Molnár Zoltán: Fényerdők – Erdély, Moldva 1996-2012 – magánkiadás – fotóalbum, kemény kötés, 300×290 mm, kb. 160 oldal – ISBN 9789630847292
Molnár Zoltán Fényerdők című kötetét újra és újra elő kell venni. Nem azért, mert előírják, hanem valamiféle belső szükségletből, ha úgy tetszik: terápiás céllal. Időről-időre szembesülni kell azzal az Erdéllyel, amit ebben a kiérlelt kötetben könnyebb felfedezni, mint (szinte) bármilyen más nyomtatott, vagy online felületen… vagy akár a valóságban. Tulajdonképpen nem is értem, hogy miközben esetenként milliók folynak el értelmetlenül könyvekre is, azonközben miért nincs olyan magyar, nemzeti intézmény mely bespájzolna a Fényerdőkből! (Ott van mindjárt a komoly költségvetési pénzekkel gazdálkodó, határon túli kötődésekkel bíró Nemzetstratégiai Kutatóintézet! Vajon ők hány példányt vásároltak?)
Molnár Zoltán: Kiskapus (2011)
Visszatérve a címben feltett kérdésre: legalább annyi Erdély van, ahány embernek – cigánynak, magyarnak, románnak, szásznak, örménynek… – kötődése/véleménye van. Szinte mindenkiben él valamiféle Erdély-kép, s attól tartok, a többségben valami olyan túlidealizált és túlmisztifikált Erdély bitorolja a valóság helyét. Olyasmi, ami már akkor sem volt igaz, amikor kialakult. Moldváról – már csak a távolság és a történelem okán is – kevesebben tudnak, a rögeszme is gyengébb, „a látomás” is ködösebb, ezzel együtt nem hinném, hogy ne lehetne élesíteni-pontosítani.
Félek, az is felhördülést szül, ha kijelentem: Erdélyt is emberek lakják! Olyanok, mint mi: élnek, szeretnek, gyűlölnek, jók, rosszak, sokszínűek, gazdagok vagy szegények, hagyománytisztelők, vagy múlt elől menekülők. Elsősorban emberek, s minden más csak ez után következik! Persze, vitathatatlan, hogy van „valami plusz”, s megtalálható sok emberi érték, ami „tőlünk” rég kiveszett, vagy éppen különlegességnek számít, s néha csak a szem csillanásában érhető tetten… Amíg ezt magyarázni kell (és ezt magyarázni kínos kötelesség!), addig borzasztó nagy szükség van a Molnár Zoltánhoz hasonló – a téma iránti alázattal megáldott-megvert – képcsinálókra! Molnár objektívén keresztül egy olyan szubjektív képet kaphatunk, ami – túl a vitathatatlan esztétikai értékeken – üzenetet hordoz… a kötet megjelenése óta már a szerző szándékától függetlenül. (Én is azt írok róla, amit akarok, s talán mások is!)
Képeinek titka pedig személyisége, nyitottsága, a másik felé való teljes odafordulás képessége, a benne lévő tapintat, az alázatos szeretet, a mások iránti tisztelet, a tanulni vágyás, a kíváncsiság. Ezért is lettek képei olyanok, mintha azokat természeti törvények hozták volna létre Molnár Zoltán jelenlétében
– írta róla a kötet előszavában Csizek Gabriella, s ehhez nincs mit hozzátenni, hiszen a képek magukért beszélnek.
Molnár Zoltán: Kiskapus (2006)
Nemrégiben, amikor a Fényerdők megjelent, nem tehettem meg, hogy ne faggassam a szociális érzékenységről:
A társadalom peremén élő-létező embereket azért szeretném megmutatni, mert azt gondolom, hogy mindannyian hajlamosak vagyunk fontos, kézenfekvő dolgok mellett elmenni. Egy szegény ember, család, nyomortelep… akár Brazíliában, akár Erdélyben, akár a Józsefvárosban a társadalom szövetéhez tartozik, akkor is, ha sokan elfordítják a fejüket.
Sokan kérdezik, hogy „miért pont ezt?”. Lehetne szép szavakat használni, és fellengzősségbe burkolni a választ. Gyerekkorom óta foglalkoztatnak bizonyos kérdések, hiszen nem „rózsadombi gyerek” vagyok. Kelenföldön nőttem fel, édesanyám pedagógus, édesapám mérnök. Az a közeg és az a lakókörnyezet, amiben felnőttem, meghatározta, hogy mi az, ami engem foglalkoztat. Fontos, hogy hétköznapi – néha szörnyű, de hétköznapi – dolgokból a fotó eszközével (is) át lehet lépni egy másfajta világba. Azt gondolom József Attila jó példa, hogy abból a valóságból, amiben élt, el lehet indulni, és át lehet lépni egy másnemű térbe.
A képek magukban beszélnek, ha nincs, aki nézze őket, de magukért – és értünk is – szót emelnek, ha megvan bennünk a kíváncsiság. Fájlalom, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeumban megrendezett Cigányok című kiállítás óta mintha kevésbé lenne jelen a művészeti közéletben Molnár Zoltán fotográfus. Ilyen helyzetben is elő lehet kapni a Fényerdőket, s belelapozni: léteznek ilyen képek, léteznek ilyen fotográfusok! Jut eszembe: és kellenek is!
Molnár Zoltán: Kiskapus (2007)
A kötet beszerezhető a szerző honlapján keresztül, és kézbe kapható a Múzeum Antikváriumban, az Írók Boltjában, a Petőfi irodalmi Múzeum könyvesboltjában és a Mai Manó Házban.
