Vajon a kultfilmek közé kerül-e a cannes-i díj után a Saul fia?

Benigni örül a Nagydíjnak Cannesban

Lars von Trier, Roberto Benigni, Michael Haneke, Aki Kaurismäki, Park Chan-wook, Jim Jarmusch. Elég illusztris névsor, ugye? Ebbe a ligába igazolt vasárnap este Nemes László a Saul fia rendezője. Ők mind elmondhatják magukról, hogy Nagydíjat nyertek Cannes-ban. Ebből is látszik, hogy a Nagydíj jelentősége 1995-től valóban számottevő az egyetemes filmművészetben. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy amióta a díj a második legnagyobb elismeréssé lépett elő a francia seregszemlén, elsőfilmes rendező még nem kapta meg a díjat.

Miután a magyar sajtóban a film kedvező fogadtatása és főleg a díj hatására rengeteg vélemény jelent meg arról, a tisztánlátás miatt érdemes végignézni, milyen filmekkel keveredett egy társaságba Nemes drámája. Az 1995 előtti nagydíjasokat most direkt nem tárgyaljuk külön (korábban más súlyú díjnak számított ez az elismerés), de azért az is jelzésértékű, hogy a díj korábbi verzióit olyan filmek kapták meg, mint Milos Forman Elszakadása vagy az utolsó egész estés Monty Python-film, Az élet értelme.

De nézzük akkor az elmúlt húsz év nagydíjasait, főleg annak tudatában, mennyire ragadtak meg a díjazottak a kánonban, mekkora valós sikert értek el a nézők körében.

Hullámtörés

1996-ban például az azóta Cannes-ban nem kívánatos személlyé vált Lars von Trier alkotását, a Hullámtörést tartotta a zsűri a Nagydíjra érdemes műnek. A dán rendező hiányában a  filmben szenzációsat alakító főszereplő, Emily Watson vette át a díjat.

A Hullámtörést, mely egy mélyen vallásos lány és perverz férje házasságának történetét dolgozza fel, máig a dán filmes egyik legjobb munkájának tartják. Ez volt a női főszereplők köré épülő Aranyszív-trilógia nyitódarabja (az Idióták, és a Táncos a sötétben követte a sorban), amely a Dogma-filmek után végleg világszerte ismert alkotóvá tette Triert. Sőt, Roger Ebert, minden idők egyik legbefolyásosabb filmkritikusa a ’90-es évek legjobb tíz filmje közé sorolta a Hullámtörést.

Az élet szép

Benigni filmje már csak azért is érdekes a számunkra, mert jól tudjuk, hogy csakúgy, mint Nemes filmje, Az élet szép is egy koncentrációs táborban játszódik. De ezzel el is mondtuk az egyetlen hasonlóságot.

Kétségtelen, hogy a Saul fia épp Az élet széphez hasonlóan túlesztétizált filmekkel szemben határozta meg magát. Ettől még tény, hogy Benigni ezzel a filmmel meg sem állt az amerikai show-műsorokig, és három Oscar-díjig, amelyek közül az egyiket a legjobb idegennyelvű film kategóriájában érdemelte ki. A Saul fia alkotói ez utóbbi esetében azért biztosan nem bánnák a párhuzamot a két film között.

A zongoratanárnő

Michael Haneke az ezeredfordulóra már nagyon komoly hírnevet szerzett magának művészfilmes körökben, így A zongoratanárnőért kapott Nagydíja már az addigi életművének is szólt. Ráadásul nem is akármilyen mezőnyben bizonyult a zsűri szerint a második legjobb alkotásnak Haneke műve. Ebben az évben a Coen fivéreknek (idén ugyebár ők voltak a zsűri elnökei) és David Lynchnek is be kellett érnie a legjobb rendezés díjával a francia fesztiválon. Az Elfriede Jelinke híres regényéből készült filmmel az osztrák rendező amolyan Cannes-kedvenccé vált, A fehér szalag 2009-ben Arany Pálmát kapott. Nem hiába mondta viccesen az idei Arany Pálmával jutalmazott rendező, Jacques Audiard a ceremónián, hogy köszöni Hanekének, hogy ebben az évben nem készített filmet. A francia rendezőt ugyanis akkor már beelőzte az Arany Pálmáért vívott harcban osztrák kollégája.

A zongoratanárnő helyét a 2000-es évek legfontosabb filmjei között azóta sem kérdőjelezték meg, sőt, nem túlzás azt állítani, hogy a filmnek az egész világon, így Magyarországon is masszív rajongótábora van.

A próféta

Ha már szóba került az idei győztes, Jacques Audiard, akkor emlékezzünk meg arról, hogy a francia rendezőnek 2009-ben tényleg csak Haneke zseniális alkotása, A fehér szalag miatt kellett beérnie a Nagydíjjal. A próféta az elmúlt évtized francia filmgyártásának egyik csúcsműve, amellyel Tahar Rahim, a főszereplőt alakító színész is rengeteg rendező kívánságlistájára iratta fel magát.

A főleg börtönben játszódó felemelkedés-történet a Londoni Filmfesztiválon a legjobb filmnek bizonyult, és még az Oscarra is esélyesnek tartották. Ott azonban nem A fehér szalag, hanem kisebb meglepetésre az argentin Szemekbe zárt titkok ütötte el az áhított szobrocskától.

Audiard 2009-es Nagydíja azonban azért is lehet érdekes magyar szempontból, mert az ő példája igazolja, hogy Cannes egy Nagydíj után már aligha téveszti szeme elől a rendező későbbi filmjeit. Így Nemes László és alkotótársai is bizakodhatnak, hogy 2015-höz hasonlóan kerülnek ők még a jövőben is ennyire közel az Arany Pálmához.

A kiemelt négy film azt bizonyítja, a Nagydíj európai rangja megkérdőjelezhetetlen. A nagydíjas filmek többsége azóta kultfilmmé vált, és legalább az Oscar-jelölésig is eljutott. A most tárgyalt négy film mellett persze voltak kevésbé emlékezetes cannes-i nagydíjas alkotások, mint a török Messze vagy a kínai Ördögök a küszöbön, de az igazság az, hogy a Nagydíj garancia a kiemelkedő minőségre.

Mi mást lehetne állítani akkor, ha például olyan katartikus, máig a filmtörténet csúcsműveiként emlegetett filmek, mint az Oldboy vagy az Eljövendő szép napok is a cannes-i elismerésnek köszönhetően indultak el világhódító útjukra.



Nincs hozzászólás

Írd le a véleményed!