Interjú a magyar irodalmi élet online terének anderseni figurájával, aki sosem késlekedik kimondani, hogy a császár meztelen. Toroczkay András Búcsú Éhestől című novelláskötete március végén jelenik meg a Magvető kiadó gondozásában. A szerzőt Sirokai Mátyás kérdezte álnévről és paranoiáról, kommentháborúkról és olvasási szokásokról, példányszámokról és a Magvető kiadóról.
Kezdjük az elején. Éhes Miklós álnéven publikáltál olyan lapokban, ahol korábban nem közölték a verseidet. Mit gondolsz erről az ellentmondásos helyzetről?
Valahogy úgy kezdődött, hogy azt gondoltam, egy-két helyen azért nem közlik a verseim, mert ismernek, ami így leírva elég hülyén hangzik, de tény, ami tény. Például féltem, hogy a Műútnál, ahol ugye rang megjelenni, Kabai Lóri azért utasít vissza, mert írtam egy lehúzós kritikát az Egészrész antológiáról, amit ő szerkesztett. Szóval küldözgettem neki, és gondoltam kipróbálom más névvel is. Végül elfogadta az egyik álneves versem, ami csak növelte a paranoiámat.
Később ez az összeesküvés-elméletem még szilárdabb lett, mert Lóritól elkérte Éhes email-címét Pollágh Péter, akivel akkortájt amúgy tényleg rosszban voltam (szerencsére azóta ez már a múlté, remélem). Ez egyike legnagyobb sikereimnek, ami a versírást illeti. Sajnos az álnévnek aztán a rosszabbul sikerült darabok jutottak, mert dicsőségre vágytam. Azt éreztem, mikor Éhes kapott egy-egy jobb verset, hogy azt ugyanúgy leközölték volna a saját nevemen is, viszont a honorpapírokkal, adózással túl bonyolult lett az egész ügy, ráadásul senki nem tudta, hogy én írtam azt a verset.
Búcsúzásodat tekinthetjük szimbolikusnak is. Mit jelent számodra Éhes Miklós?
Évekig írtam, mármint kilenc évig, úgy értem, szóval nagyon-nagyon furcsa most, hogy ha eszembe jut valami jó, vicces, ha észreveszek valami szépet, vagy fájdalmasat, akkor ne úgy gondoljak rá, hogy beleírom ebbe a könyvbe. Furcsa az is, hogy nem javítgathatom a novellákat. Furcsa elengedni. Aztán meg várom már a jövőt ezzel kapcsolatban, készülődnek a fejemben az újabb figurák, mint egy ejtőernyős ugrásnál. Nem nagyon akarok leállni merengeni.
Toroczkay András fotóit Nagy Botond készítette
Az interneten gyakran vitákat, sőt, indulatokat generálsz, miközben kifejezetten kedves embernek ismerlek. Ha skizofréniát állapítanának meg nálad, és a gyógyulás érdekében búcsút kellene mondanod az egyik énednek, melyik lenne az?
Emlékszem, nagyjából tizenöt lehettem, vagy még kisebb, mikor a Hatalom Kártyái Kártyajáték pörgött (elég rettenetes névnek tűnik most), annak volt egy levelezőlistája. Tárcsázós internet, kilencvenes évek közepe. Na, onnan tiltottak ki először életemben. Szanaszétoffoltam, mindenki gyűlölt, egy rajongómat kivéve, nekem amúgy alig voltak kártyáim, nem is érdekelt annyira az egész, amiről ott szó van. De azért belebonyolódtam mindenféle vitákba. Később más levlistákon is hasonló volt a helyzet, mindegyikre rákattantam, vitákba csöppentem, például egy kisvárosi fórumról, vagy egy metálos fórumról is kitiltottak. Sose szerettem a metált. Most meg ugye a Facebookkal még rosszabb az egész. Az az igazság, hogy jól meglennék a kommentháborúk, virtuális bunyók nélkül, úgyhogy inkább a békés offline énem tartanám meg. De túl nagy az igazságérzetem és túl gyorsan gépelek.
Sokan magukra fognak ismerni a Búcsú Éhestől lapjain. Szerinted megismétlődhet Grecsó Krisztián és a Pletykaanyu botránya és szenzációja?
Nem lenne sok értelme, hogy bepereljenek, mert nincsen semmim, csak két könyvespolcom, ez a számítógép, amin írok, kettő darab gitár, egy 10 wattos erősítő, egy szennyestartó és egy fregoli, valamint egy fekpad. Ja, van még egy olvasólámpám is, valamint egy ébresztőórám. (Mindig eszembe jut valami.) Nem tudom, hogy honnan veszed amúgy, hogy sokan magukra fognak ismerni. Én nem vagyok ebben annyira biztos. Ahogy abban sem, hogy bármilyen botrány, vagy szenzáció lenne egy novelláskötetből ma, ebben az országban.
Talán nem titok, hogy nem sok kortárs magyar novellistát olvasol. Milyennek kellene lenni a kortársaidnak, hogy olvasd őket?
Titoknak nem titok, de arányaiban szerintem viszonylag sok kortárs magyar novellistát olvasok. De miért kell sokat olvasni? Én például egy Németh Gábor novellát — NG a címe, az Élet és Irodalom ’95-ös Antológiájában találtam, amit 50 forintért vásároltam a Könyvudvarban — egy időben rengetegszer elolvastam. Olvashattam volna mást is, de én kifejezetten azt akartam elolvasni. Vagy Cortazar novelláit, vagy Borgeséit. Olvassak Esti Kornélt, vagy olvassak nemtudomkit. Azért elég nagy a verseny, ha belegondolsz. Ez lehet, összefügg azzal, hogy gyerekkoromban édesapám nagyjából öt éven keresztül mesélte ugyanazt a mesét (Kacor királyt). Pedig mindig megkérdezte, mit meséljen.
Az biztos, hogy ha tudsz olyan kortárs magyar novellistáról, aki úgy ír, mint Alice Munro, vagy Tar Sándor, esetleg Raymond Carver, vagy a már említettek, akkor szólj. De inkább ne, mert még ezektől sem olvastam mindent. És itt persze felmerülhet a kérdés, hogy ha én ilyen vagyok, mit remélek, ki fogja megvenni az én könyvem. Miért ne olvassanak inkább Tolsztojt? Nyilván az a válasz, hogy a Kacor királyt is meg lehetett unni, akármilyen zseniális mese.
Azt beszélik rólad, hogy grafomán vagy. Mennyit kellett írnod, hogy eljuss a Magvető kiadóig?
Megkérdeztem valakit, hogy szerinte grafomán vagyok-e. Mire ő: hát, író vagy, nem? Ha láttad a Sierra Madre kincse című filmet, tudhatod, hogy milyen az aranyásók élete. Sokan csak az aranyrögöket látják. Pedig rengeteg sok ásás után jön elő az a szmötyis homokszerű valami, ami a hozzáértők számára kincs. Nem csak nálam, mindenkinél. Olyan nincs, hogy valaki leül és megírja a remekműveket újraírás, szenvedés, ásás nélkül. Sajnos az irodalomórákon nem mutatják meg a diákoknak, vagy nem elégszer, a nagy művek első verzióját. Bulgakov hány évig dolgozott a Mester és Margaritán? Húsz? Hamvas a Karneválon?
Én tizenhárom éves korom óta, vagyis húsz éve próbálkozom a szépirodalommal. Nekem ennyit kellett írni ehhez. Másnak nem kell ennyit, vagy többet kell. Egyébként nálam egy elkészült vershez az átlagosnál is többet kell ásni. Minden kerülőutat be kell járnom, rengeteget kell írnom, hogy egy idő után megkerüljem magam, rájöjjek, egyáltalán miről akarok írni.
Sokak álma a Magvetőnél megjelenni. Neked sikerült. Mi a titkod?
A Magvető olyan, mint egy Fender Stratocaster: sokan mondják, hogy jó, aztán kipróbálod és tényleg. A sztori annyi, hogy felmentem Horváth Laci barátomhoz, akinek már akkorra eldőlt, hogy kiadják disztópikus regényét (Lett este és lett reggel a címe, ajánlom), amiből én akkor még csak harminc oldalt olvastam, de ő már végzett az én kis novelláskötetemmel. Neki szerencsére szokása, hogy dicsér, de akkor a szokásosnál is meggyőzőbb volt, és azt mondta, hogy azonnal küldjem el a Magvetőnek az anyagot. Mondtam neki, hogy de már a Fiatal Írók Szövetsége kiadja. Mondta, hogy hagyjam őket, majd kiadnak mást, meg fogják érteni. Már ezelőtt az amúgy a József Attila Körnél elvileg idén megjelenő verseskötetem is futott a Magvetőnél egy kört, gratuláltak hozzá, és nagyjából egy évig gondolkoztak rajta, hogy kiadják-e. Nem akartam ezt még egyszer, hogy ilyen sokáig várok. De végül hazamentem Lacitól, és elküldtem nekik a novelláskötetet is.
Ezúttal – meglepetésemre – sokkal hamarabb válaszolt a kötet szerkesztője, Király Levi, hogy a felénél tart és nagyon tetszik neki. Akkor már ideges voltam. Végül eljutottunk odáig, hogy a többi szerkesztő is rábólintott, és Morcsányi Géza is “látott benne példányszámot”. Amikor megírták, hogy többek közt ezzel akarnak indulni egy NKA-s pályázaton, a Fisszel már kész volt a szinopszis, merthogy ők is ugyanazon a pályázaton akartak többek közt az én szövegemmel indulni. Nem tudtam, mit csináljak. Utasítsam vissza Magyarország úgymond legjobb kiadóját, mert egy kisebb kiadó felé már szóban elköteleztem magam? A Magvető elég jó honort fizet, mondjak le a pénzről, presztizsről? Nem tudtam eldönteni, hogy csak félek ettől az egésztől, vagy elveim miatt hezitálok. Írtam egy levelet Király Leventének, hogy nem tudom, mi legyen. Ő felhívott és azt mondta, ragaszkodnak hozzám. Ami azért jólesett. Végül úgy döntöttem, hogy nem döntöttem, a kockára bízom magam. 1-3 Fisz, 4-6 Magvető. Tízet dobtam, az első négy hatos lett, utána pedig csak egyszer lett hármas. Most már örülök ennek. Jó érzés, hogy a könyvem a legjobb kezekben van.
Nemrég azt hallottam egy neves kiadónál megjelent magyar könyvről, hogy mindössze tíz példányt adtak el belőle. Mennyi a minimum, ami még nem tenne boldogtalanná, illetve, mi az a példányszám, amiről titokban álmodozol?
Már most rengeteg olvasója van. Nagyon-nagyon örültem, mikor azok, akiknek először megmutattam, például Szőcs Petra, vagy Nagy V. Gergő után Urbán Bálint, Horváth László Imre, majd a barátnőm jelezték, hogy tetszik nekik. Még megvannak azok az sms-ek a telefonomban, amik erről szólnak, vannak bizonyítékaim. Annak is nagyon örültem, hogy te elolvastad. És egy csomóan elkérték pdf-ben. Tehát már sokan olvasták. Ha ennél is többen megveszik, nyilván lesz olyan, aki nem fogja szeretni a szöveg humorát, szépségeit, jobban sikerült novelláit, vagy csak a hibáira koncentrál. Szerintem hetvenhat eladott példány már nem kínos.
Kiterjedt kritikusi tevékenységet folytatsz, és nem mondanám, hogy kesztyűs kézzel bánsz a recenzált művekkel. Mire számítasz a kritikusaidtól?
Nem sok jóra. Már nem folytatok kritikusi tevékenységet, hogy úgy mondjam: visszavonultam, mióta Morcsányi Gézával először találkoztam. Meggyőzött, hogy szerzőként nem szerencsés az ilyesmi. De egyébként soha nem is folytattam komolyan, mármint nem tekintettem magamra úgy, mint aki kritikus. Csak kellett a pénz. Az igaz, hogy nem bántam senki produktumával kesztyűs kézzel. Úgy gondoltam magamra, hogy én vagyok a néző a cirkuszban. Illendőségből tapsoljak akkor is, ha az oroszlánszelídítőnek leharapták a fejét, az artisták sorra potyognak a fűrészporba nyakukat törve, a késdobáló szemen dobja az asszisztensnőjét, a részeg bohócok meg épp lehányják az első sort? Jó szívvel ajánljam a produkciót? Hallgassak róla és nézzem végig, hogy mások vidáman megveszik rá a jegyet? Ez a cirkusznak sem jó, még a végén valaki meghal. Egyébként a magam részéről hiszek a negatív kritikában, engem az jobban érdekel, ha saját dolgaimról van szó. Lehet, hogy megutálom a kritikust egy életre és haldoklás közben is idézni fogom egy-egy nagyon fájó mondatát, de az biztos, hogy legközelebb neki írom a dalt.
A legszebb versedet lefordították angolra. Kinek küldenéd el, ha azt mondom, hogy bárkit választhatsz, megszerzem neked az email-címét?
Én fordítottam le. Egyébként azért, mert megörültem annak, hogy az “Anya gyertyákat gyűjtött / Talán az alliteráció miatt.” angolul is működik: My mother collected candles.
Gwyneth Lewisnak és Joe Weilnek szívesen elküldeném. Van egy verseskötetem, Napfényvesztés. Amikor Walesben bementem a könyvtárba, és megláttam Gwyneth Lewis kötetét, amin egy űrhajós volt, és láttam, hogy az a címe: Zero Gravity, eléggé megszólítva éreztem magam, hogy úgy mondjam. Akkoriban nagyjából minden este a Space Oddity-t hallgattam a zenegépben fél éven keresztül. Lewis ebben a versciklusában felváltva ír az űrhajós rokonáról, meg egy másik rokonáról, aki haldoklik. Gyönyörűen, visszafogottan, kegyetlenül pontosan.
Joe Weiltől meg fordítottam néhány verset, miután hazatértem Walesből, egy labirintusban voltam jegypénztáros. Emlékszem, hogy megörültem, mikor egy nehezebb résznél ír turistákat sikerült megkérdeznem. Nagyon aranyosak voltak a Magyar Naplónál amúgy, kértem tőlük munkát, mondták, mit szólnék fordításhoz.
Nyers, de brutálisan gyönyörű dolgokat ír szerintem, még a fordításomon keresztül is látszik talán. Majd jó lenne még fordítani tőle. Egy munkás faszi, aki 17 évesen elvesztette az anyját, majd a beteg, alkoholista munkás apját is, hajléktalan lett, aztán több évtizeden keresztül valami szerszámgyárban melózott.
A Búcsú Éhestőlt nem mondanám olyan könyvnek, ami kínosan ügyel a politikailag korrekt fogalmazásra. Mindenki megkapja, még a svédek is. Van, amit azért te sem mernél leírni?
Raktál már össze IKEA-bútort? Nem szidtad a svédek felmenőit? Én nem szeretek finomkodni. Amúgy persze például távol áll tőlem az erőszak, vagy a horror. Nem is tudnék ilyet. Habár pont ma jutott eszembe egy nagyon véres végű sztori. Remélem, leszek egyszer olyan vidám, hogy képes legyek megírni.
Többször előkerül a novelláidban egy ellentétpár: “legendának” vagy “kispolgárnak” lenni. Talán sikerült legendává válnod. Készen állsz a kispolgári létre?
Nálam nagyobb kispolgár nincsen.
