Mitől más a zsidók gondolkodása? Etgar Keret-interjú

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Azt gondolom, hogy az életben nem fog mindig minden sikerülni. De senki nem ítélhet meg minket akkor, ha elbukunk, viszont ha meg sem próbáljuk, komoly megítélés alá eshetünk.

A könyvfesztiválra jelent meg a Libri Kiadónál Etgar Keret Boldog boldogultak című könyve. Az íróval a hétköznapi izraeli életről, az írásról, a reményről és a zsidó gondolkodásról beszélgettünk.

Egy ültő helyben el lehet olvasni a Boldog boldogultakat, nem hosszú, és mindenki számára érdekes lehet a téma: élet a halál után. Hogy tetszik neked a magyar kiadás?

Ez a kép, az emberke az elején, ahogy főbe lövi magát és közben is mosolyog, az izraeli borítón is szerepel, csak ott nincsenek felhők. Maga a figura, amit a grafikussal együtt találtunk ki, a könyvbeli érzelmekre utal. Mert ugyan a szereplők tényleges öngyilkosságot követnek el, de valójában azokról az emberekről szól, akik életben vannak ugyan, de nem igazán élnek, akik lezárják az érzelmi csatornáikat, akik már feladták az életet, akik nem igazán akarnak élni.

Ez nagyon érdekes. Miért inspirált, hogy olyan emberekről írj, akik élnek, de valójában mégsem igazán, mert elvesztettek valamit, ami életben tartaná őket?

Én magam is megtapasztaltam ezt az érzést. Izraelben kötelező a három év katonaság. Én azonban nem voltam túl jó katona. Nagyon nehéz időszak volt számomra, mondhatjuk úgy is, hogy traumatikus; a legjobb barátom főbe lőtte magát. A katonaság után drogozni kezdtem. Ha az a rengeteg érzelem, amin akkor keresztülmentem, elektromosság lenne, rég szénné égtem volna. Mindazokon az ijesztő dolgokon, amik egy fiatalt érhetnek, keresztülmentem. Ájulásig vertek, eltört az orrom, a saját szememmel láttam meghalni másokat, meghalt az életem nagy szerelme. Emellett olyan katonákkal voltam körülvéve, akiknek egy része ugyanúgy, mint én, traumákkal küzdött, láttak meghalni embereket, és ők maguk is öltek. Olyanok voltunk, mint akik élnek ugyan, de valójában nem igazán ragaszkodnak sem az élethez, sem máshoz.

Aztán szerelmes lettem… és mindazok a dolgok, amelyekről azt hittem, halottak bennem, hirtelen életre keltek. Ez a könyv erről szól, s nem valami ontológiai értekezés arról, hogy mi van a halál után. Előtte mintha gettóban éltem volna, hozzám hasonlóan félig halott emberekkel körülvéve, és egyszer csak felfedeztem, mennyi érzés, vágy, szenvedély lakik bennem. Egyszer csak beléptünk az élők földjére.

Az országot, ahonnan jöttél, itt a többség csak a hírekből ismeri. Mindaz, amin keresztülmentél, az élet nehézségei, a világpolitika eseményei mennyire vannak jelen az izraeli mindennapokban?

Az élet Izraelben nem olyan nagyon különbözik a Magyarországon lévő élettől, de vannak bizonyos dolgok, melyeket egy átlagos európai nem tapasztal meg. Például: a fiam most kilenc éves. Az elmúlt négy évben keresztülmentünk két háborún, és volt olyan helyzet, hogy az utcán sétáltunk, és azon kaptam magam, hogy a saját testemmel takarom be a fiam, miközben a robbanás fémdarabokat repít mindenfelé… A problémáink átlagosak, nincs elég pénz, a munka nem olyan jó, a feleségem lustának gondol, ezek ugyanolyan dolgok, mint amiket a többség megtapasztal. Minden szülő aggódik a gyermeke miatt, de itt ez ahhoz hasonlít, mintha mindez teljes hangerővel szólna, ugyanaz a zene, de néha túlságosan hangos.

Mielőtt apa lettem, könnyebb volt az életemet elválasztani a körülöttem lévő világ eseményeitől, csak éltem az életemet, és elég volt nekem a jelenre figyelnem. De mikor megszületett a gyermekem, rájöttem, hogy gondolnom kell a jövőről is, mert a gyermek föl fog nőni, és olyan országban élünk, ahol minden gyermek katona lesz. Nyilván a szülők inkább azt választanák, hogy a gyermeke ne menjen a hadseregbe, de hát ez egy ilyen ország. Néha nagyon nehéz megfogalmazni a véleményed. A legutóbbi háború alatt fölszólaltam a kormány és az Izraelben jelen lévő rasszizmus ellen, az ország szabadságért. Ezért aztán halálosan megfenyegettek, és a fiam is halálos fenyegetést kapott. De erről azt gondolom, minden demokráciában vannak nehéz időszakok, és mint polgárnak kötelességem, hogy harcoljak magamért, a fiamért, hogy jobb hely lehessen ez az ország. Nem tudom, hogy ez a legutóbbi háború is hasonló-e az előzőhöz, de elköteleztem magam, hogy reménykedhessek valamiben.

Fiatalember voltam, mikor láttam a Száll a kakukk fészkére című filmet, Jack Nicholsonnal, aki azt mondja az őrültek házában a többieknek: el fogok szökni innen, megemelem ezt a nehéz dolgot, és keresztüldobom ezen a vastag üvegen. Mindenki köréje gyűlt, ő pedig megpróbálta megemelni, de meg sem tudta mozdítani. A bolondok persze nevetnek rajta, mire ezt mondja: Tudjátok, mi a különbség köztem és köztetek? Én legalább megpróbáltam.

Azt gondolom, hogy az életben nem fog mindig minden sikerülni. De senki nem ítélhet meg minket azért, mert elbukunk; viszont ha meg sem próbáljuk, komoly megítélés alá eshetünk.

És ahogyan te próbálkozol, az az írás?

Többnyire igen. Fikció és dokupróza egyaránt önkifejezési eszköz nálam, néha esszéket is írok. Szeretek úgy írni, hogy nem a politikáról írok, mondván: hülyeségeket beszéltek, hanem úgy, hogy a nyelvhasználatból kiderüljenek az összefüggések. Írtam például egy esszét, melyet több nyelvre lefordítottak, és a lényege az, hogy a béke szó maga hogyan lehet akadály az izraeli-palesztin konfliktusban. Izraelben rengeteg ének van, amelyben Istenhez énekelünk, hogy békét hozzon nekünk. Olyan énekeink nincsenek, amelyekben arra kérnénk Istent, hogy segítsen nekünk a háborúban, mert a háború a mi felelősségünk, a béke pedig Istené. Azt javaslom ebben az esszében, hogy a ‘béke’ szó helyett használjuk a megállapodást, a kompromisszumot. A béke és a kompromisszum közt van egy nagy különbség. Amikor azt mondod, kompromisszum, azzal azt is mondod: ez az én felelősségem, nem fogom mindazt elérni, amit szeretnék, hanem egy kicsit kevesebbet. És abban a pillanatban, amikor a feltételeket vállalod, a dolgok változhatnak. A világon mindenki békét szeretne. Az Iszlám Állam is békét akar, amint levágja a fejedet, béke lesz. A béke nyugalom. A megállapodással azonban elkötelezed magad, hogy cselekszel is, és belátod, hogy nem kaphatsz meg mindent. Ezzel meg akartam mutatni az embereknek, hogy a szó, amelyet használnak, hogyan befolyásolja a valóságot, amelyben élnek.

Volt ennek az esszének valami eredménye?

Annak, hogy a mondanivalónak hatása legyen, a legfontosabb feltétele, hogy a másik egyáltalán meg akarja hallani. Ha olyan helyen élsz, ahol folyamatos konfliktus van, ahol az emberek ijedtek, véreznek, megsérülnek, félnek, ott többnyire nem akarnak meghallgatni. Amikor a békéről írok, nincsenek illúzióim, hogy az összes izraeli elolvassa, és megváltozik tőle. De remélem, hogy ha legalább egy ember akad, aki újragondolja a dolgokat, akkor legalább képes vagyok felemelni azt a nehéz tárgyat, mint a Jack Nicholson a filmben, akár csak egy kicsit is, még ha nem is tudom kitörni vele az üveget.

Nem szabad feladni a reményt, ha olyan helyen élsz, mint Izrael. Ha Hollandiában élsz, és az élet könnyű, akkor akár le is mondhatsz a reményről, mert az életed rendben van. De ha elviselhetetlenül nehéz helyzetekben élsz – ismétlem, az elmúlt tíz évben öt háborút éltünk túl – ha nem reméled, hogy meg tudod változtatni ezt a valóságot, akkor az életedet sem tudod folytatni. Muszáj így szólnom magamhoz: az, ahogyan most élek, nem olyan világ, amelyben és ahogyan szeretném, hogy a fiam és az unokám éljen. Szeretnék egy jobb világot, szeretnék tenni érte, és őrizni azt. Ez életbevágóan fontos, és az épségben maradásomhoz is elengedhetetlen.

Mi az, ami segít neked, hogy életben tartsd magadban a reményt?

Azt gondolom, hogy az ember eredendően jó. Ha megfigyeled az elsődleges érzelmeket, melyek emberben, állatban egyaránt megvannak, a gyűlölet nincs köztük. Az állatok sosem gyűlölködnek. A gyűlölet szerintem a félelem elsődleges érzéséből származik. Csak azt tudod gyűlölni, amitől félsz. Ha egy fél méternél alig magasabb apró emberke jönne hozzád és azt mondaná: megállj csak, megverlek, akkor nevetnél, eszedbe sem jutna gyűlölni. Ha azonban valami fenyeget, azt tudod gyűlölni. Sokszor meg tudom érteni azokat az embereket, akik valami nagyon negatív dolgot tesznek, mert felismerek magamban is hasonló érzéseket. Hiszek abban, hogy az egyet nem értés lehet hasznos is. Olyan családból jövök, ahol mindenki nagyon különbözik egymástól, a nővérem ortodox zsidó és nagy családja van, a fivérem egyfajta anarchista, de fontosak vagyunk egymásnak, és mindannyian azon dolgozunk, különböző módszerekkel, hogy a világot egy kicsit jobbá tegyük.

Azt gondolom, hogy az eltérő vélemény nem kell, hogy ellenséggé formáljon bennünket, és hogy nem kéne félnünk a vita hevességétől. A zsidóság összes hősében volt valami közös dolog, Ábrahámban, Mózesben, Jónásban: egyikük sem félt leállni vitatkozni Istennel. Ha pedig Isten hagyta, hogy Ábrahám vitatkozzék vele, akkor te is megengedheted nekem, hogy vitatkozzunk. Isten meghallgat engem, hallgass meg te is! A zsidó vallás mindig is ezen a fajta vitatkozáson, párbeszéden alapult. A tanulás is ilyen, például a Biblia olvasása is. Sosincs hosszú prédikáció, hanem két ember fogja a szöveget, elolvassák, és polemizálnak, vitatkoznak, beszélgetnek, ‘ez az egész arról szól’ ‘nem, nem, a lényeg az, hogy…’ Ez az előrehaladás eszköze is. Ha senkitől sem kapok kihívást, ha mindig csak engedelmes vagyok, hogy haladhatnék előre? A mi kultúránk ilyen, nem fél polemikusnak lenni, és ha az olyan demokráciák, mint például Putyiné, kicsit kevésbé félne az ellentmondástól, a vitáktól, rájönnének, hogy vitatkozni, egymástól eltérő véleményen lenni nem is olyan ijesztő.

A szavaktól kicsit visszakanyarodva az írott nyelvhez, mit jelent számodra az írás? Hogyan lesz valaki író?

Az ‘író’ titulus néha ijesztő tud lenni. Olykor odajön hozzám valaki, s azt mondja: szeretnék író lenni, de nem tudom, elég jó vagyok-e.’ Azt mondom nekik: nincs olyan, hogy ‘elég jó’. Az írás élvezetes folyamat, ami tanulásra késztet – önmagadról. Néha elmegyek focizni a parkba, de sosem gondolom, hogy focista akarok lenni – elég jó vagyok? Hiszen a szomorú válasz: nem, nem vagyok elég jó, nem megyek el a Real Madridba. De játszhatok és élvezhetem. Amikor valaki ír, nem szabadna azon gondolkodnia, hogy: az írásom elég fontos-e. Az lényeges, hogy élvezed-e, hiszen nagyrészt magadnak írsz. Ha így írok, akkor sokkal jobb a végeredmény is. Nem érdemes azt mondanod magadnak: vagy olyat írok, ami történelmet ír, vagy egyáltalán nem írok, egy betűt sem. Filmes is vagyok, és gyakran kérdés egy-egy jelenetnél, hogy hogyan legyen természetes valaki a kamerák előtt, hiszen a kamera előtt az ember hirtelen természetellenesen viselkedik. Az írással ugyanígy vagyok, ha kamerák, olvasók előtt érzed magad, akkor megbénítod magadat.

Én azt gondolom, hogy az írás csak a saját magam meghosszabbítása. És talán nem olvassa el senki, talán néhány ismerős elolvassa, és előfordulhat, hogy kiadják. Abban a pillanatban, hogy észreveszed, ezt csak magadnak írod, és élvezed is, akkor tízszer könnyebbé válik az írás. Összeszedtem az írók tíz szabályát, a Rookie Magazinban jelent meg. Például, ha írsz és hibázol valamiben, nincsenek következmények. Az életben minden tettnek van következménye, de az írásban semmi nem történik, senki nem szenved, ki is dobhatod, vagy maradhat a fiókban. És ez szabadságot ad.

Az írásaidat Örkény István egyperceseihez is hasonlították, rövidségük és abszurditásuk miatt. Hogyan találtad meg magad ebben a rövid műfajban?

Ami azt illeti, a Boldog boldogultak a leghosszabb írásom, a többi mind körülbelül három oldalas. Azt hiszem, az írásnak is van valamiféle anatómiája. Írhatsz a fejedből, a szívedből, vagy zsigerből. Én például a zsigereimből írok, ösztönösen és intenzíven. Egyszer robbanáshoz hasonlítottam azt, ahogyan írok, nem tudom, hogyan kell lassan robbanni. Amikor regényt ír az ember, meg kell terveznie, gondolkodni kell rajta, összerakni apránként. De nekem minden egyben van. Filmeket is készítek, és mikor írok, az inkább az álmodásra hasonlít, a kontroll elvesztésének érzése, ahogy a történet szinte megírja magát. Nem tudod, mi fog történni a szereplőiddel, egyszerre csak megtörténik velük. Amikor egy történethez kezdek, mindig azt hiszem, ez lesz majd az első regényem, aztán három oldal után a főszereplő alásétál egy busznak, és hopp, ennyi volt.

Mit szoktál olvasni?

Gyermekkoromban rengeteget olvastam, de most már, mikor írok, egyáltalán nem olvasok. Csak azokban az időszakokban, amikor nem írok. Mintha ugyanaz a szükséglet lenne az írás meg az olvasás, annak az igénye, hogy egy teljesen más világban legyek. Szeretem a rövidprózát, a kortárs amerikai zsidó írókat, mint Jonathan Safran Foer, és persze a klasszikus zsidó irodalmat: Kafka, Shalom Aléchem, Isaac Babel, Isaac Bashevis Singer.

A származásod szerint izraeli vagy. Mi a vallásod?

Nem mondanám magam vallásosnak, inkább gnosztikusnak. A zsidó identitás inkább egyfajta kulturális identitás számomra, inkább örökség, mint vallás, olyan valami, amit nem tudok figyelmen kívül hagyni, nagyon sok mindenre hatással van az életemben. Ezen kívül zsidónak lenni azért is különleges identitás, mert a gondolkodásmódomat is meghatározza. A zsidók alkalmazkodtak mindig ahhoz a környezethez, ahova kerültek, de sosem tartoztak teljesen oda. Mindig is egyszerre voltak kívülállók és beavatottak. A zsidók voltak azok, akik feltalálták a szuperhőst: Supermant, Batmant, Pókembert. Superman például egy teljesen szétrombolt bolygóról érkezik Amerikába – ugyanúgy, mint a háború után egy zsidó ember. És nem véletlen, hogy ezt a figurát zsidók találták föl. Mondjuk, van egy magyar zsidó, sétál az utcán, mint Clark Kent, mindenki azt gondolja, hogy magyar, aztán hirtelen felveszi a ruháját, megváltozik, más identitást vesz föl.

Ez az identitás adja a zsidóknak a reflektáló gondolkodást: kívülállók és bennfentesek egyaránt, magyarok közt zsidó, zsidók közt magyar, a társadalom tagja, de kívülálló is. Ez egyfajta kettős gondolkodást is eredményez, és szerintem ez okozta azt, hogy a zsidók igen jó feltalálók: egyszerre aktívak a saját területükön, de megvan az a képességük is, hogy kívülről ránéznek valamire, és meglátják, hogyan lehet ezen fejleszteni, mint Einstein, Freud, Marx, Kafka. Einstein például nagyon is jól ismerte a newtoni fizikát, de egyúttal meg is kérdőjelezte azt. A zsidóknak az a képessége, hogy megkérdőjelezik a dolgokat, a kulturális örökségből és az önmagukra való reflektálásból következik. És ez a mi örökségünk. Az önmagunk ellenőrzésének képessége, az önreflexió, a bocsánatkérés, hogy azt tudjuk mondani: elnézést. A Jom Kippur ünnepén egy nap kívülről nézel magadra, és azt mondod: jaj, micsoda seggfej voltam.

Te is vitatkozol Istennel időnként, mint mondjuk, ahogy említetted, Jónás?

Sok email-vitám volt ezzel kapcsolatban, hogy egyáltalán létezik-e Isten, és most, hogy apa vagyok, sokkal jobban érzem, mint régebben. A fiam tesz fel rengeteg kérdést, amire nem találok jó válaszokat. Azt hiszem, ez a keretekből kilógó gondolkodás sokkal bonyolultabbá teszi az életet, noha általában egyszerű döntésekkel próbáljuk irányítani az életünket, mert a nagy távlatok ijesztőek. Mondjuk, van egy hajléktalan az utcán, két lehetőségem van vele szemben: adok neki valami aprópénzt, vagy úgy teszek, mintha észre sem venném. Azonban ez az ember hajlék nélkül van, nem pedig pénz nélkül. Az azonban fel sem merül, hogy hazavigyem őt, hogy elaludjon a kanapémon, és használja a zuhanyomat. És amikor szülő leszel, ezek a beszélgetések a gyermekeddel megnyitják azokat az ajtókat, amelyeket azért zársz be, hogy kíméld magadat a stressztől. Így hát sokszor, amikor a fiammal beszélgetek, azon kapom magam, hogy kérdéseim vannak a világról, azokról a dolgokról, amelyeket egyébként nem kérdenék meg magamtól. Aztán nagyon sokat beszélünk a mai világban az individualitásról. De olykor elgondolkodom azon, hogy más Etgar beszélget veled, más Etgar a fiammal, más az édesanyámmal, vagy a barátaimmal, más Etgar, aki szeret politikáról beszélni, vagy aki focizik – mind különböző Etgarok? Olyan, mintha a másokkal való kapcsolataink darabjaiból állnánk, és ezek teremtenek meg minket, enélkül talán nem is léteznénk.

A könyved a halál utáni életről szól, bár említetted, ez csak egy keret. De mit gondolsz te valójában, mi történik a halál után?

Őszintén: nem tudom. A fiam is folyton ezt kérdezi, és azt javasolja, a haldokló embereknek kéne adni egy darab papírt, és a haláluk pillanatában leírhatnák, hogy mi a helyzet… Az az igazság, hogy nem lehet tudni, és sosem fogjuk megtudni, és ez a tény az, ami a létezésünknek egy fontos része. Amikor filmet nézel, többnyire tudod a végét, de az élet nem ilyen. És ezért találgatunk, félünk, spekulálunk, és ez mozgásban tart. Ha pontosan tudnánk, mi történik a halál után, akkor az életünk, azt hiszem, kevesebb lenne annál, ami most van. Képzeljük el, valaki kikutatná és bebizonyítaná, hogy ha meghalunk, nincsen utána semmi. Ki folytatná az életet? A létünknek egy fontos része elveszne. Még ha a világ materialista is, az, hogy képesek vagyunk spiritualitásban, transzcendensben gondolkodni, feltalálni, és átörökíteni az unokáinknak évszázadokon, ezredeken át, ennek értelme és jelentősége van. Nem szeretném, ha valaki bebizonyítaná nekem, mi van a halál után. Inkább maradjanak kérdéseim.



1 hozzászólás

Írd le a véleményed!
  1. göre gábor

    A magamutogatási kényszer alapbetegség náluk! Ezért ir minden majom, vagy sportsikerhajhász, színész, író/költő lesz! Csodáljatok engem! Önmagam mennyire szeretem!


Új hozzászólás