utáni élet. Az interjú második részében szó esik a transzfeminizmusról, a transzokat érő nemi- és párkapcsolaton belüli erőszakról, valamint arról is, hová fordulhatnak segítségért azok a transznemű emberek, akiket atrocitások érnek.

Gondoljunk néhány hétköznapi helyzetre: nyilvános mosdó használata, egészségügyi ellátás igénybevétele, egy egyszerű ruhadarab megvásárlása, munkakeresés, lakáshitel igénylés – egy ciszneműnél soha nem kérdőjelezik meg az ezekhez való jogot, ellenben egy transzneműnél jogtalanul, de megteszik. Hogyan lehet mégis feldolgozni ezeket a helyzeteket?

Sokan feljogosítva érzik magukat, hogy olyan dolgokat mondjanak, vagy engedjenek meg velünk szemben, amit egy cisznemű emberrel sosem tennének – akár azért, mert gyűlölnek minket, magukat szeretnék felénk pozicionálni, vagy mert a saját kíváncsiságukat fontosabbnak gondolják, mint egy másik ember biztonságát. Nem is gondolnak arra, hogy ezzel mennyire megbánthatnak valakit.

Akinek viszont tudatosabb környezete van, az nagyon sokat számít – ahogy az is, ha valaki megengedi magának, hogy dühös legyen, ha bántják a transzsága miatt. Ha kimondja, hogy ezek a dolgok igazságtalanok. Segíthet, ha tudatosítja magában, hogy nekünk is ugyan olyan jogaink vannak, vagy kellene, hogy legyenek, mint egy cisznemű embernek.

Nagyon fontos lehet a túlélésben és a feldolgozásban segítséget is igénybe venni – akár egy queer vagy transz – transz nők esetében pedig akár egy transz szempontból befogadó női csoportot – barátokat, tudatosabb embereket, vagy a témában tényleg elfogadó, segítő szakembert – utóbbit azonban szinte lehetetlen találni.

Nem azért ajánlatos pszichológushoz járni transzként, mert velünk bármi baj lenne, hanem mert nagyon nehéz feldolgozni a bántó helyzeteket. Kitalálni, hogyan védjük meg magunkat. Nap mint nap szembesülni a társadalomban uralkodó transzfóbiával. Ezekkel egy nem-transz embernek nem kell megküzdenie – pont ezért fontos, hogy foglalkozzunk magunkkal és megtanuljuk távol tartani a bántásokat.

transznemű emberek

Janet Mock, transzjogi aktivista /www.telegraph.co.uk

Mit jelent a gyakorlatban, – egy nyugaton élő transznemű ember életében – a hétköznapok során, hogy kint jobban elfogadják a transznemű embereket?

A haladás nyugatabbra a jogszabályokon is látszik – néhány éve Magyarország még egy elég haladó hely volt Európában, de azóta rengeteg ország elhúzott mellettünk – ahol anti-diszkriminációs, a nemünk jogi elismertetését könnyítő és egészségügyi szolgáltatásokhoz nagyobb hozzáférhetőséget biztosító törvényeket hoztak. Mindezt nem patologizálással, hanem annak a visszaszorításával és helyette a jogaink bővítésével érték el. Ne felejtsük el azonban, hogy a transz mozgalom ott is csak most kezdi megtalálni a saját hangját.

Nagyon jól mutatja az elfogadást az is, hogy nyugatabbra sokkal több transz közéleti személyiség van és sokkal többen vállalják a transz státuszukat, mint itthon. Az Egyesült Államokban például minden évben díjazzák azt a 100, magát nyíltan vállaló transz személyiséget, akik a legtöbbet tettek a transz közösségért – legyen az zenész, képzőművész, színész, aktivista vagy filmrendező. A gyakorlatban is nagyon sokat számít, ha egy országban ki van mondva, hogy minket is ugyanannyi jog illet, mint másokat. Itthon sokan azt sem tudják, hogy egyáltalán létezünk, a néhány bulvárhíren túl pedig semmilyen információ nem szivárog át rólunk a társadalomba.

transznemű emberek

Lili Elbe (1882 -1931), az első transznemű, aki nemi helyreállító műtéten esett át az 1900-as években

Habár Magyarország méreteit tekintve is jóval kisebb az USA-nál, itthon azonban nemhogy százat, de tíz embert sem találnánk, aki nyíltan vállalná transzságát.

Én összesen két transz nőről tudok – és egyetlen transz férfiről és genderqueer személyről sem –, akik nem csak alkalmilag tudtak bekerülni a médiumokba, hanem rendszeres szereplői. Ők azonban sokkal inkább olyanok, akikkel az emberek megerősíthetik a saját sztereotípiáikat és akikkel el lehet adni a transz témát, mint bulvárterméket. Aki elég sok transzfóbiát internalizált, az nem fog kiakadni egy bunkó, akár rosszindulatú, transzfób kérdésnél és nem fog tükröt tartani a kérdező, vagy a nézők elé, hogy bennük milyen előítéletek vannak.

Engem is nagyon sok újság talált már meg ezzel, aki elállt az interjútól, amikor nem feleltem meg a szokásos paneleknek. Nem ezeket a transz nőket akarom bántani és hibáztatni – vagy legalábbis nem jobban, mint másokat, ha áldozathibáztató vagy transzfób dolgokat mondanak –, hanem a médiumokat, amelyek ennyire torzan jelenítenek meg minket. És persze azt a sok-sok rendszerszintű elnyomást, amitől itt még el sem merünk jutni odáig, hogy ezeket a kapukat döngessük – mint ahogy nyugatabbra azt már teszik transz társaink.

Például Conchita Wurst?

Az ő győzelme ilyen szempontból nagyon hasznos volt – az emberek végre beszélni kezdtek a transz témáról és arról, hogy általában mit jelenthet nőnek, vagy férfinek lenni, és hogy van-e élet ezen a két kategórián túl is. Hiába árasztotta el a médiumokat elképesztő mennyiségű transzfób megnyilvánulás. Az a sok transzgyűlölő és ciszszexista meggyőződés, ami egyszer csak láthatóvá vált, eddig is ott volt. Lehet, hogy Conchita egy transzvesztita előadóművész és nem pedig egy transz nő, de az a mechanizmus, ahogyan előhívja az emberekből a transzfóbiát, meg a transzellenes gyűlöletet, teljesen ugyanaz, mint általában a transznemű emberek esetében is; adott egy ember, aki nem úgy néz ki, nem olyan a teste, vagy nem úgy fejezi ki a nemét, mint ahogy a társadalom szerint azt kellene.

transznemű emberek

www.eurovision.tv

Valóban láthatóvá vált, ami addig nem: meglepően sok – magukat liberálisnak valló –ismerősöm Facebook-oldalán olvastam gyűlölködő, felháborodott, transzfób megnyilvánulást. Felháborodva kérdezgették Conchita láttán, hogy mit mondjanak a gyereküknek, miért van szakálla a néninek. Mit lehet ilyenkor tanácsolni?

Szerintem nyugodtan mondhatja azt, hogy a legtöbb néninek nincs szakálla, de van olyan, akinek igen. Vagy beszéljen arról, hogy mennyire sokszínű a nemek kérdése, hogy mennyiféleképpen lehet nőnek, férfinek, vagy ezeken a kategóriákon túli embernek lenni, hogy mennyire nem számítanak a nemi szerepek és hogy akár biológiailag sem egyértelműek ezek a kategóriák úgy, ahogy ezt sokan gondolják. Még ha Conchita nem is egy transz nő a saját bevallása szerint, ezzel általában véve biztosan igazat fog mondani.



Nincs hozzászólás

Írd le a véleményed!