Pofátlankodásaim Esterházyval

Esterházy
10
...nekem az Esterházy Péter a Holle anyó!

Az évek iszkolása – Esterházy Péter és Marianna D. Birnbaum beszélget, Magvető, 152 oldal, ára: 2690 Ft

Van itt ez a könyv. Esterházy Péter beszélget Mariann D. Birnbaummal. Pontosabban: Esterházy Péter válaszol Mariann D. Birnbaum kérdéseire. Nekem erről a könyvről most írnom kéne. Nekem?! (döbbent… nem, inkább hökkent, igen, ez jobb… tehát hökkent nyüsszenet, tétován zavaros tekintet, „mancsok vagy tappancsok… legyen inkább tappancsok” – aki érti, érti – tétova teszetoszája a billentyűzet fölött).

Én, drága kérdezőbiztos asszony, egy nyitott könyv vagyok. Csak valamilyen ismeretlen nyelven van írva a könyv.

Hogy jövök én ehhez? Írni Esterházyról, a könyvéről, a válaszairól, a szóiról? Ráadásul elemezve? No nem, kérem, engem ne tessenek semmiféle csőbe belehúzkodni. Én tudom, amit tudok! Tisztában vagyok vele, hogy ez a könyv, és benne Esterházy önmagáért(-ról) beszél, nincs azon mit okostojáskodni (tessék, már megint a Húsvét meg a nyúl furakszik ide – érti, aki… de ez már volt).

Én inkább idézek belőle néhány fontosat. Mondjuk ezt:

De facto a történelem vesztesei voltunk, a családunk mint olyan, de személyesen is – mégse gondoltam erre így soha, és nem is éreztem ezt.

Persze puszta idézgetéssel nem úszhatom meg (a recenzió címe is kötelez – miért is ötlöttem ki, én marha!), így tehát anekdotázok kicsit. Az mindig bejön (gonosz vigyor illik ide – próbálom: sikerül).

Bele hát a közepébe: én többször is pofátlan valék Esterházyval. Sőt, több Esterházyval, visszaesőleg, bár nem mániákusan (csak így alakult – ez mentség? nem az). Kezdem az elején. 2004, Könyvfesztivál. Dedikálok. Jön egy férfi. Szörnyen magas, szinte tornyosul, és teszi elém a könyvem, hogy írnék bele. Nézem az arcát… Nocsak, hiszen én őt ugyan nem ismerem, de a vonásai biz’ eltéveszthetetlenek, mivel a testvérét, az írót, ki nékem személyesen akkor még szintén ismeretlen, már álltól homlokig, alanytól állítmányig betéve tudom. Szóval Esterházy Márton áll előttem, én meg, mint szűz leány a szexshopban, úgy esem zavarba. Látva ezt Márton biztatón mosolyog. Fogalma sincs róla, hogy én nem az ünnepelt focistától, hanem az (itt most kéne egy jó szó, mert a tisztelt kevés, a rajongott, imádott meg azért mégse volna ildomos – E. P. segíts!) ő íróval való rokonságától, eme vérségi nexustól valék alélt. (Bocs, E. M.) A baj azonban akkor és ott ennél sokkal nagyobbra kerekedett. Tettem tollam a könyv fölé, mégse bírtam dedikálni, mert hirtelen rádöbbentem, hogy nem tudom, vajon ezt a szép, patinás nevet es-sel, avagy esz-szel írják-é? Láttam már így is, meg úgy is, de hogy ők, az író meg a focista, és a többi Esterházyak (Eszterházyak?), ők vajon hogyan, arról gőzöm se nincs. (Érdekes viszont, hogy az ipszilonban – mármint, hogy a név végén az kell, és nem a mezei, mondhatni pórias i – pillanatig sem kételkedtem!)

esterházy

És (éssel nem kezdünk mondatot – aztán mégis) nem volt ott senki, aki megmentsen! Kérdezni pedig… Az olyan lett vón (akkor legalábbis úgy éreztem), mint nyilvános megszégyenítő gatyaletolás az összes addig élt s még születendő Esterházyak előtt. Így (miközben a frász kivert) pofátlanul a lehető legrandábban, szinte olvashatatlanul írtam le: Es(z)terházy – az s/sz helyén gubancos irkafirkát kreálva. Ennek eredményeként (sunyin reméltem) soha nem lesz majd megállapítható, hogy az ottan es, avagy esz akarna lenni, förmedvényes kuszaságát pedig az utókor majdan a toll bicsaklásának tudja be. Eme irodalmi relikvia (buta zavarom mementója) ma is megtalálható az Esterházy család birtokában. A görcs viszont, mely a fenti epizód miatt bennem tartós tábort vert, feloldódott, midőn évekkel később E. P.-nek ezt elmeséltem, s ő nagyot derült rajt’.
Akkor most megint idézek egyet a könyvből, amiről (elvileg) épp írok:

…nem gondolok a jövőre. A jelenre gondolok, az épp elég babrás. […] Prófétában ergya volnék, ez a helyzet, kár szépíteni.

Később magával Esterházy Péterrel sikerült pofátlannak lennem. Az meg úúúgy vóóót, hogy a kisvárosban, hun hon vagyok (hon hun? – ne csereberéljünk, messze vinne) jótékonysági est szerveződött. Kértek engem is, tudnék-e szerezni valamiféle apróságokat híres emberektől, amiket aztán a könyvtár javára eladni volna jó. Nosza, írtam E. P.-nek (szerintem elég híres, bár az X-faktorban még nem volt, de hát senki nem tökéletes), ő meg hogy: szívesen, de mit küldjön? Könyvet, zoknit, kéziratot? Bennem meg egyből felhergelődött az ürdüng, mert hogy E. P. kéziratot bírni, az nékem régi titkos vágyam. Mondok: jöhet a kézirat (s közben már alamuszi vigyorra állt a szám, tudván: előlem azt a kincset el nem viszi senki sem, még ha svájci hitelbe is ölöm magamat). És lőn! Úgyhogy most van egy saját E. P. kéziratom, s bizony jó ránézni, mert – megvallom csendesen –, nekem az Esterházy Péter a Holle anyó! Ő csak rázza, rázza tolldunyháját odafönn, a toronyszobájában, rám meg potyognak a hűs, pihés szavak, amiktől mindig írhatnékom támad, és ez csudijó. Akkor most jöjjék egy újabb idézet:

A nevelésen én többnyire példaadást értek, nem elveket. Ahogy vagyunk, ebből látják a gyerekeink, mi mennyi.

Aztán lett még egy pofátlanságom, ami szintén E. P.-hez kapcsolódik. Az élmény egészen friss, szinte még lócitronyosan gőzöl, és a szaga is hasonló. Történt ugyanis, hogy az idei Könyvfesztiválon Esterházy Péter és Mariann D. Birnbaum dedikálták ama könyvet, amiről nekem itten most írnom kéne. Én meg olyan vagyok, hogy nem csak írok, de olvasok is, és mint olvasó, szeretem dedikáltatni (bár ezért néhány neves kolléga a helyszínen szó szerint kiröhögött – sebaj) a könyveimet a szerzőikkel. Vittem is Az évek iszkolását, de láttam ám, hogy a várakozók sora rémisztően hosszú. Nem baj, gondoltam, kivárom, s tolószékemmel áttörve a tömegen, ráálltam (ültem) az E. P.-re váró kelgyó farka végire, így válva magam is a kelgyó részévé. Útközben egyébként a sorból ketten is felajánlották, hogy állnék (ülnék) be elébük bátran, ám én büszkén mondtam: nem, köszönöm, én is kivárom a kivárandókat.

Aztán mégse. A sor alig haladt, nekem pedig máshol lett volna sürgető, irodalmilag megalapozott dolgom, szóval olyat tettem, ami… lócitrony. Elsuhantam a sor mellett, egenyest az asztalkához, s ott köszöntöttem E. P.-t (örült), majd kértem, tegyen már kivételt velem, mert… És ő tett. Aztán közelébb hajolva kis mosollyal mondá:

Naggyából ez az egyetlen előnye a tolószéknek, mi?

Én meg hogy:

Bizony olykor-olykor pofátlanul ki is használom, csak épp utána mindig és sokáig pocsékul érzem magamat.

Akkor tehát most ünnepélyes bocsánatkérés következik a sorban álló olvasóktól (akik Esterházy-olvasók valának, így joggal reménylettem, hogy nem vernek meg, és anyukám se lesz általuk kétes hírbe keverve), különös tekintettel ama két kedves hölgyre, akik korábban maguk elé szándékoztak engedni: bocsánatot kérek! (ettől még a lócitrony szagos marad, de hát mit tegyek?)

Mondjuk idézek:

…az öniróniának ez a [hrabali] fajtája, a történelemszemlélet fanyarsága, hogy nem kell mindent dicsőre átfarigcsálni, hogy a vereségeink, a csődjeink is hozzánk tartoznak, olykor erősebben, mint a ritka diadalok.

Ennyi volt hát az Esterházyakkal szemben és kapcsán elkövetett pofátlanságaim története. A könyvet pedig, amiről itt nem írtam, tessenek megvenni, olvasni, mert abban Mariann D. Birnbaum remek kegyetlenséggel kérdez, Esterházy pedig a legbriliánsabb E. P.-módra válaszol. Például így:

Én, drága kérdezőbiztos asszony, egy nyitott könyv vagyok. Csak valamilyen ismeretlen nyelven van írva a könyv.

Uccsóirat:

Mielőtt elhúztam volna lócitronyos lényemet az asztalka mellől, Esterházy odahajolt Birnbaumhoz és súgott néki valamit. Ez lett az én legfontosabb, egészen saját E. P. mondatom, amit eltettem magamnak, és (pofátlanul) itt sem osztok meg – hadd legyen csak a hármunk titka.


The Breakdown


Esterházy
10
Mariann D, Birbaum
10
Összhatás
10


Nincs hozzászólás

Írd le a véleményed!