Van az a helyzet, amikor hónapok óta vadászunk egy könyvet, de nem találjuk a boltokban, ha megrendeljük a neten, nem jön meg, de egyszer váratlanul mégis csak felbukkan.
Így járt a könyvhéten egyik drága ismerősünk, aki René Girard: A bűnbak című könyvét vadászta. a tömegben forgolódva egyszer csak megpillantja a könyvet egy hölgy kezében, akit bátortalanul szólít meg, merthogy a hölgy úgy tűnik inkognitóban van. A hatalmas szalmakalap és az óriási szemüveg mindent takar.
Juj, ezt hol vette?
A titokzatos hölgy így mordult:
Mégis mit akar maga, talán adjam magának!?
Erre a válaszra könyvre érzékeny ember behúzza a farkát és elvonul.
Alig telik bele tíz perc, mit ad isten, a kalapos hölgy a központi könyves színpadon osztotta az észt. Úgy mutatta be a konferansz, hogy Schmimdt Mária.
„Úgy mutatta be a konferansz, hogy Schimdt Mária.”
Schmidt Máriát lehet szeretni, és lehet utálni is.
A nevét azonban illik helyesen leírni, máskülönben a cikkíró saját magát teszi közröhej tárgyává.
Csak a nyelvtannácik rugóznak ilyenen, ha nem tudnak a mondanivalóba belekötni, mások nem tulajdonítanak nagy jelentőséget egy nyilvánvaló elütésnek.
Először is, anyukádat nevezd nyelvtannácinak, másodszor, ha valaki még az általa kritizált ember nevét sem tudja helyesen leírni, mert a benne munkálkodó indulat miatt nem veszi észre, hogy félreüt, akkor az ne csodálkozzon, hogy kiröhögik.