Kiss Domonkos Péter (10 éves)
A homály
Megyek a homályban
megyek meg se állok
csak megyek.
Ellep a sötétség,
de meg se állok
csak megyek.
Éhen, szomjan vagyok,
de meg se állok
csak megyek.
Már nincs erőm
csak állok és állok
a vak homályban.
Nagy Erzsébet (13 éves)
Párás gondolatok (részlet)
Tavasz. Francia szavakkal takarózom,
A teapára kottát ír a levegőbe.
Szívszínű meggyfák alatt állva ázom,
Virágot kellene vinni a temetőbe.
Török Luca Kyra, 14 éves
Radnótiról
Nem voltál te szörnyű, s nem volt különösebb bűnöd,
Mégis mennyi mindent el kellett tűrnöd!
Kínoztak, bántottak, szégyenbe hoztak,
Inkább jobb lett volna lenni rossznak.
Akkor nem fájt volna ennyire lelkednek a kín,
Fanniról is jött volna hír.
Csukott szemed alatt őt képzelted el,
És hogy mit kezdesz később az életeddel?
De mikor kinyitottad nem változott semmi,
Csak menni kellett, előre menni.
Szolgálni a hazát, a mocskos német hont,
Amely minden zsidó vért kiont.
Tehettél te róla, hogy minek szántak téged?
Ettől még benned is élt egy tiszta lélek.
Tiszta volt, mondhatni szeplőtelen,
Csak a náci, az volt ilyen könyörtelen.
Levágták hajadat, rugdaltak téged,
Míg csak el nem kezdett csorogni a véred.
Akkor már késő volt, lábra kellett állni,
Újra bogarakkal, bolhákkal hálni.
Hányszor, istenem hányszor
fakadtak könnyeid a koszos talajra,
Hányszor haragudtál magadra,
De még többször a német csapatra.
Hiszen nem bántottad őket,
akkor ők miért téged?
Igazságtalan volt veled az élet.
Tested fájt, hiszen tettek róla, hogy fájjon,
De a szíved, azt nem hagytad, hogy látsszon.
Minden napnak egyedül indultál neki,
Pontosan tudva, hogy a rabként töltött idő
még mennyi,
Műveid akkor nem láttak napvilágot,
Hanem csak elért ide a halálod.
De miért kellett hogy így legyen?
Hogy egy ilyen csodálatos ember elvesszen..
Hagyták a magyarok, a németek,
Akkor senki nem foglakozott teveled!
Csak Fanni várt téged vissza,
Szíve, s az ajtó is tárva-nyitva.
De te nem jöttél, hogy jöttél volna?
Hiszen akkor már a tested a porba hullva,
S temettek a tömegsírba.
De mit számít mindez?
Hisz szívünkben ott élsz, ragyogsz tovább,
Kikerülve a gyilkos pusztító viharát.
Ma már nincs olyan, ki ne ismerné neved,
Vagy éppen ne tudná, hogy mit tettek veled.
Szabad szerettél volna lenni mindig,
Az utcán átölelni néha Fannit,
Vágytál a felhőtlen boldogságra,
A tökéletes tudásra,
Az elismerésre,
Vagy csak egy kis kedvességre..
Hogy ne különböztessenek meg,
Vagy ha mégis, nevezzenek költőnek.
Nem volt ez nagy kérés,
Az embereknek mégis túl nagy,
Nem érdekelte őket, hogy ki, vagy mi vagy.
Csak azt látták, hogy ez az ember zsidó,
És akkor már biztos akasztanivaló.
Nem látták benned a jót, a szépet.
Fiatal voltál,
Köztünk lett volna a helyed,
Ki kellett volna nyitnod a szemed.
De nem így történt, kegyetlen a világ,
Nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.
Palkó Bálint
Pálya-futás
- Mikor megszülettem én
ünnepség volt a földtekén.
szerény, de
tény.
- Anyám egyetlen hercege
Apám Lionel Messije
világ
ura.
- Ez a gyerek okos nagyon
miniszter lesz majd egy napon.
anya
szava.
- Bátor, kemény mint a kövek
tűzoltó lesz ez a gyerek
erős, de
hős
- Egyre nőttem, cseperedtem
a könyveket nem szerettem.
léha
méla.
- Így tűzoltó lettem én
piros ruhás kemény legény
az ám
lazán.
- Büszke volt rám az én apám
feszült rajtam egyenruhám.
álma
vágya
- Első napom a munkában
esküszöm, hogy egy rémálom.
bizony
iszony
- Most érzem csak magam bénán
tériszonyom van a létrán
lezu-
hanok.
- Amíg álltam, mint a cövek
leégett a lakótelep.
romok
homok.
- Megjött anyámnak a kedve
dolgozom a parlamentben
örvény
törvény.
- Havi milla az én bérem
ülök a miniszteri székben.
igaz-
gatok.
- S mi lett apám egyetlen vigasza?
Hogy megint anyámnak lett igaza.
végre
vége.
Végül jöjjön két vers, a nyertes művek, melyeket az ünnepélyes díjátadón Sipos Imre színművész olvasott fel, természetesen a költők jelenlétében.
