Nincsen tovább. Nem fogunk már többet együtt semmit sem csinálni. Nem mondja nekem, hogy kisfiam, ne… Ne tedd ezt vagy azt. Ne legyél rossz!
A jóisten a jó kisfiúkat szereti.
Hányszor hallottam tőle ezt a mondatot. Igaz, nem mostanában, sok-sok évvel ezelőtt. Amikor még jártam templomba, azaz ő vitt magával.
Te jóságos ég, papot is kell szerezni. De most nem ez a legfontosabb. A nagyanyám sírja megvan a kispesti temetőben. De milyen temetés legyen? Koporsó? Hamvasztás? Miért kell nekem ezzel foglakozni? Hát ő nem csinálhatja; vége annak az időnek, amikor ő mindent, majdnem mindent megtett értem, körülöttem. Hol van most? Meg akarom nézni! Hiszen igazán el sem búcsúztam tőle. Hogyan kellett volna csinálni? Azt nem mondhattam, hogy mama, te most elindulsz valahová, ahová nem tudlak követni. Ő elbúcsúzott, igen, azt a vallomást búcsúnak szánta. Ki lehetett az apám? Menjek Izraelbe, őt keresni? Hogyan? És minek? Mi történhetne, ha megtalálnám azt az embert? Egy idegent. Egyáltalán: él még?
Felvettem a régi fekete öltönyömet. A kórházban várni kellett a halotti bizonyítványra. A nővér odaadta a személyes holmiját. Alá kellett írnom valami papírt: jegygyűrű, amit állandóan viselt, pénztárca meg az élet kisebb kellékei egy műanyag zacskóba gyömöszölve. Az ágyát már elfoglalta egy új beteg.
Fellifteztem a tetőtérbe, a kórbonctanra. Meglepetésemre egy általános iskolai osztálytárs fogadott.
Zavartan köszönt, hogy szervusz.
Ismerős volt a név, de nem sejtettem, hogy a te hozzátartozód.
Az anyám, az édesanyám.
Igen. Gondolhattam volna.
Szeretném megnézni.
A boncmester hallgatott.
Nem búcsúzhattam el tőle.
Ha előbb szóltál volna, akarom mondani, ha előbb jöttél volna…
Miért? Nincs már itt?
De, itt van, csakhogy…
Mit csakhogy?
Nézd, az a helyzet, hogy már felboncoltuk. Kevés a hűtő, nyár van, sietni kellett.
És?
Édesanyád tele volt áttételekkel.
Az mit jelent?
Hidd el, jobb neked, ha nem nézed meg.
Csak álltam, vártam, de ebben nem dönthetett helyettem más, még ez a jó szándékú kórboncnok sem.
Megköszöntem a segítségét, és nem emlékszem, hogyan keveredtem ki a kórházi labirintusból.
Megrendeltem és kifizettem a temetést, papot is kértem. Gépszerűen válaszolgattam Zalavári atya kérdéseire, mindent tudni akart, lelkiismeretesen felkészült a búcsúztatóra.
A barátaimnak nem szóltam, ugyan kit is tarthattam annak?
Bettina, az agynő, mióta elvégeztük az egyetemet, széles ívben kerülte a társaságomat.
Zénó, aki boldogan, ha ugyan boldogan, éli világát kis párjával.
Steiner Karcsi, talán?
Valkónak sem szólhattam. Minek?
A kollégák mutattak némi részvétet, még a szakszervezeti temetési segélyt is elintézték helyettem.
Panna, amint megkapta a diplomáját, kiment Franciaországba. Kova Ági mesélte, akivel pár hónapja összefutottam a Belvárosban. Valami muzsikus barátot szedett össze. Ági kicsit irigykedve, engem vigasztalva tálalta az ügyet.
A többiek?
Melitta tovább futott az ábrándjai után. Miután végeztünk az egyetemen, gyorsan elvált a férjétől, és egy zseninek kikiáltott ifjú zongorista kegyeit kereste. Mozart után egy élő géniusszal próbálkozott.
Egyedül Vay Bandi mutatott részvétet, amikor a sajtóházból kilépve meglátott talpig feketében. Akkor már nem számítottam senkitől semmire.
A házból sokan eljöttek a temetésre, koszorút is rendeltek. Minden csendben zajlott. A nagyszülők koporsói fölé, az alig kiásott pici lukba helyezték az urnáját. A pap szépen beszélt, Dudi néni, a kispesti barátnő majdhogynem zokogott, én már nem tudtam sírni.
Valaminek vége lett.
Néhány távolabbi rokon, unokatestvér, nagynéni meghívott, de nem volt kedvem efféle funebrális látogatásokra. Amikor kifelé tartottam a temetőből, és a focipálya mentén sorakozó virágárusok mellett elhaladva taxira lestem, megállt mellettem egy férfi. Nem is láttam, csak éreztem, hogy ott áll és figyel. Nézett rám, aztán én is rá. Valami derengett bennem, de nem lehettem biztos a sejtésemben. Ő szólított meg.
Tudod… bocsánat, tudja, ki vagyok?
Néztem, de nem tudtam, nem tudhattam kicsoda.
Én voltam, azaz vagyok is még a maga anyjának a férje.
Kopott szürke öltöny, félretaposott cipő, nikotinsárga ujjak. Félrehajtott fejjel nézett.
Van itt egy búfelejtő a vasúti kereszteződés után. Meghívom valamire.
Még mindig nem tudatosult bennem, kivel állok szemben. Önkéntelenül lépkedtem a csehó felé. Sűrű cigifüst fogadott, borostás arcok bámultak meg, aztán amikor meglátták a kísérőmet, napirendre tértek a jöttünkön, odaillőnek találtak.
Mit iszik?
Mindegy. Valamit.
Rendelt két kevertet, amit még soha nem ittam. Borzalmas volt. Gyorsan felhajtotta, és újabbat kért, mielőtt leállíthattam volna. Megeredt a nyelve.
Szóval én vagyok az. Ott a nevem a fejfán. Soha nem váltunk el. Most lettem özvegy, akár meg is nősülhetnék.
Legyintett.
Minek? Van egy élettársam. Ő szúrta ki a hirdetést a halálozási rovatban. Tudtam, hol éltek…
A második kupica után tegezett. Lázasan pörgött az agyam, hogy mit kérdezhetnék tőle, de magától folytatta.
Itt lakunk az Állami telepen, két szoba, konyha, fürdőszoba nincs, egy héten egyszer elmegyünk a kádfürdőbe. Rendes asszony a párom. Te nős vagy?
Nem, még nem.
Ráérsz. Én is ott szúrtam el…
Itt megállt, visszanyelte a mondat második felét.
Mit szúrt el?
Hát ezt a házasságot.
Miért ment el?
Jobb kérdésre nem tellett tőlem.
Ezt neked tudnod kell. Margit nem beszélt róla? Persze, nem akarta a fia illúzióit lerombolni. Csak az enyémet.
Legyintett, és kérte a harmadik kört. Azt már eltoltam magamtól.
Ismerte a hegedűst, kérdeztem.
Rám nézett a véreres szemeivel.
Őt nem, de a szagát igen. Margit utána mindig röpködött, amikor hazaért. Még a levegő is más lett körülötte.
Elhallgatott, ivott. Én csak néztem a sárgásbarna szeszt a kispohárban.
Na, menjünk. Ma Onedin van a tévében, és holnap korán kelek. Még dolgozom egy Üllői úti műhelyben. Tudod, asztalos vagyok. Biztosan tudod. Jó káderlap lehetett, hogy az apád munkás. Munkásszármazású lehettél, nem?
A kis családi házak körüli hurokvágányon éles csikorgással fordult a villamos. Felszálltunk, és több szót nem váltottunk egymással.
Nincsen senki. Nincsen senki körülöttem. Ami majdnem harminc évig működött, annak vége. Nem lesz többé kikeményített zsebkendőm, az utolsókat most használtam el a bonctani látogatás és a búcsúztató közötti időben. Miért ez a jelentéktelen apróság őrzi anyám emlékét? A szokása, hogy az olykor nem is géppel, hanem kézzel mosott zsebkendőket – mert szerinte úgy tisztábbak lesznek – keményítőbe áztatta, aztán a tetejébe ki is vasalta. Miért ez? És miért tudok most ezen elérzékenyülni?
Valami mégis van, új lemezek, egy egész doboz, Hont Pali tette félre, amíg mással voltam elfoglalva. Beethoven utolsó vonósnégyesei valahogy kimaradtak az életemből. Amikor élő koncerten játszották, nem vettem jegyet a Zeneakadémiára, nem akartam Pannáékba botlani.
Nincsen szabály. Mindent szabad. Egy félig vagy majdnem egészen süket öregember, aki csak ötvenvalahány éves, de öregnek számít, közben ő a legfiatalabb, legmodernebb újító a 19. század, a valóban süket és sötét Európa húszas éveiben. Csak huszonévesen lehet ilyen modernnek lenni, de ő fütyül a hagyományra, királyokra, fegyverekre, a világot korlátok közé szorító rendre.
Forog a Nagy fúga a korongon, a játszhatatlan mű, amit nemigen hallgatnak. A világnak általában Mozart kell, nem ez az érdes, lázas, váratlanságokat rejtő, szenvedélyes kompozíció. Es geht nicht. Ez nem megy, ez nem kell. Mozart kell, az édes, az andalító, az imádkozó. Beethoven geht nicht. A temetésén állítólag mégis húszezres tömeg tolongott. Tudták a bécsiek, kit veszítettek.
Húsz perc zene, lepereg, fölemelkedik a lejátszó kar, az automatika visszaállítja kiinduló helyzetébe, lassul a korong forgása, majd megáll. Lehetne elölről kezdeni, ismételni.
