Ilyen lenne József Attila, ha köztünk élne

brück

Brückner János képzőművész Lánglelkűek című kiállítása párhuzamot állít a klasszikus irodalmi figurák vélt identitása, és a mai kor divatos, vizuális jelenségei között. A fiatal művésszel a középiskolai oktatás hiányosságairól és a kábítószerek alkotásra gyakorolt hatásairól is beszélgettünk.

Az első diplomádat az ELTE BTK magyar-filozófia szakán szerezted meg, később a Magyar Képzőművészeti Egyetemen festőként végeztél. A festés hogyan jött a képbe?

Engem az egyetemen kezdett érdekelni a festészet, szóval én nem az a típus vagyok, aki már gyerekkorában szépen rajzolt. Tatár György (filozófus, az ELTE BTK Filozófia Intézet tanára – Cs.E.E.) javasolta egyszer egy beszélgetés alatt, hogy ha szeretnék a festészettel foglalkozni, akkor ő beajánl néhány festő ismerőséhez, akiknek megmutathatom az akkor hobbiból készült képeimet. El is mentem ezekhez a figurákhoz a kis műveimmel, amire elmondták, hogy igazából ez kurva szar és nem is lenne érdemes ezzel foglalkoznom. Engem viszont nagyon érdekelt és elmentem rajzot tanulni egy fiatal festőhöz, aki azt mondta, hogy annak ellenére, hogy szerinte nem fognak felvenni a képzőre, adjam be a jelentkezésemet, mert tapasztalatnak mindenképpen jó. Beadtam és felvettek. Egyszerre csináltam a két különböző szakot, de a magyar szakos diplomamunkám már összefonódott a képzős érdeklődésemmel. Intermediális jelenségek a neoavantgárd irodalom és képzőművészet terén címmel adtam le az ELTE-s szakdolgozatomat.

A Petőfi Irodalmi Múzeumban jelenleg futó kiállításodon az irodalmi kánon nagy klasszikusainak, iskolai tankönyvben szereplő portréit értelmezted újra. Miért pont ezekkel a képekkel foglalkoztál?

Én eleve a közhelyekkel foglalkozom, mert nagyon izgat az általános, az átlagos, amit mindenki ismer. Amikor elkezdtünk tárgyalni a PIM-el a kiállításomról, akkor adta magát, hogy ezekkel a képekkel foglalkozzak ezen a helyen, mert a PIM, ha azt vesszük a magyar irodalom egyik csúcsintézménye, vagy ha úgy tetszik szentélye. A munka elején megpróbáltam arra hagyatkozni, hogy ezekkel az írókkal, költőkkel kapcsolatban milyen sztereotípiák élnek az emberek fejében és ezekhez társítottam különböző kortárs vizuális jelenségeket, amelyek valamilyen módon kapcsolódnak az adott karakterhez. Azért került például a József Attila portré, egy nagy Kappa jel alá, mert róla azt gondolják az emberek, hogy egy magányos, szomorú, elátkozott költő volt. Ez a márkajel, amelyen két emberi alak, egymás hátának döntve ül, pedig szerintem nagyon jól kifejezi a magányt, hiszen egy teljesen zárkózott testtartásról beszélünk.

Brückner János

A kiállításodon több olyan alkotás van, amely aktívabb befogadói részvételt kíván meg a látogatótól, mint például az a két tükörszerű portré.

Azokat szimulátornak nevezem, amelynek lényege, hogy valós időben a saját arcunkra tudjuk montírozni Szendrey Júlia és Petőfi Sándor portréját. Ez is az identitás és az énkép kifejezése, annak egyfajta kutatása, egy nagyon egyszerű vizuális trükkel.

Szerinted mennyire lenne fontos az, hogy az irodalomoktatásban jobban fókuszáljanak arra, hogy árnyalva az írók személyiségét, közelebb hozzák őket a mai diákokhoz? Arra gondolok, ami téged is foglalkoztat, hogy milyen figurák lennének ezek az emberek, ha ma köztünk élnének.

Fontos persze, de azt gondolom, hogy ennél lényegesebb lenne az, hogy kortárs kultúrával találkozzanak a középiskolában, ami igazából róluk szól, hiszen ők most élnek, viszont nem ismerik korunk kiemelkedő íróit, képzőművészeti, táncosait stb. Szerintem az egy nagyon nagy mulasztás, hogy a kortárs kultúrát nemhogy nem dolgozzák fel, de egész egyszerűen nem is értesülnek róla. Nekem bármilyen kiállításom van, mindig nagyon fontosnak tartom azt, hogy oda iskolás csoportok eljussanak.

A kiállításodhoz kapcsolódott egy beszélgetés, amely a droghasználat és a művészet közötti összefüggésekre fókuszált. Az alkotás inspirációs szakaszában te mennyire használsz tudatmódosító szereket?

Nálam az inspiráció az teljesen kiszámíthatatlan. Nincsen bevett rituálém arra, hogy megihletődjek. Engem az ismeretlenbe való folytonos fejest ugrás inspirál. Olyan helyek, emberek és szituációk, amelyektől félek, vagy nem ismerem őket. Az, hogy ezekbe azonnal belemenjek, az nekem borzasztó nagy lendületet ad. A különböző tudatmódosító szerekről azt gondolom, hogy tulajdonképpen nem igazán adnak neked semmit, de inkább úgy fogalmazok, hogy a tudattágítás nem csak pszichedelikus szerekkel érhető el. Azt gondolom, hogy mondjuk a nyitottságot könnyebben lehet elérni valós szituációkban való részvétellel, mint kábítószerekkel. Ennek ellenére egyáltalán nem vagyok kábítószer-ellenes. Talán z az egyik legnagyobb baj, hogy ez is olyan tabutémák közé tartozik, mint például az abortusz vagy a bevándorlás, amit a mindenkori kormányzat igyekszik felhasználni a retorikájában, általában olyan módon, hogy az az emberekben frusztrációt okozzon. Ez így nem jó, ezért kell a művészeknek ilyen témákkal is foglalkozniuk.



Nincs hozzászólás

Írd le a véleményed!