Írta: Nógrádi Gábor
Csak az élő szervezet táplálásához hasonlítható a folyamat: a köznyelvet megelevenítő, megújító, virágzásba borító magyar irodalom munkája az elmúlt évszázadokban mind a mai napig.
Az, hogy egy politikus mennyit köszönhet a magyar íróknak, nem mindannyiuk előtt nyilvánvaló. (Még hogy „nem mindannyiuk előtt”! Micsoda gyáva megfogalmazás! Jellemző! Megint riszáltam egy kicsit. Na, persze behízelgőbb így, olvasóbarát módon, udvariasan kezdeni egy írást, mint úgy, hogy: „a kurva anyátok’…!” Hát nem?)
A miniszterelnöktől lefelé az utolsó dadogó polgármesterig, közembereink Aranynak, Jókainak, Mikszáthnak, Adynak, Móricznak, Krúdynak köszönhetik elsősorban, ha a választókat meggyőző mondatok kacskaringóznak ki a szájukból. Ékesszólásuk, választékos szavaik, hatékony kifejezésmódjuk ott rejlik a magyar, vagy magyarra fordított versekben, regényekben Berzsenyi Dánieltől Esterházy Péterig, és így van ez akkor is, ha az említett szerzők, meg a többi illetékes száz nyelvművész műveit a megszólalók esetleg netán feltételezhetően nem is olvasták.
Költőink, íróink szavai, szókapcsolatai, mondatai ‒ gondolatai! ‒ úgy terjednek, indáznak, burjánoznak a közbeszédben, mint a föld alatt a nitrogén, a foszfor, a kálium: a tápanyag a gyökerek között. (Gyökerek! Ezt E. P. tutira leütné, de én nem teszem. Jobb családból való vagyok annál.☺)
Nyelvészeink, nálam ezerszer többet tudnának mesélni erről a nyelvet megtermékenyítő szellemi táperőről, a civil kommunikációba beszüremlő költői szemléletről, metaforákról és allegóriákról, sötétbe világító szókapcsolatokról, asszonyokat megigéző jelzőkről, férfiakat felajzó igékről, ifjakat lenyűgöző indulatszavakról, időseket megnyugtató kötőszavakról és vonatkozó névmásokról. Csak az élő szervezet táplálásához hasonlítható a folyamat: a köznyelvet megelevenítő, megújító, virágzásba borító magyar irodalom munkája az elmúlt évszázadokban mind a mai napig.
És a politikusok olyan természetességgel használják céljaik érdekében ezt a nemzeti létet átitató, s elevenen tartó nyelvi kincset, mint a pék a kenyérsütéshez a lisztet.A különbség csak annyi, hogy a pék kifizeti a liszt árát. Tisztelt pénzosztó uraim, ott fent, nem kellene több forinttal támogatni a kultúrát? És azon belül is az irodalom megjelenési formáit könyvtől a tévéjátékokon át a filmekig? És azon túl is az olvasás fontosságát az oktatásban? És azon belül nem lehetne a pedagógusokat is ebbe az irányba lökdösni némi képzéssel meg kápéval?
Mindez akkor jutott eszembe, amikor az 1193 oldalas 2015-ös központi költségvetésben megszámlálhatatlanul sokszor találtam meg a „sport” szót, és persze a futballt is vagy tízszer, de egyszer sem a „könyvkiadás”, a „magyar irodalom” vagy az „olvasás” szavainkat.
Ejnye, Viktor, nem kellene most már kezet csókolni Krúdynak? ‒ kérdezem, és még mindig nagyon, nagyon udvarias vagyok.
Ez neki, a miniszterelnöknek lehetett a legkellemetlenebb helyzet.
Ilyenkor mit lehet csinálni? Elhúzni a kezét?
Mégis milyen kínos valakinek a meglepetésszerűen rátapadó szájától elrántani, a kezéből elkapni, ezzel félig képen verni őt.
Így meg elkészülhet az ilyen fotó, ami elég kellemetlen tud lenni.
Látszik a fotón is, hogy zavarában nem is tudja mit csináljon.
.
De ha valaki ennyire előre mutatóan és jól, fejlődés irányába vezeti az országot, akkor a nép minden formájú köszönet nyilvánítását el kell tudja fogadni, ha már megakadályozni nem lehet az ilyent látványos köszönet nyilvánítást. A fotósok és az ellenzéki publicisták meg azért vannak, hogy az ilyen pillanatokat megörökítsék. Az ellenzéki pártok meg azért, hogy felhasználják ellen kampányolásra. Már akinek nem elég erős a támogatása, és ez lehet hatással rá.
.
Különben is, a választásoknál derül az ki valójában, hányan is szeretnék ha valaki tovább vezetné az országot, ami az elmúlt sok évtized tükrében eddig tényleg a leginkább embereket és az országot segítő módon történik.
.
Ezzel szemben álló véleményt csak az ellenzék tehetetlenségből hangoztat az elért és világszerte elismert eredményekkel akár szembe szállva is.