Hányféle haza létezik Magyarországon?

hazam_kicsi

Giccses hazánk, úgy imádunk

HAZÁM – Magyar értelmiségiek írásai, Noran Libro, 120 oldal

Szezonja van ismét a hazafias diskurzusnak. Bár ha van lejáratott fogalmunk, akkor a haza az. Így hirtelen nem is tudjuk, hová tegyük ezt az egyébként igen tetszetős küllemű könyvet, mely tizennégy értelmiségi fejtegetéseit közli. A nyitány a kötet címadó munkája, József Attila híres, Hazám című verse, a záróakkord pedig az utóbbi évek talán legnagyobb feltűnést keltett (és olvasott!), Kemény István Búcsúlevél c. verse, melynek nyitó és záró sora is ez:

Édes hazám, szerettelek.

Mit lehet hát még mondani a haza, a hazaszeretet kérdéskörében?

Mire jók az efféle antológiák? Nem gittrágás-e ez? Nem fáradtunk még bele, amikor mostanság az idegenek elleni gyűlöletkeltéssel párhuzamosan napi szinten dübörög a hazafias diskurzus? És két lépést nem lehet anélkül tenni, hogy fel ne merülne a kérdés, pofánkba ne vágnák, hogy milyen (rossz) magyarok vagyunk, ők meg a jók, az igaziak? Amikor a mi a magyar? kérdését is már ezerszer megcsócsálták értelmiségiek, politikusok, hogy aztán minden maradjon a régiben. Az új fejlemény, a nóvum a plakátháború – ide jutottunk.

Az effajta vállalkozásnak tehát jelentős a kockázata,

s nem csak azért, mert (a könyv általában) eladhatatlan, hanem mert vagy önostorozásba torkollik a hazával való foglalatosság, vagy patetikussá válik. Hisz a nagy szavakhoz, mint a Haza, a Magyar meg a Nemzet, nagy narratívák illenek – de ezek egyszerre ismétlődők, tehát unalmasak, helyenként fellengzősek, de leginkább nagy- és/vagy semmitmondók. Természetesen itt is találhatunk letudott írásokat, válaszokat, de ilyenkor bele kell gondolnunk abba, mit mondanánk mi? Első ránézésre megrémisztettek a fotók is a magyarok lakta vidékek különböző részeiről, túl szépek, mert akár klasszikus, óriási plakátok is lehetnének (a szocializmus idejéből, amilyeneket falvédőként láthattunk az előszobákban, a panellakásokban). És mégis, kiderül: a magyar táj szép is tud lenni. Nagyon szép. Jó lenne a Balaton-felvidéken élni, naphosszat a sárospataki könyvtárban ücsörögni, a Gemenci holtágnál a naplementét sasolni, vagy Erdélyben és sorolhatnánk.

Koncepció kérdése,

hogy vajon az ország árnyoldalát – a lepukkant falvakat, az egykori gyárvárosok telepeit, az ingyenkonyhákat – vajon miért nem örökítik meg az illusztrációk, de az írások árnyalják a képet. Például az újvidéki író, Végel László életművének szinte központi eleme a haza fogalma, pontosabban annak ellenkezője, a hontalanságé – egy kisebbségi emellett aligha mehet el. Ahogyan teszi ezt a kötetben még Markó Béla vagy épp a Norvégiába emigrált Kun Árpád író, aki egy erdélyi kirándulást idéz fel, az ottani vitát a helyi magyarokkal, aki kisebbségiek, de a nem etnikai kisebbségek kérdését, mint például a melegekét, nem tartják egy szinten tárgyalandónak. Heller Ágnes megrázó módon idézi fel, miképpen volt képtelen elénekelni a himnuszt 1945-ben, a holokauszt után, noha korábban oly szívesen, belülről, teljes szívvel dalolta. A téma dramatikus végét fogja meg Máté Gábor rendező is, a mai nyomort és a zsidózást, liberálisozást, gyűlölködést idézve fel – és ilyenkor, kérdezi,

mit írjak akkor a Hazámról, melyik a Haza?

Aztán olvashatunk itt szociológiai megközelítésű írást

Csepeli György tollából, Parti Nagy Lajos – magától értetődően – a nyelv, a magyar nyelv felől közelít. Dragomán György, akit mégiscsak próza- és regényíróként ismerünk, versbe fojtja tanácstalanságát: „Ha van hazám, akkor mégsem tudok beszélni róla.” – Erdélyből áttelepülve nagyon is tudja, aki erről sokat beszél, gyanúba keveredik, egyfelől vagy lehazaárulózzák, másfelől meg mindenki tudhatná, a hazafiság a gazemberek utolsó menedéke.

Számomra a kötet meglepetése

Szelényi Iván jegyzete a transznacionalizmusról. Hazáim a címe, mert a hetvenes évek közepén útilaput kapott a magyar hatóságoktól (és ebben a ma magát éltető Pozsgay Imrének is szerepe lehetett kultúrtantiként), el kellett hagynia az országot – Ausztráliában, majd az USA-ban élt, tanított, kutatott, de nemrég az Arab Emirátusokban is dolgozott pár évig. Igazi világpolgár – ami elsősorban a nyitott gondolkodást jelenti –, a globális falu lakója, aki úgy magyar, hogy saját nemzetét nem helyezi minden(ki) más fölé. Aki kiváló példakép lehetne, ha itt nem a neobarokk idők huszárjait éltetnék. Ha e könyvnek lehetne pozitív hozadéka, az például az, ha egy könyvkiadó, legyen az az e kötetet kiadó Noral Libro, lecsap Szelényi Iván önéletrajzára – lenne mit tanulnunk belőle.



Nincs hozzászólás

Írd le a véleményed!