+ Próza

Minél távolabb tőled, annál közelebb hozzám

minél távolabb

Az előző feleségedről panaszkodtál, aki az egyik barátommal is megcsalt, ráadásul nálam, amin én voltam a legjobban meglepődve.

A házasságunk kezdete óta azzal vádolsz, hogy bizalmatlan vagyok, pedig gyanútlan voltam. Emlékszel? A kávéházban. Már majdnem a fagyi végére értünk, te mindig tölcsérben, én meg kehelyben kértem. Amikor a tölcséredet átnedvesítette az olvadt fagyi, akkor tudtam, hogy van még fél percem, azalatt kell elmondanom, amit még szeretnék, mert már csak egy harapás, végzel, és indulni akarsz, nem tapintatlanságból, hanem azért, mert már régóta ültünk ott, eleinte egy-egy pohár vízzel, aztán ebéddel az asztalunkon.

Aznap te beszéltél sokat.

Alig ismertelek, többet hallgattalak. Az előző feleségedről panaszkodtál, aki az egyik barátommal is megcsalt, ráadásul nálam, amin én voltam a legjobban meglepődve. Megpróbáltam elmondani, hogy nem is sejtettem, de unalmas magyarázkodásnak érzetem, miközben meséltem. Nem volt bennem meggyőző erő, csak szégyen. Helyette. Mire hazaértem, egy üzenet várt tőle. Kérdőre vont, de egy mondattal rendbe tettem. Abban a néhány percben, amíg vezettem, te elárultál, és én mégis hozzád mentem. Mennyire dühös lehettél! Talán azért volt csak egy harapás a tölcsér alsó fele, mert már akkor fogalmaztad magadban a bosszúlevelet, de én ebből semmit nem láttam az arcodon, ahogy később sem, mindig csakis onnan tudtam, mit érzel, hogy részletesen elmondtad. Ha abból próbáltam következtetni, amit tettél, akkor végképp elbizonytalanodtam.

Mindig a szavaidnak hittem.

Már nem hiszek: nem azért nehéz veled, mert beteg vagy, hanem azért vagy beteg, mert ilyen vagy. Amikor leestem a hegyen a cseresznyefa tetejéről és eltörött a combcsontom, nem te, hanem az anyukád tanított minden nap járni, őt hívtad el, mert nem volt időd. Ő volt velem a szülések után, neked dolgoznod kellett, és a kerti munkákat is minden tavasszal vele csináltam végig. Téged még a saját betegséged sem állított meg, nemhogy az enyém! Ezért költöztem el.

Azóta nem találtam mást helyetted, viszont megtanultam varrógépen varrni és a fél ruhatáramat kicseréltem azokra a darabokra, amiket én terveztem, minden nap főzök, olyan ételeket, amik tudomásom szerint nem léteznek, általában nevet is adok nekik, új munkát vállaltam, keveset alszom és éjszaka szoktam olvasni, biliárdleckéket veszek, zongoraórám pedig heti egyszer van, spanyolul társalgási szinten beszélek, nyáron Argentínában töltöttem két hónapot, ahol lázas beteg lettem, másfél hétig voltam kórházban, ahová egy idős táncosnő járt be hozzám is minden nap, amikor a rákos fiához jött, a gyógyulásom után pedig hozzá költöztem és minden nap tangóztunk, tükör előtt, a kis emeleti lakásában, a fia egy hónappal a hazaérkezésem után meghalt, ezért idén nálam tölti a nyarat, aztán kitaláltuk, hogyha mi halunk meg, kapszula mundiban temettetjük el magunkat, amit az olaszok terveztek, és olyan, mint egy föld alatti lufi, ami fölött egy fa növekszik, és egyszer, valamikor, ez a lufi szétbomlik, ahogy a testünk is, és visszakerülünk a természet körforgásába, azt pedig csak reméljük, hogy a fában ezzel semmi kárt nem teszünk, az a csavarbehajtó meg, amire te beszéltél rá, és háromszor annyiba került, mint amit én akartam megvenni, a múlt héten leállt, a szervizben azt mondták, hogy az akkumulátor többe kerül, mint egy új, ezért a szerviz veszélyes hulladékgyűjtőjébe dobtuk ki, nem vittem haza és nem dobtam a háztartási szemetes kukába, de csakis miattad, ahogy azt a kifejlett rókatetemet sem, amit egy reggel találtam a kocsim mellett, pedig megfordult a fejemben, hogy belegyömöszölöm, ősszel volt ez is, még azelőtt, hogy egy ujjamat le kellet amputálni a bal lábamról, mert begyulladt és elfertőződött Burmában, ahol három hetet töltöttem egy orángután-menhelyen, szerencsére ettől még tudok táncolni, bár kellett hozzá néhány hónap, mire megszoktam, és még új cipőket sem kellett csináltatnom, ez volt az első testrészem a mandulámon kívül, amit elvesztettem, és egy kicsit féltem, hogy majd megváltozik valami, de eddig csak annyit vettem észre, hogy eggyel kevesebb körmöt kell levágnom és kilakkoznom, vagyis az ujjam sem én vagyok, ahogy a mandulám sem, és tudod, gondolkodtam rajta, hogy vajon mi lenne az, amit ha elvesztenék, akkor teljesen másnak érezném magamat, mint aki vagyok, az összes dolog közül pedig éppen a valamiről való gondolkodás volt az, aminek a hiánya engem semmisítene meg, legalábbis akkor erre jutottam, meg arra, hogy te is ilyen vagy nekem, mint a bal lábam középső ujja volt. Hát, ezért írtam.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top