Markó Béla jól jött ki a nadrágjából


Lehet, hogy szabadvers nem is létezik

Nehéz volt tartani magam. Mindig ott volt a fejemben, le akartam végre írni, de tudtam, hogy nem lehet, mert ez lesz majd az, ami megment, ha kifogyok az életképekből. Hölgyek és urak, visegrádi tudósításaim megkoronázásaként jöjjön pár sor a nemzeti védett gyepről. FISZ-tábor, zárónap.

Ha hosszabb időn keresztül ugyanarról a helyről és az ott zajló eseményekről ír az ember napi beszámolót, nagyon könnyen nagyon unalmassá válhat, amit csinál, hiába szánja korszakosnak minden szövegét. Éreztem, tegnap hónaljban csúnyán foltos volt, amit leadtam, viszont az utolsó napra bebiztosítottam magam, hogy végső kétségbeesésemben előjöhessek legalább ezzel.

Markó Béla

Fotó: Káldy Sára

A FISZ-tábor második napján az történt, hogy meglátogatott bennünket egy erdőrendész. Eleve az is isteni, hogy jött egy erdőrendész, de az, amit mondott, még magánál a ténynél is jobb. Azt mondta az erdőrendész, hogy legyen kedves minden autóval érkező táborozó elállni a gépjárművével a tábor bejárata előtt elterülő rétet és dombot borító védett gyepről, mert az könnyedén fölgyulladhat, és a védettsége miatt különben se lehet rajta parkolni. A védett gyepet, ha egyáltalán tudtam volna, hogy van olyan, úgy képzeltem volna el, mint a legcsodálatosabb, legzöldebb, kihalás szélén álló csodanövények és az azok között ugrándozó csodaállatok csillogó kis oázisát. Mutatom, alant Lanczkor Gábor és kislánya állnak a védett gyepen:

Markó Béla

Fotó: Káldy Sára

Szóval, ahogyan a képen is látszik, nem erről van szó. Borzasztóan szégyellném magam, ha ez a védett gyepes ügy csak engem szédített volna meg, de szerencsére nem ez a helyzet. Az esetet követően nem telt el úgy nap, hogy valaki ne rikoltott volna fel valami védettgyepest, sőt, idővel megszületett az új terminus technicus is, a nemzeti védett gyep. Persze, ez innen, Budapestről már nem annyira szürreális, mint a tábori mikrovilágban volt, a természet lágy ölén, ahol egy védett gyepes jogi intézkedés kilátásba helyezésén még nevetni sem tudsz azonnal, annyira meghökkensz.

Hát, így jár az, aki nem tud több szubjektív morzsával szolgálni. Tényleg ugyanolyan állapotok uralkodtak a fürdőszobában, ugyanolyan jellegű volt az ebéd és a vacsora, ugyanolyan cukik voltak a gyerekek, mint az első három napon, én ezt a kört ezért most mélységes meggyőződéssel hagyom ki. A próféta szólt belőlem az első napon, Visegrádon a változatlanság gyönyörködtet, csak ugye arról nehéz folyton újat írni.

És akkor idén utoljára a szokásos rész a napi vendégről, az író, költő, szerkesztő és politikus Markó Béláról.

Markó Béla a FISZ-táboros beszélgetés előtt leöntötte a nadrágját egy pohár vízzel, ez azonban egyáltalán nem zökkentette ki, poént gyártott belőle, és csak azután beszélt arról, miért vonzó forma számára a szonett. Úgy fogalmazott, a szonett tizennégy sorában érzi igazán jól magát, mert ez nem csak költői, hanem valamiképpen mérnöki feladat is a számára.

Gyerekkoromban rettenetesen utáltam a távolugrást, mert van egy többletfeladat, nem elég az, hogy jó hosszút kell ugrani, amellett nem szabad belépni, mert akkor nem érvényes az ugrás, ha meg túl távolról ugrik az ember, rövidebb lesz az ugrás. A szonett egy kicsit hasonlít ehhez: nem lehet eltérni a tizennégy sortól, se kevesebb, se több nem lehet. Meglehetősen művi, mesterkélt dolog ez, és pontosan ez a szép benne.

A szonett mellett a haiku sem áll távol Markótól, noha fiatal korában elképzelhetetlennek tartotta, hogy kötött formát használjon, akkor a formabontás érdekelte, és később jött rá, hogy ugyanolyan kihívás nem elveszni a kötött formákban, mint szabadverset írni. Ezt a gondolatmenetet folytatva a fiatal írók és költők az utolsó nap vendégétől is kaptak útravalót; Markó Béla azt mondta, a hagyományos formák ismerete és használata elengedhetetlen egy pályakezdő számára.

Ilyen, hogy szabadvers, lehet, hogy nincs is. Még a prózamondat sem szabad. Tessék kipróbálni, írjanak le szó szerint egy beszélgetést. A látszólagos beszélt mondat nem a beszélt mondat. Szóval egy jó szabadverset nehezebb megírni, mert a kötött formánál legalább ott van egy kályha, ahonnan elindulok. Ha szabadverset ír valaki, magára van hagyva a nyelvvel.

A beszélgetés végére Markó Béla nadrágja megszáradt.

Markó Béla

Fotó: Mészáros Márton



Nincs hozzászólás

Írd le a véleményed!