Őzi chanson tavasszal – egy megkerült Őz Zsolt-interjú

őz

Szombat este Őz Zsolt-emlékfesztivált tartanak a G3-ban, a Vidámpark másfél éve elhunyt énekesére zenésztársai emlékeznek. Nekünk pedig már régóta pihen a fiókban egy Őz-interjú, ami méltó formában sosem jelent meg.

Ez egy másodszorra előkerült interjú. Egyszer már szerkesztetlenül kitettem a blogomra Őz Zsolt halála után, de akkor több okból sem tudtam rendesen foglalkozni a szöveggel. Most az emlékfesztivál apropóján újraszerkesztettem és kibővítettem.

Az interjú 2010. február 22-én készült a Fadrusz Sörözőben. Tapasztalatlan nyikhajként az egyetemi lapnak készítettem egy interjúsorozatot, amelynek az utolsó darabja lett volna az Őz-interjú, de az a lapszám már nem jelent meg az újság anyagi nehézségei miatt. Akkor el is feledkeztem kicsit erről az interjúról, aminek köszönhetően hónapokon keresztül nem találtam az eredeti hangfelvételt, szerencsére 2013 nyarán előkerült.

Ekkoriban készült az Egy terrorista naplója munkacímen futott Vidámpark-lemez, ami mostanáig nem jelent meg. A G3-ban az első 200 jegyvásárló Őz Zsolt kiadatlan dalait tartalmazó CD-t kap ajándékba; ez hivatalos formában, néhány további dallal a tervek szerint az év vége fele fog megjelenni. Íme az interjú:

***

Hogyan kezdődött nálad ez az egész?

A 10. születésnapomra kaptam egy gitárt, mert kitaláltam, hogy gitározni akarok, a bátyámék akkor már bömböltették a Jimi Hendrixet meg Led Zeppelint. Csak aztán kicsit elvette a kedvem, hogy nehezen ment a gitározás, akkor aztán egy darabig nem is izgatott. Gimnáziumban lett egy Forró Zoli nevű osztálytársam, aki megtanított nekem négy akkordot (C dúr, A moll, F dúr, G dúr), ezt én a mai napig milánói skálának hívom. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy a lányok elájuljanak. Marha gyorsan megtanultam 1-2 dalt ebből a 4 akkordból. Kedvenc számom az Erdős Péter a kurva anyád volt. Szerették is, amikor játszottam, főleg amikor kaptam érte egy igazgatói intőt. Itt ismertem meg a Szalay Petit is, akinek voltak David Bowie meg Rolling Stones bakelitjei egy külföldi kapcsolat révén, vele hallgattuk együtt ezeket a zenéket.

Volt már ekkor zenekarod?

Nem akartam én akkor még komolyan zenekart csinálni. A gimnázium után viszont lekerültem a pécsi egyetemre, és kivel kerültem egy évfolyamba? Hát a hülye Lovasival. Én lettem a büfés az első Kispál-koncerten: Akkor még volt összesen 6 számuk és 17 fizető nézőjük. Az egyetemi bulikban lassan sztárokká nőtték ki magukat, aztán a Lovasi egyszer meghallotta, hogy van 1-2 számom. Meghívtak játszani a gólyabálra, akkor voltam 19 éves. Fogtam a Cremona gitárom, a biztonság kedvéért megittam fél liter Hubertust (akkor az volt a kedvencem még!) és odamentem. Amikor megláttam az 1500 embert, akkor mondtam a Lovasinak, hogy „na én akkor most hazamegyek”, de ő szabályosan feltuszkolt a színpadra.

Jól sikerült?

Nagy siker volt, de zenekar csak később lett. Egyszer itt voltam fenn Pesten, lementem a törzskocsmámba Csepelen, és ott mondták, hogy van itt egy srác, aki zenekart akar csinálni. Ő volt a Rósz Gyuri. Meg egy Edda-rajongó dobos, Farkas Zoli. Megcsináltuk a zenekart, nekem meg szomszédom volt a Füchsel Tibor, aki a Fekete Lyuk stúdiósa volt. Ő bemutatott Nagy Gyulának, a Fekete Lyuk fejesének, aki meghallgatta a zenekart, azt mondta „jól van gyerekek, kaptok 30 órát”. Ez rettenetesen kevés volt, de arra elég volt, hogy felvegyük az Ugatha Christie-lemezt. Utána ránk szakadt a világ: holland turné, francia koncertek és így tovább, én meg csak néztem, hogy mi a fasz van. Innentől kezdve nem nagyon érdekelt a matematika-kémia szak, apám és anyám legnagyobb örömére. Anyám a mai napig mondogatja, hogy bezzeg most rendes tanárember lehetnék.

(Itt pár perc kiesik.)

Jól kerestünk, csináltam a Májusketrecet is, csak hát elszaladt velem a ló. Nem nagyon gondoltam a jövőre: ha volt pénzem, elköltöttem. És 30 évesen jött a hasnyálmirigy-gyulladásom, akkor aztán nem zenéltem egy ideig. De aztán teljesen véletlenül újra összetalálkoztam a Döncivel és ő javasolta, hogy folytassuk együtt a Vidámparkot. Hát fölhívtam a Papócsit, Dönci meg hozta a Horváth Gabit, ő meg a Kohut Andrist, aki most a Malacka és a tahóban dobol. Ez volt a legvidámabb Vidámpark zenekar. Nagy szerencsém volt azért, hogy a Papócsi elviselt hosszú távon. Csak aztán a Dönci kezdett betegeskedni, egyre kevesebbszer jött próbálni, András meg elment a Malackába. Emlékszem, hogy megkérdezte, hogy nem lenne-e baj. Hát mondom, mi vagyok én, Sztálin? Aztán megint jött egy szerelmi történet, de ezt most nem részletezem, a Két citromról úgyis nagyjából kiderül.

Hogyan megy nálad az alkotás?

A jóisten megáldott, vagy megátkozott azzal, hogy elindul a buksimban egy zenefolyamat, szövegrészlet, és akkor magamban ezt gondolom tovább, nem kell ehhez nekem gitár sem. Gyakran van, hogy nem köszönök vissza embereknek az utcán, ami nem azért van, mert egy nagyképű bunkó lennék, csak megy a fejemben a műsor, ilyenkor megszűnik a külvilág. Persze azt azért tudom, hogy le kell szállni a buszról, rá kell gyújtani, hova kell menni meg ilyenek.

Büszke vagy a Két citromra?

Nagyképűség nélkül mondhatom, hogy arra a lemezre büszke lehetek. Papócsi doktor hosszú ideig építgette a stúdiót, de így nyugodtan tudtunk dolgozni. Elkezdtük ketten, aztán bekerült a Gálfi Attila, Eged Marci meg a Gyémánt Bálint. Összeállt megint a közösség és megint elkezdtek hívogatni minket koncertezni. Ez van most, bár most lesz tagcsere, Bálint felgitározta a lemezt, de a koncerteket már nem tudja vállalni. Ezer helyre hívják, de nem csodálom, kurva jó gitáros.

Mondtad, hogy az új lemeznek Egy terrorista naplója lesz a címe.

Igen, ez biztos. Szeptemberben jön ki és kicsit keményebb lesz, mint a Két citrom volt. De hát nem fordultam ki magamból, nem vagyok én Bartók Béla. A terrorról meg annyit, hogy az nem feltétlenül az, amikor a hülyegyerek kimegy az utcára és felrobbantja magát. A szellemi és a lelki terror sokkal súlyosabb. Nagyjából erről szól ez a lemez, de nem nagyon tudom elemezni a saját zenémet, ezért most még sokkal többet nem tudok róla mondani. Inkább elmondok két szöveget róla, jó? Ezt még a Papócsi nem is tudja (nevet).

buta szövegeket én is tudok írni
nem kell ahhoz nagy tudomány
csak nézni a tévét
és néha bekapcsolni a rádiót
a száz forintos kérdésnél
felordítani, hogy én tudom ám
csak mikor a lényeg elveszni látszik
nem látsz gyereket majd
ahogy homokozóban játszik
majd akkor kérdezd aztán
hogy mit csináltál magadból
szeresd a (…?)
ha nem érzed magad jól
csak ne menj túl messzire
mert akkor csak lesz mire
vigyázhatsz, lezárt szinteken
húgyfoltos lepedőn
merenghetsz (..?)
és mellőled hol van ő.
kérlek állj oda, most ne lépj tovább
gondold át végre, hogy kit is találtál
olyan jó lenne már
jól esne már
nem mindig megszakadni a szívnek
nem mindig azt hazudni,
hogy én ezt így nem fogom tovább csinálni
nem mindig bedőlni a sorsnak
nem mindig azt mondani, hogy na jó majd holnap.

Ez nagyon szép.

A Bak András barátom azt mondta, hogy nem kell ennyit nyáladzani. De például ez szerintem ez egy igen őszinte dal. Mert látod, én egy vidám gyerek vagyok: szeretek sztorizgatni meg viccelődni, csak hát valahogy ilyen számok jönnek ki belőlem. De ez érthető: ha az ember társaságban van, akkor ne búslakodjon, hagyja otthon a gondjait. Csak ha egyedül kelsz fel reggel, akkor ezek jönnek. Minek játsszam meg a vidám fiút? Aki szereti ezt, az úgyis szereti; aki meg nem, az meg le van szarva. Illetve az sincs leszarva, mert mindenkinek állampolgári joga, hogy milyen zenét hallgat. De nekem sírógörcseim meg fejfájásaim támadtak, amikor például szegény Zámbó Jimmy számait meghallottam. Csepeli gyerek volt ő is, isten nyugosztalja. Tehetséges volt a maga módján, de  tehetetlen rettegés jön rám, amikor ilyen számokat hallok. De ilyen a Máté Péter is: tizennyolcszor beteszi a részeg a kocsmában és erre imbolyog, és akkor azt hiszi, hogy boldog az élete. De amilyen az ország, olyanok a rocksztárjai is. Ez az én mondásom, kezdheted ezzel nyugodtan! Szóval szerintem melankolikus számokat úgy érdemes csinálni, hogy azért vigyázzon az ember, hogy ne menjen el ebbe a mucsai vérvörös faszába. A második szöveg még kristályosodik, úgyhogy csak a refrént mondom el:

 miért higgyem el, hogy ember járt a holdon
miért higgyem el, hogy a szerelmes ember boldog
ha már egyre ritkábban tudok tisztán a napba nevetni
miért higgyem el, hogy lehet szelíden élni. (?)

Ha nincs más, akkor még az nagyon fontos, hogy kibaszottul köszönöm azoknak az embereknek, akik a legrosszabb pillanataimban is kitartottak mellettem. Ilyenek a barátaim, akik a regényben is benne voltak, Tenci, Mikó Gabi, Suha Pista, a komplett zenekarom, Ágnes asszony, anyám, bátyám, az egész Gödör Klub, Nádas Gyuszi. És pont az Imre (Gödör Klub főkidobója) mondta tegnap, hogy „szedd már össze magad Zsolti, az isten bassza meg” meg hogy „rajonganak érted az emberek, meg tök kedves srác vagy, ha épp nem vagy berúgva teljesen”. Mondjuk én akkor se szoktam kötekedni. De nem is az a lényeg, mondta az Imre, hanem az, hogy azt látják, hogy a lepukkant énekes félrészegen tántorogva megy fel a színpadra. És igaza van neki. Az agyam is tudja ezt, csak az egyik chip elindult egy más irányba. Nem tudom miért. Genetika? A fasz tudja. Na mindegy, ennyi.



1 hozzászólás

Írd le a véleményed!

Új hozzászólás