+ Színház

Janisch Attila nyílt levele: Fejezzük be a háborút!

janisch Attila

Janisch Attila arra tesz kísérletet, hogy megértesse minden színházi szakemberrel, hogy szakmai konszenzus nélkül a politika fölemészti, álló háborúvá teszi a magyar kortárs művészetet.

Az idei POSZT szakítópróbája volt a politikai szekértáborokra esett színházi életnek, indulatos viták, botrányok sorozata kísérte és kíséri az éppen zajló előadásokat – sokat írtunk róla. Janisch Attila arra tesz kísérletet, hogy megértesse minden színházi szakemberrel, hogy szakmai konszenzus nélkül a politika fölemészti, álló háborúvá teszi a magyar kortárs művészetet. Mára megosztotta az irodalmi életet, a kortárs filmet, a színházat, a képzőművészetet, a zenészek között is politikai csaták folynak – ezzel együtt az egész ország politikai csatatérré változott. Legyen okos az, aki ezt átlátja, és nem csak kivonul, hanem egyeztet.

Janisch Attila levele megjelent a szinhaz.hu-n és a POSZT saját oldalán is.

Kedves Mindannyian!

Néhány hete Bérczes László arra kért, hogy beszéljek a 2015-ös POSZT versenyprogramjába került rendezéséről, a Bohumil Hrabal regénye alapján saját maga és állandó munkatársa, Kiss Mónika által írott szövegkönyvből készített Szigorúan ellenőrzött vonatokról.

Gondolkodás nélkül mondtam igent e kérésre, nem csak azért mert Laci majd minden rendezését ismerem – a Bárka színházban látott legelsőktől fogva -, hanem mert szeretem azt a figyelmes, aprólékos gondosságot, ahogyan ő ezeket az előadásokat létrehozza. Magam is örömmel hívtam meg a Gézagyerek rendezését (Háy János darabja) a 2009-es POSZT- ra, amelynek én voltam az egyszemélyi válogatója, ahol aztán ez az előadás zajos sikert aratva elindította Bérczest a rendezői pályán is az őt megillető ismertség és elismertség felé. Laci maga is úgy tartja, ott és akkor tapasztalta meg először, hogy a rendezéseire kicsit jobban odafigyel a szakma, s ennek következményeképpen, a legkülönbözőbb színházakban készített előadásaival azóta rendszeres meghívottja a POSZT-nak. Ahogyan ez történt, történik ebben ez évben is.

Szóval, gondolkodás nélkül mondtam igent a felkérésre, annál is inkább, hiszen az előadás főszerepében nagyon nagy örömmel fedeztem fel egy korábbi kedves tanítványomat, a Zsótér Sándor osztályában néhány éve végzett Fehér Lászlót. Tehát számos személyes oka is lett volna, hogy most “élőben” mondjam el a gondolataimat az előadással kapcsolatban.

Sajnos azonban a Színház- és Filmművészeti Egyetemen éppen zajló felvételik miatt (Szász János barátommal készítjük elő a szeptemberben induló filmrendező osztályunkat) ez a szándékom meghiúsult, ezért engedjék meg, hogy néhány mondatban (távollevőként) elmondhassa azt, amit fontosnak gondolok mondani.

Nézzék el nekem, hogy alapvetően  nem is az előadásról kívánok szólni, hiszen azt perceken belül megteszi helyettem más, aki felkészültebb színházi szakemberként nálam erre érdemesebb is. Az előadásról “csak” annyit, hogy nagyon nagyra értékeltem, hogy Bérczesés Kiss Mónika nem a Jirzi Menzel által rendezett Oscar díjas filmet vették alapul a saját adaptációjuk elkészítéséhez, hanem visszanyúltak az eredeti regényhez és annak gazdag verbális szövetét ültették át a saját feldolgozásukba. Azt is kiemelném, hogy az elégszer nem dícsérhető Fehér Lászlón kívül Hunyadkürti Györgyöt az Isten is és Bérczes László is szerep-remeklő Harabal karakternek teremtette – aminek következtében kettejük biztos stílusérzékkel bonyolított  (össz)játéka lett a megingathatatlan és biztos alapja ennek az örvénylően kavargó időszerkezetű, nagyon szerethető, egyszerre melankolikusan szomorkás és fanyarul groteszk előadásnak, amelyben a Háy János szövegeire komponált dalbetétek a görög tragédiák kórusaira hajaztatott előadásmóddal emelik Milos személyes esetlenségét (és/vagy tragédiáját) némiképpen az általánosba.

Tehát az előadásról most hosszabban nem szólnék, arról viszont röviden igen, hogy a kulturális eseményeket, olyanokat, mint a POSZT, ahogy a jelentős sport eseményeket is, olyanokat például, mint az Olimpia, jó lenne (mindörökre és mindenütt) mentessé tenni a háborúskodástól, a politikai csatározásoktól. Nem csak azért mert semmiféle háborúskodás nem jó dolog – ezt ideje lenne már belátni még egy olyan országban is, ahol a jelenlegi kormányzat a háborús helyzetek folyton folyt teremtését tartja a maga számára politikailag leginkább kamatoztatható tevékenységnek; ahol a miniszterelnök, akkor kezdi igazán jól érezni magát, amikor már mindenki más számára elviselhetetlenné válik a feszültség; ahol a magyar kulturális élet is mesterségesen lett ostoba és kulturális szempontból értékelhetetlen politikai táborok szerint széthasogatva és egymással szemben álló, egymással szembeállított táborokra szaggatva -, hanem azért is, mert ez a kártékony szemlélet, amely megfertőzte az egész magyar társadalmat, úgy tűnik, gyilkos cunamiként temette/temeti maga alá a magyar filmkultúrát és a magyar színházi kultúrát is.

Egy kormányzat, amely kizárólag azt a kultúrát gondolja értékteremtőnek, amelyet ő (mármint a kormányzat) a saját szócsövévé tud silányítani, a történelem szemétdombjára való. Előbb-utóbb oda is kerül, mint minden agresszíven kultúraellenes, önhitt és nárcisztikus, a kultúrát alantas eszközökkel errodáló törekvés.

Mifelénk inkább mindig utóbb lesz az előbb, de bármilyen hosszú vagy rövid  legyen is egy ilyen periódus, súlyos rombolást okoz.

Például olyan manipulatív helyzeteket teremt, amelyekben a politikai nézetek fontosabbá válhatnak, mint azoknak a kultúrateremtő alkotóknak a tevékenysége, akikről és amelyekről  beszélni kellene!

Persze “ha, harc, hát legyen harc”! Ennek a mondatnak is bizonnyal megvan, meg lehet a maga igazsága. De mégsem kellene ezt az alkalmi igazságot kiterjeszteni bizonyos eseményekre!

Nem kellene eszerint szervezni, lebonyolítani, harci tereppé formálni azokat a kulturális eseményeket – ilyen a POSZT is -, amelyeken olyan alkotók mutatkoznak és/vagy mutatkozhatnak be, akiknek akár semmi közük a pillanatnyi érdekek pillanatnyi szembeállítottságához, a politikához, a személyek és elvek közötti csatározásokhoz. Ezzel nem azt mondom, hogy nem fontosak az elvek, a személyes (politikai, elvi, morális, erkölcsi) nézetek. De, nagyon is fontosak. Csakhogy sem egy színházi előadás, sem egy film nem egyetlen ember munkájának eredménye. Ezeken a projekteken alkotók tucatjai, munkatársak százai dolgoznak, olykor hosszú hónapokon keresztül, igyekezve tudásuk legjavát adni. És amikor egy-egy pillanatnyi politikai vagy kultúrpolitikai helyzet agresszív általánossá tétele ránő az olyan eseményekre, amelyek ezeknek az alkotóknak adna (adhatna) szélesebb bemutatkozási lehetőséget, úgy ez, ezeknek az alkotóknak a munkájával szembeni tiszteletlenség is egyben.

Egy olyan esemény, mint a POSZT nem azért érdekes, hogy ki szervezi, sem nem azért, hogy plasztikussá tegye/tehesse, hogy ki kivel áll szemben, ki kivel nem ért egyet, ki kit kíván a pokolba – pro és kontra -, hanem csakis azért, hogy a nézők és az alkotók megismerhessék egy-egy kulturális szakma egész éves tevékenységének legjobb munkáit, és hogy az olyan remek képességű fiatalemberek, pályakezdők, mint például a Bérczes előadásában főszerepet játszó Fehér László megkaphassa az IGAZI lehetőséget arra, hogy országos szinten is  megmutassa a vitathatatlan tehetségét.

Egy-egy ilyen pillanat mindennél fontosabb lehet egy ember, egy alkotó életében, mert pályát indító, alakító, sorsot változtató, fordító mozzanat (is) lehet.

Az ilyen pillanatok, az ilyen lehetőségek egyszeriek és megismételhetetlenek. (A politikai szempontok okán elszabotáltatott Olimpiák esetében a sportolóknak a részvételt megtiltó kormányzati döntések sem csak a sportolók és edzők többéves felkészülését vette semmibe, hanem örökre megfosztotta az éppen érintett sportolókat a pillanatnyi felkészültségükben rejlő lehetőségek valóra váltásától is.)

Az nem politikai kollaboráció, ha egymást tiszteljük, ha egymás munkáját becsüljük meg azzal, hogy az olyan országos kulturális események idejére, mint a POSZT vagy az elmúlt években elsorvadt és megszűnt (elsorvasztott és megszűntetett) Magyar Filmszemle, félretesszük önző érdekeinket, vagy kicsinyes, a politika által szándékosan kezünkbe adott és mesterségesen egymás ellen fordíttatott jelképes fegyvereinket.

Azt gondolom, ez a legtöbb, amit tehetünk vagy tehetnék, pontosabban, amit tennünk kellene a politikával szemben. Önmagunkért.

Ha – a saját kizárólagos érdekeinket felismerve és értékeinket óva – mi, alkotók nem hagynánk magunkat tovább manipulálni a kultúrán kívüliek által, közelebb jutnánk ahhoz, hogy ne kelljen egyre komolyabb energiákat fordítanunk arra, hogy megvédjük magunkat.

Mondom mindezt filmrendezőként, aki láttam már, hogy milyen erőt tud képviselni az agresszív kormányzati, politikai érdekérvényesítő szándékkal szemben egy szakma egészének összefogása, megakadályozandó a mesterséges szétszabdaltság létrejöttét, de mondom sajnos olyanként is, aki már azt is megtapasztaltam, hogy milyen helyrehozhatatlan károkat okoz, ha egy szakma – nem ismeri fel a saját érdekeit, vagyis azt, hogy a politikától mindenképpen függetlennek kell maradnia.

Habár a kiásott lövészárkok és az egymás ellen fordított, egymásra szegezett gyűlöletfegyverek a legrosszabbra engednek következtetni, talán még nem késő belátni azt, hogy a kultúra teremtése nemesebb és hosszabb távra érvényes feladat, mint kiszolgálni a pillantok percemberkéinek, oly gyorsan a történelem süllyesztőjében eltűnő érdekeit.

Barátsággal és tisztelettel kívánok sok sikert minden független alkotónak, mindazoknak, akik maradandó értékek teremtésének szentelik tehetségüket, idejüket és energiájukat.

1 hozzászólás

1 hozzászólás

  1. Nonemart

    2015-06-14 - 08:04

    Annyit tudnod kell, hogy ha leengeded a fegyvert, azonnal lelőnek ! No ?

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top