Nyitott tetős kocsival gurultatok be a suliba, és már az udvaron letámadtátok az új, csinos tanárnőt. Végig flippereztétek és limonádéztátok a délutánokat. Motorcsónakkal érkeztetek a randikra. A legjobb barátaitokat úgy hívták, hogy Steve, Con, Justin, Anthony, Dawson és Joey. És ehhez nem is kellett gimibe járni, csak a tévé elé kellett ülni.
Nem vitás, a legkedveltebb hazánkban is vetített tinisorozatok köszönőviszonyban sem voltak a magyar középiskolások valóságával. Itthon a zsebpénzből aligha jutott arra, hogy egész nap teljen italra egy bárban, és a saját autó és motorcsónak is maximum a sikeres érettségi utáni ajándékként jöhetett szóba a kiváltságosoknak. Azonban Ausztrália, Franciaország és Amerika is elég messze volt ahhoz, hogy az onnan érkező sorozatokon csüngjön minden magyar tizenéves. Épp a valóságtól való jelentős távolság miatt jelenthető ki ma már teljes bizonyossággal, hogy ezek a bárgyú tinidrámák az égvilágon semmilyen kárt nem okoztak a fejlődő elmékben, igaz, társadalmi hasznosságuk is erősen vitatható. Egy biztos, az ezredforduló közepén kamaszodók legalább annyit jártak a Hartley vagy a Capeside gimibe fejben, mint a saját sulijukba.
A fentebb megidézett három sorozaton (Szívtipró gimi, Első csók, Dawson és a haverok) kívül persze akadt még bőven sikeres tiniszéria a hazai tévék műsorán, főleg a kereskedelmi csatornák elszaporodása után, de a három kiválasztott műsorról szinte mindenkinek azonnal beugrik legalább egy karakter, vagy egy jellegzetes kép, hangulat. Magyarán, a maguk műfajában meghatározónak számítottak, beszéltek róluk, amit azóta csak kevés hasonló sorozatnak sikerült elérnie. A 2000-es évek második felében már csak a Skins lehetett hasonlóan mérvadó sorozat, azóta pedig a nagy kínálat miatt szinte lehetetlen egyértelmű győztest hirdetni.
Valamiben ki kell tűnni a mezőnyből
Nem csak a nosztalgia miatt érdemes belekukkantani néhány rész vagy pár perc erejéig a Szívtipró gimibe vagy az Első csókba. Ha túltettük magunkat a korabeli ruhák, frizurák okozta sokkon, és a magyar szinkron néhány vadhajtásán, akkor össze is vethetjük a cirka húsz évvel ezelőtti produkciókat az oldalunkon már kitárgyalt friss tiniszériával, az Egynyári kalanddal. Mert ez a cikk az új magyar minisorozat miatt született, melyet szidtak és dicsértek is egyaránt, de egy fontos kérdés általában kimaradt a kritikákból: nyújt, vagy nem nyújt újdonságot a korábbi kultszériákhoz képest az új magyar jövevény? Mennyiben más mondjuk „egynyári” Bence karaktere Dawsonnal összehasonlítva?
Az már elöljáróban látszik, hogy egy tinidráma akkor válhat a helyszínül szolgáló országon kívül is népszerűvé, ha legalább egy dologban erősen kilóg a mezőnyből. A Szívtipró gimi sikerét szókimondó stílusának, és a néha didaktikusan beemelt „kényesebb” témáknak (rasszizmus, homoszexualitás, csonka családok) köszönheti; az Első csók bárgyú humorával, rózsaszín, gondtalan valóságával, míg a Dawson és a haverok leplezetlen szex-orientáltságával tűnt ki. Az azonban mindegyik említett sorozatban közös, hogy a bennük feltűnő helyszínek szinte egy rész után azonnal beleégnek a néző memóriájába. Sydney vagy Új-Anglia egyetlen magyar átlagnéző számára sem számított könnyen elérhető utazási célpontnak, így aztán nem csoda, ha az akkor még párhuzamos valóságnak számító mikrouniverzumok a képernyő elé csábították magyar tiniket.
A Balaton nem elég
A két fő kritériumból úgy látszik, hogy csak egyet teljesít a köztévé új próbálkozása. A Balaton ugyan nagyon elhasznált területnek számít a magyar produkciókban, azonban az tagadhatatlan, hogy egy magyar fiatal számára a tó és környéke egyet jelent az önfeledtséggel, a vágyak beteljesülésének terepével – akár járt már ott, akár nem. Más egyedi íz azonban nincs az Egynyári kalandban. Hatszor ötven könnyednek ígérkező percben nyilván nehéz megváltani a világot, és Isten ments, hogy a főszereplő fiúk lángosozás közben a strandon kószáló csajok helyett a család fontosságáról, vagy a rasszizmusról elmélkedjenek, de attól még lehetett volna megjegyezhetőbb karaktereket alkotni. Akár a túlzásig vinni (mint például az idegesítést magas fokon űző Annette az Első csókból) akár problémákkal, döntési helyzetekkel szembesíteni őket.
Tanulságos megnézni azt is, hogy a tinisorozatok esetében hatványozottan igaz, hogy ha a kritika nagyon lehúzza a szériát, akkor azt a célközönség imádni fogja. Franciaországban még ma is születnek mi lett velük?-cikkek az Első csókról, pedig az biztos, hogy kevés ennél bugyutább, és a valóságtól elrugaszkodott sorozat született a televíziózás történetében. A konzervnevetésekkel súlyosbított széria azonban gátlástalanul kikerült minden komolyságot, valójában ez tehette sikeressé. Sőt, a Dawson és a haverokat is szétszedte eleinte a kritika, főleg a sorozat cselekményét átszövő nyílt szexualitás miatt – csak hát a fiatal nézőkért aggódó kritikák elfelejtették, hogy egy tinédzser pont ezért ült le izgalommal egy-egy rész elé.
Egyedül talán a Szívtipró gimit kímélték meg a kritikusok, és még ma is az egyik etalonnak számít műfajában hét évadot megélt ausztrál sorozat. A Hartley gimi osztálytermeiben vagy a Shark Poolban annyira színes csapatot követhettünk végig, hogy a karakterekre képtelenség volt ráunni. Nem maradt el a dráma sem a sorozatból, és bár akkoriban még kevés magyar fiatalnak lehetett valós fogalma a bevándorlás-kivándorlás témaköréről, az epizódokban sűrűn terítékre kerülő kérdést is általában mindenki számára átélhetővé tették az alkotók. Nem hiába lett sikeres sorozat az ausztrál valóságtól jócskán elütő posztszovjet országokban is a Szívtipró gimi.
Mi lett a tinihősökkel?
Azért az jelzésértékű, hogy az amerikai Dawson és a haverokon kívül egyik sorozat szereplőiből sem lettek később játékfilmekben feltűnő sztárok. Lehet, hogy a sorozat kifutás után már nehéz volt levetni a több száz epizód alatt felvett tini-maszkot. Az Első csók szereplőgárdájából például az Anette-et alakító Magalie Madison azért még kapott epizódszerepeket, illetve a Jérôme-ot játszó, Fabien Remblierből lett sikeres rendező, de a többiek hamar eltűntek a kamera közeléből. A Szívtipró gimi óriási szereplőgárdájából egyetlen színész sem tudott magasabb szintre jutni.
A Dawson és a haverok azonban főleg a két fő női karakter pályáját indította be: Katie Holmes a mainstream, míg Michelle Williams a független amerikai produkciókban tűnt/tűnik fel rendszeresen. A címszerepben feltűnő James Van Der Beek pedig az utóbbi időben leginkább azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy saját magát alakítja a Ne bízz a ribiben! című sorozatban. Követendő példának tehát egyedül a többször Golden Globe-ra és Oscarra is jelölt Michelle Williasm karrierje lehet az Egynyári kalandban feltűnő fiatal magyar színészeknek. És nekik szerencsére nem kell több száz epizódban a hiteles kamaszt alakítani.
