Stephen Greenblatt: Egy reneszánsz könyvvadász – Typotex Kiadó, 2015 – fordította Zsuppán András – puha kötés, B/5, 250 oldal – ISBN: 978-963-2798-36-3
Nem szokásom különösebben komolyan venni a könyvek borítóján feltüntetett díjakat, de kivételesen pontosan értem, hogy Stephen Greenblatt könyve miért kapott Pulitzer-díjat ismeretterjesztő irodalmi kategóriában.
A könyv – ami főleg egy könyvről szól – azt a folyton háttérbe szoruló tudást erősíti, miszerint a történelem alakítói nem (nem mindig) azok, akiknek a nevét megtanultuk, megjegyeztük. Vannak olyan események – mint egy ezer éven át lappangó könyv megtalálása –, amelyek nagyobbat fordítanak a történelem kerekén, mint az a saját korában sejthető. Évszázadoknak kell eltelnie, mire a hatás beérik és láthatóvá válik. Persze, addigra meg el is felejtjük az olyan figurákat, mint Poggio Bracciolini.
Persze, nem mindenki felejtette el Poggio Bracciolinit, annyira nem, hogy 1977-ben a Playboy novemberi száma is foglalkozott vele.
Poggio Bracciolini saját jogon is megérdemelne egy könyvet, hiszen, mint Umberto Eco regényének (A rózsa neve) főhőse, ő is elveszettnek hitt ókori kéziratok után kutat. Ráadásul, ahogy a fikcióban Arisztotelész Poétikájának második része, úgy a valóságban Lucretius műve, a De rerum natura fontos mű, mely messze túlmutat önmagán.
Poggio, az antik irodalom lelkes kutatója, aki a konstanzi zsinat előtt laikus pápai titkárként dolgozott, a zsinat után állás nélkül maradt, s így lehetősége volt arra, hogy szenvedélyét követve német kolostorok könyvtáraiban kutasson. Az egyik kolostorban talál rá az évezrede eltűnt, csak utalásokból ismert kéziratra. A történet bájos részéhez tartozik, hogy miközben Poggio életéről – kiterjedt levelezésének köszönhetően – többet tudhatunk, mint a saját nagyszüleinkről, azonközben arról nem árul el semmit, hogy HOL TALÁLTA a könyvet, mely – és ezt úgyis nehezen hiszik el nekem – az egész világot átformálta.
Greenblatt könyve szükségszerűen nem csak Poggioval foglalkozik, s nem csak a reneszánsz pápai titkár kapcsán mozgat elképesztő ismeretanyagot. Elkerülhetetlen, hogy a könyv foglalkozzon Lucretius korával, s az általa versbe fogalmazott epikureizmussal. Ugyanígy szükségszerű, hogy – hallatlanul izgalmas – információkat közöljön az ókori kéziratok sorsáról, s ezzel együtt a könyvtárak (például Alexandria) történetéről és szerepéről a szellemi életben. S ha ez még nem lenne elég, akkor Greenblatt nem tehet mást, mint vázolja azt, hogy a miként hatott a De rerum natura a felfedezése utáni időben.
Szóval, gyakorlatilag az európai kultúra történetét mutatja be – az ókortól napjainkig, egyetlen könyv sorsán keresztül.
Egy angol címlap 1683-ból…
Talán ennyiből is kiderül, hogy elképesztő feladatra vállalkozott az Egy reneszánsz könyvvadász szerzője. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a kitűzött feladatot 180-nál kevesebb oldalon teljesíti – persze, úgy, hogy van egy hetven oldalas jegyzetapparátus –, akkor nem tehetünk mást, mint levett kalappal tisztelgünk, s hódolatunkat fejezzük ki Greenblatt előtt. (Innen kívánunk neki hosszú és írásművekben gazdag életet.)
Greenblatt könyve – nem csak átvitt értelemben – kulcsfontosságú annak, aki meg akarja érteni az elmúlt kétezer év szellemi folyamatait! Nem kevesebbet állít (és bizonyít!), mint hogy Poggio nélkül nem – vagy nem akkor – került volna elő Lucretius műve, és a De rerum natura nélkül nem ebbe az irányba fejlődött volna a kultúra! Lucretius felforgatónak tartott gondolatai – vagy inkább a gondolkozás módja – beette magát az európai kultúrába, nem lehet felsorolni sem, hogy hány helyen kimutatható a hatása: Giordano Bruno, Botticelli, Leonardo da Vinci, Tasso, Shakespeare, Montaigne, Thomas Morus, Galilei… és tovább, Molière és Newton! Beláthatatlanok a máig – holnapig – ható következmények! De innen már a sci-fi szerzőké a pálya!
[Személyes megjegyzés: valószínűleg ez az első és utolsó alkalom, amikor a lelkesedés súlya alatt összeomlott a pontozási szándék bennem…]
