Miért sz@r a magyar irodalom?

Nem szoktam magyar íróként bemutatkozni, így akár azt is mondhatnám, nem érint a téma. Tamás Gazsi ugyanis letámadta Spiró Györgyöt, hogy hülye, és különben is, a magyar irodalom 1990 után egy nagy rakás ganéj, bezzeg 1990 előtt hat hónaponként több jelentős mű született, mint az utóbbi 25 évben.

Most erről folyik a vita a mancs.hu-n. Van, aki szerint TGM-nek meg a másutt hasonló gondolatot megfogalmazó Réz Pálnak, a volt Holmi volt főszerkesztőjének van igaza, mások szerint nincs, és csak nosztalgiáznak a vének, hogy régen minden jobb volt, még a krumplileves is (ez utóbbiban biztosak vagyunk). Mindenki Nemes Nagy Ágnesbe volt szerelmes, bezzeg ma! (Egy versét se tudnám felidézni, mea culpa.)

Nem tudom, ezt milyen algoritmussal, digitronnal vagy akár fejbe’ hogy lehet kiszámolni. Talán az MTA Irodalomtudományi Intézetét kéne felhívni, hátha van valami katalógusuk, és egy, a problémát orvosolni igyekvő bizottság szavaz minden egyes versről, novelláról, regényről, drámáról, remekmű-e vagy se. És benyomják az SPSS nevű programba (statisztika), és kinyomja a végeredményt, szignifikancia-szintet mutatva, szórásilag, ha nem értenék.

Egyébként én a legnagyobb magyar írónak Thomas Mannt tartom,

minden lefordított sorát elolvastam ifjúkoromban, a javát nyilván sznobizmusból, istenem, erre születtünk, olvasunk össze-vissza, néha ez tetszik, néha meg amaz. Szintén remekművekként olvasom szülőfalum dilettáns íróinak munkáit, egyfelől megtudom, mi történik otthon, másfelől van min vidulni. De félre ne értsék: ez nem sértés, tényleg érdekel, mit írnak s hogyan írnak meg.

TGM-nek amúgy nem ez az első kirohanása a magyaríró ellen, x éve azon elmélkedett, hogy a magyaríró miért nem tudja leírni két tinédzser lány mobiltelefonos beszélgetését a villamoson ülve. Halkan hellózunk: azért, mert nem titkosszolga, s maximum csak az egyik felet hallja, és különben is, a lányok is annyit bazmegelnek, hogy abból irodalom nem lenne. Ha leírnák az írók, ha nem. 52 bazdmeg és apámfasza egy perc alatt még nem próza. Különösen fényes vád, hogy a magyar írók nem tudják megírni, mi történt itt a rendszerváltás után. Tetszettek volna maguk megírni, TGM és Réz Pál.

Próza az, amit kinyomtatnak, és igen, Ottlik nekem a legnagyobb. Ám az utóbbi években nagy volt Borbély Szilárd, akit József Attila „kárára” olvastam. Vagy Péterfy Gergely, aki magát Kazinczyt szorította háttérbe (akit úgyse olvastam, nálunk nem tanították). Vagy Pintér Béla drámái, leírva, kötetben Örkény Istvánt túrták ki friss olvasmányélményeimből, bár a litera.hu-n a kedvencemnek neveztem.

Így megy ez. Bár TGM-től, a filozófustól megkérdezhetnénk, miért pont az írókat cseszteti, miért nem néz körül saját szakterületén? Bezzeg Lukács Györgyöt olvasta anno a fél nyugat, igaz, a végén már senki sem értette. Vagy hogy hol van Neumann, Teller, Rubik utódja? És a történészek? Nem beszélve a focistákról. Vagy a festőkről és zenészekről. Szociológusokról és … Jó, állítólag a pornóban megvan a világhír, pedig 1990 előtt sehol se voltunk.

Réz Pál, idézzük, így vélekedett:

Furcsa, hogy a kommunizmusban több jelentős író alkotott, mint a szabad időkben.

Ez így igaz, Moldova György másfél millió példányban adta el több, mint száz könyvét, bár termékenysége a rendszerváltás után még nőtt is. Igaz, azóta nem tartják őt írónak, de 1990 előtt igen (digitális akadémiánk halhatatlanunk ő is, zsebünk bánja). Erről meg az jut eszünkbe, hogy megkérdezték egyszer Yehudi Menuhint, hogy van az, hogy oly sok remek zsidó hegedűs és karmester van, mint ő is? (Ugyanezt kérdezték Lajkó Félixtől is, bácskai zenész vonatkozásban.) Amire ő is, Lajkó is úgy válaszolt:

Igen, sok remek hegedűs van, de legalább annyi rossz is.

Így volt ez a kommunizmus alatt is, amikor vagy ezer író élt meg abból, hogy odaköpött egy verset, odanyalt, ahova köllött, jó is v’ót az, megélhetési íróilag. Újvidéken az Új Symposion-ban soronként fizettek, ezért lett hát annyi prózavers. Kétszáz sorért annyi járt, mint az anyja takarítónői fizetése, számolt be erről anno Tari István költő, politikus, aki azért nem egy Ady Endre, bár sokat aggódik a magyarságért.

Ma meg egy kezünkön megszámolhatjuk, hány író él meg szépirodalmi alkotásaiból, ők is főleg külföldi jogdíjaikból, bár ha a hatalom íróbérenceit hozzászámítjuk, a szám mégis nagyobb. Az internet korában persze bárki bármit publikálhat, de az, ahogyan a két említett jeles figura az ún. társadalmi rendszertől teszi függővé, ezzel hozza össze, hány remekmű született, nos, izé, ciki. Teher alatt nő a pálma? Értelmezhetetlen, mit akarnak mondani – de ez egy korszak vége is így, szerencsére.

Imádom a szülőfalum, ott viszont épp egy ezzel ellentétes diskurzus dívik évtizedek óta: hogy ez az írók falva, hisz annyi remek írót adott népünknek. Aki kitalálja, mely faluról van szó, illetve megnevez egy (1) jelentős szépírót, ezentúl ingyenesen olvashatja a librarius.hu-t. Hátha talál itt is egy jelentős művet, vagy se – de legalább olvasni fog.