+ Képzőművészet

Lajta Gábor: A fontos dolgok akkor történnek, amikor elmegy a modell

Lajta Gábor

Lajta a művészet eszközével közelít egy történethez, egy francia lány eltűnéséhez, az életből való kilépéséhez. A halál biztos ténye felől néz az eseményre, az esemény történetére. (Lajta Gábor az Oroszlán nyelve című kiállításáról)

Lajta Gábor (1955, Budapest) Munkácsy Mihály-díjas festőművész. Művészeti író. Publikációi első sorban a Filmvilág, a Műértő és az Új Művészet folyóiratokban, valamint számos magyar és idegen nyelvű művészeti kötetben jelentek meg. Festő-tanár. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Jogi karán végzett 1981-ben, elvégezte az Újságíró Iskola, kép- és tördelőszerkesztői szakát. 1989-től három évig a Magyar Képzőművészeti Főiskolán anatómiai rajztanulmányokat folytatott. 1982-90-ig a Filmvilág c. folyóirat kép- majd tervező szerkesztője. 1990 óta csak festészettel foglalkozik. Kezdetben fekete-szürke, monokróm hatású geometrikus alkotásain szűk környezete puritán módon való megjelenítésének módja foglalkoztatta, különösen érdekelték a fénybeszűrődés jelenségei. Aktuális témái a nagyvárosi szubkultúrák és alakjaik, portrék és aktok. Művein kiszakítva a világból, egy-két alak jelenik meg, korai alkotásairól ismert szürke, geometrikusságában hangsúlyozott, kiüresedett térben. Ábrázolásmódja reális, látványszerű, de egyéni dinamikus látásmódot és bonyolult festői megoldásokat követ.

Lajta Gábor | Az oroszlán nyelve című kiállítása, 2015.06.19 – 2015.07.19., Budapest Galéria, 1036 Budapest, Lajos utca 158. (Fotók: Berényi Zsuzsa)

Deák Csillag

Megszólal az oroszlán?

A kiállítás címe: Az oroszlán nyelve. A legenda szerint:

…a Lánchíd négy méltóságos kőoroszlánjának nincsen nyelve, éspedig azért nincsen, mert a szobrász elfelejtett csinálni! Ezt a hibát jó soká nem vette észre senki – így szól a mendemonda -, míg végre egy vargainas elkiáltotta magát: „Nini, az oroszlánoknak nincs nyelve!” Ekkor aztán ország-világ észrevette, és kacagta a művész feledékenységét. A szegény művész pedig kétségbeesett szégyenében s még aznap este beleugrott a Lánchíd közepéről a Dunába. Ő volt a „hídavató,” az első öngyilkos, aki e világcsodát választotta utolsó útjának.

A közhiedelemmel ellentétben

a lánchídi oroszlánoknak – megvan a nyelvük, csak nem nyújtogatják ki, mert mélyen lenn fekszik torkukban. Az oroszlán nem tud beszélni, még ha nyelve van, akkor sem, mert kőből van. A művész lesz most az oroszlán nyelve, vázlataival és képeivel beszél. Nincs bizonyosság, hogy a nevezett szobrászhoz hasonlóan a francia lány halála öngyilkosság lett volna. Lajta a korabeli legendát idézi meg, de finoman és rejtetten, a kiállítás címével. A festő a képzelete által a nem tudottat is képes megjeleníteni. Lajtát kezdettől fogva megérintette a 2008-ban Budapesten eltűnt francia lány története. Vázlatokat készített még 2011-ben, majd 2015-ben festette meg a nyolc nagyméretű táblaképet, amelyek egyetlen este történetét idézik fel.

Lajta a mérnöki pauszpapírra vetíti a jelenetek és figurák vázlatait. Mér és gondosan számol, kiszámol és kimér, milliméterről milliméterre, részlet gazdagon és látványosan. Ez az egzaktság ütközik a pauszpapírra vetített alakok megjelenítésével. Az oroszlán nyelve megered, a lánnyal együtt indulunk utolsó útjára a táblaképek segítségével.

Lajta Gábor

Lajta Gábor, Készülődés, 2015

A Készülődés, 2015 képen

a táskáját fogja, ez a mozdulat megidézi a később történteket, amikor a táska elszakad a tulajdonosától. Valamit nem talál és keresnie kell? A lány teste feszültséggel terhes, bal keze védtelenséget sugall, maga elé emeli, arca tanácstalanságot mutat. Lajta nem csendéletet ábrázol, az asztalon lévő tárgyak rendje bizonytalan, a zsinórok kígyóként tekeregnek, a mobil villog, fényes, a tányér mintha leesni készülne, az asztal a néző felé billen, mintha az abroszt valaki le akarná rántani az asztalról.

A Portside, 2015 kép

egy Mikulás ünnepet ábrázol, fényes hangulat, háttérben a falakon szentképek, a kép centrumában egy varázslatnak tűnő mozdulat. A széttárt köpeny árulkodó, az alak hírhozó és a sötét erő, a sors szimbóluma is egyben. A kísértés és a kísértet, a. centrumban a lány alakja fényben úszik. A társaság tagjai közt ül a későbbi tettes? A Búcsúzás, 2015 az elmenés pillanata. Ismerőstől búcsúzik a lány. Elmosódott házfal és utca. Sejtelmes fények, pirosak és kékek, az égen holdvilág, felhővel takarva. A búcsúzásban kedves és baráti mozdulatot látunk. Az utcakép az, ami aggályos, ami a nézőt is a kétség felé hajtja. Az Átkelő, 2015 női alakjában nincs már ott a búcsúzáskor látott magabiztosság, a lány tétován lép, a mögötte lévő fény nem vetül rá, az eléje táruló táj is egybemosódott. Magára maradt alakot látunk. Bal keze bizonytalan mozdulatot tesz, míg a jobb kéz szilárdan tartja a kézitáskát. Az Árkádok, 2015 sárga fényözöne (aranysárga, aranyfüst, az örökkévalóság), mások jelenléte miatt ugyanolyan bizonytalanságot sugall, mint az előző kép. Megteremti a nyugalom illúzióját, a veszélytelenség pillanatát. Nincs egyedül, bár most van igazán egyedül. A lány lépése most is tétova, lassú. Nem szemből látjuk, egy sziluett csak, báb, szellem. Bárki lehet.

A Híd (Feljáró), 2015

remek tájkép, a fény és sötétség párharca, a ködösség és a víz visszfényének visszaverődése kiemeli a lépcsőlejáró falát, egyenesen a Dunának viszi a tekintetünket. Felsejlik az oroszlán teste, de ugyanakkor ez egy útelágazás. Fel, vagy a hidra, vagy a partra, a híd alá. Keresztút. A mellvéd világossága kísérteties, tömbszerű, mint egy koporsó, szilárd és mégis bizonytalanságot sejtet.

Lajta Gábor

Lajta Gábor, Híd, Táska, 2015

 

A Híd (Táska), 2015 képen a történet egyik fontos pillanatát látjuk. A táska aranyló színe kincsre utal, talán valaki szabadulni akar ettől a táskától. A két férfi másfele néz, szétnéznek, leskelődnek. Állítólag ők találták meg a táskát. Tettesek vagy csak ártatlan jelenlévők? Lajta nem oldja fel a feszültséget, a kérdést nyitva hagyja. A ködbe, illetve semmibe vesző híd megint a sötétséget ábrázolja, az úttalanságot, a reménytelenséget. Zsánerkép lehetne, de nem az. A szigorú rend uralkodik a képen, a vasrácsok feszessége, összekötöttsége más világot sugall, mint amit látunk, mint amiről fogalmunk van. Lajta Gábor így ír erről:

Telítettség, sűrűség, figurativitás, felvillanás a sötétben, látványemlék, barokkos tradíció, jelenkortudat, filmes hatás, megfejthetetlen történet, olajfestészet, emberi test, realitás – kulcsszavak, amelyeket jellemzőnek érzek a munkáimra. Akár egyetlen alakot, akár tömeget, akár csak a néptelen helyszínt festem, mindig a fojtott emberi dráma érdekel. A dráma azonban nem feltétlenül valami rendkívüli helyzet. Számomra egy fül árnyéka legalább annyira drámai lehet, mint egy tragikus zuhanás a mélybe. A festés szépsége semmit sem ér a valóság heves érintése nélkül.

A Víz alatt, 2015 című képen a fény reménykeltő jelenléte egyben a búcsúzás is. A kéz a semmit fogja. Mintha több kezet látnánk. A mozdulatok sokaságát, az élethez ragaszkodást, egyszerre látjuk, ahogy a test felfele tart, egyszerre látjuk, hogy a test süllyed, nem emelkedik, már feladta, vége. Felidéződik bennem Mózes Vörös-tengeri mozdulata, a vízár kettéválik. Itt nincs száraz lábbal való átkelés. Máshova kel át a lélek. Hádész birodalmába.

Lajta Gábor

Lajta Gábor, Víz alatt, 2015

Lajta filmes látásmódja teszi saját maga számára, hogy a pillanatképekből, snittekből történetet formáljon. Megszólaltatja az oroszlánt.

Kölüs Lajos

Amikor elmegy a modell

Lajta a művészet eszközével közelít egy történethez, egy francia lány eltűnéséhez, az életből való kilépéséhez. A halál biztos ténye felől néz az eseményre, az esemény történetére. Mesél, nem úgy, mint Ödön von Horváth Mesél a bécsi erdő-ben. Lajtánál nincsenek kisemberek, hentesek, boltosok, trafikosnők, lóversenyzők, táncosnők. Valahol mégis van rokonság a két művész műve között. Az emberi magatartás, az emberi hiszékenység területén. Lajta képein is megjelenik az egoizmus, a naivság, a nagyravágyás és az önimádat. Lajta emberi sorsokat és sokszínű viszonyrendszerüket villantja fel, sőt érzelmi-szerelmi történet kusza pillanatait is. Miből és hol él nagylábon egy egyetemi vendéghallgató? Árulja a testét? Családja segíti?

Lajta képén megjelenő áldozat

egyáltalán nem áldozati mivoltában van jelen, hanem hús-vér emberként, vonzó ifjú teremtésként, nőként. Felszínes életet él? Lehet, hogy az élet értelmét keresi, vitatja meg ad hoc társaságában, megszokott helyén, a Portsideban. Nincs világvége hangulat a Lánc-híd közeli kocsmában, vendéglátóhelyen. Ödön von Horváth művében igen, amely mű az állati ösztönöknek is teret ad. Lajta épp ezt az állati ösztönt rejti el, finoman és érzékien, ám mindvégig nyitva hagyva, ami történt az a véletlen műve vagy szükségszerűen bekövetkező esemény. Lajta nem a romlottság, az erkölcsös és erkölcstelen magatartás és dichotómia felől közelít alanyához, inkább szeretetteljesen, előítéletek nélkül ábrázolja Ophélie Bretnacher alakját. A bohémélet pillanata csak környezet, átmeneti hely, kiindulási pont, de nem életcélként jelenik meg. A fiatalkor velejárója a szórakozás, diszkó, buli, egészen a mulatozás jegyeit öltő együttlétig. Lajta a figurája énjét keresi, követi nyomon, a helyszínből merítkezik, a hely sugallatát követi. Ennyiben az út, amit a lány megtesz, a jellemábrázolás eszköze lesz. A hely így beépül a figura lelkébe, mert a hely és lélek találkozása nem véletlen.

Lajta Gábor

Lajta Gábor, Terv-rajz, tus, akril, terv-pausz, 60×80 cm, 2015

Pillanatképeket látunk,

kimerevítve, a sötét és homályos éjszaka rendíthetetlenségét és ismeretlenségét. Egyedül vagy ebben az éjszakában, ha követnek is, annál inkább, mert védtelenné válsz. Hiába térfigyelő kamera, hiába, hogy nem vagy egyedül. A képek egyben a kiszolgáltatottságról is szólnak, arról, ami várhatóan bekövetkezik. Mert mi nézők tudjuk, mi történt. Ha idegen szemmel nézzük a képeket, a végső kép eligazít bennünket, hogy mi történt. Nincs bizonytalanság, csak annyiban, hogy nem tudjuk, miért történt, ami történt. Hol hibázott a lány? Hibázott-e egyáltalán? Valójában öngyilkos akart lenni? Lajta nem mélyed pszichologizálásba, mer hűvösen részvétlen lenni, csak annyit árul el a pillanatról, amennyi ahhoz szükséges, hogy a történet egysége ne törjön meg, a történet titokzatossága megmaradjon. A tárgyi világ, a városi környezet bizonytalan és egyszerre szigorú rendje, olykor homálya az ember és a természet, az ember alkotta természet viszonyát közvetíti. Lajta nem ad megoldást, és nem is sugall ilyesfélét. Nem oldozza fel a nézőt, aki kénytelen magában számos kérdést feltenni a felelősségről, a védtelenségről, az ártatlanságról, a nem tudásról, a vakfoltról, mert amit látunk, egyben kitakarás is, sőt eltakarás, nem tudjuk igazán, mi történt és hogyan. A valóság rejtve marad. Csak közelítünk a valósághoz, sejtésekkel és sejtések nélkül. Lajta végig tárgyszerű marad. Ez a tárgyszerűség adja képeinek realizmusát. Lajta műve így lesz egyszerre hiperrealista és fényképszerű, sokszínű és eleven.

Lajta felhőtlenül indít,

de látva a készülődést, a figura arca tanácstalanságot mutat, valami hiányzik, mintha Lajta ezzel a gesztussal előre vetítené a történet kibomlását, a befejezetlen múltat. Befejezetlen, mert nem megismerhető, miként az emberi történelem is végtelen, ma is kutathatók és vitathatók a rég múlt eseményei. Új kontextusok merülhetnek fel, ami nem biztos, hogy megoldást jelent, csak a rejtvény egy-egy kockája világosodik ki. A kép egésze nem. Marad a titok. Bár a valóságban van áldozat, Lajta képein nem áldozatot látunk, ez a festő érdeme. A jelenbe rántja a régi történetet, mindennapjainkba zárja, bevon a történetbe, nem elbizonytalanítja a nézőt, csak nyitottságra inti, ne ítéljen elhamarkodottan.

A látható és a láthatatlan racionalitás van jelen a képeken és a tanulmányokban. Lajta ezzel is utal arra, hogy szemlélete egyszerre érzelmi és testi vonatkozású, az embert komplex egésznek tekinti. Meg akar ismerni valakit. Der Herbst című versében írja Nietzsche:

Erinnerung an schöneres, als ich”, emlékezés szebbre mint én vagyok. (Hajnal Gábor ford.)

Lajta, a szellem arisztokratája is emlékezik, a szebb pillanatra, az elmúlásra, a tragédiára. Egyik írásában (Villám-(ön)interjú) így fogalmaz:

Min dolgozol most? – Egy széken ülő, lehajló aktot festek. – Modell után? – Igen. Egy ideje csak modellel dolgozom. – Nem zavar a modell? – Modell nélkül túl általános lenne, amit csinálok. De őszintén szólva az igazán fontos dolgok akkor történnek a képen, amikor elmegy a modell. (1998. 04. 29., kézirat)

Lajta igazi modellje elment. És az is igaz, hogy modelleket használt, hogy megszülethessen a képsorozat. Festői nyelven, pengeéllel. – Mi ez a pengeél? – Maximális realitás, maximális elvontsággal. (Uo.) A valóságos történet így lesz fikció, képzelet szülte vízió, a képzeletben való létezés képi valósággá lesz. Tárgyiasul a félelem, a titok. Lajta emlékezik, a múltra és annak jelenére.

1 hozzászólás

1 hozzászólás

  1. eortzen

    2015-08-25 - 07:58

    Boldogok a lélekben szegények, a szellem arisztokratái,
    és a húgyszagú nyugdíjasok is:
    http://www.mma.hu/levelezo-tagok#Lajta%20G%C3%A1bor
    – ez látható realitás, T. A Szerk?

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top