Josef Israel már több mint tizenkét éve a londoni BBC munkatársa. Hírszerkesztő, riporter. Számos interjút készített, most kivételesen vele készült egy, melyben mesél kétségeiről, pályafutásának kezdeti nehézségeiről, a BBC filozófiájáról, szerepéről, a tanítás és tanulás jelentőségéről, valamint az afrikai konfliktusok néhány részletéről és két, ehhez kapcsolódó projektjéről is. Schranez Rebeka interjúja.
Úgy tudom Ghanaban kezdted az egyetemi tanulmányaidat, majd Angliában folytattad újságírás szakon. Hogyan kerültél az Egyesült Királyságba? Mennyire nevezhető tipikusnak az életutad?
Az Egyesült Királyságban születtem, Londonban éltem és tanultam tizenéves koromig, aztán egy időre Ghánába költöztem, majd visszatértem Londonba.
Úgy gondolom, életem és pályám minden tekintetben eléggé tipikus volt, így én is arra vágytam, hogy a munkában és a magánéletben egyaránt a számomra lehető legélvezetesebb módon tevékenykedjek. Mindig arra figyeltem, hogy a sok fáradtsággal megszerzett tudásomat minél sokoldalúbban és aktívabban kamatoztassam a gyakorlatban is.
Milyen elképzeléseid voltak az egyetem után? Milyen benyomások értek téged akkor Angliában? Mennyire változott meg az eredeti elképzelésed?
Sok éven át, egészen az első diplomám megszerzéséig, pályámról és céljaimról nem volt határozott elképzelésem, csak egy nagyon erős vágy élt bennem, hogy sikeres ember legyek, bár visszatekintve már igen csak megkérdőjelezhetőek akkori elképzeléseim a sikerrről.
Első diplomám megszerzésekor úgy gondoltam, hogy nem térek vissza az Egyesült Királyságba. Többször is sikertelenül kísérleteztem, hogy állást találjak valamelyik jól menő radiónál Accrában, Ghanában, az FM licencek felszabadítása után, a ’90-es évek második felében.
Végül azonban egyik reggel némi Istennel való társalgás, ágyon való üldögélés, valamint az óriási hiányérzet hatására úgy döntöttem, hogy visszatérek a kezdetekhez: Angliába. Első kérdésként rögtön felmerült, mihez is kezdjek, majd rájöttem, hogy azzal kellene foglalkoznom, amit szeretek: a tévével, a hírekkel, a médiával. A legjobb médiacsoportnak, neveltetésemnél fogva is a BBC-t tartottam, melynek csapatába hat hónap múlva sikerült is bekerülnöm. Azóta rengeteg pozitív és negatív élménnyel, tapasztalattal lettem gazdagabb, de ez már csak ilyen…
Több mint 12 éve vagy munkatársa a londoni BBC-nek. Milyen munkakörben kezdted, és melyek azok a fontos fordulópontok és események, amelyek ez alatt az idő alatt történtek veled?
Először az oktatási részleghez kerültem. Számomra az volt a legfontosabb esemény és egyben fordulópontja is a munkámnak, mikor sikerült a BBC filozófiáját megértenem, a múltjának, a hagyományainak és a napi gyakorlatának ismeretében.
A televízió iránti szeretetem, melyet a BBC táplált, főként annak köszönhető, hogy a ’80-as években a kevés tévé csatorna közül is a BBC volt a legmeghatározóbb és vonzóbb, hiszen már akkor is egyszerre oktatott, informált és szórakoztatott. A munkahelyi környezetet megismerve magam is ilyen, ténylegesen közszolgálati adások készítését tartottam feladatomnak. Persze követtünk el hibákat, szóltak érvek melletünk és ellenünk is, de tény, hogy tevékenységünk fő motivációja a minőségi közszolgálati adások készítése és leadása volt, így az én pályámat is ezek az eszmék határozták meg, vagyis látni, tudni, érezni, tanulni, megérteni, nevetve tapasztalni, és ezeket továbbítani a nézők felé.
Mesélj, kérlek a BBC News School Report mentor programjáról, melynek tagja voltál! Milyen tapasztalatokat tudtál átadni a fiataloknak?
A BBC School Report, a brit 11-16 éves iskolásoknak készített program, mely bemutatja a gyerekeknek a rádió és televizió híradásainak készítését, és lehetővé teszi, hogy ők maguk is részt vegyenek egy saját hírműsor készítésében. A BBC minden munkatársának lehetősége van, hogy ennek mentorává váljon, a mentor feladata, hogy segítse az osztályok iskolai tutorait az oktatási program speciális elemeinek kidolgozásában, mely a hírszerkesztő, újságíró és hírközlő tevékenység elemeit foglalja magában, továbbá bemutatja a hírközlésben dolgozók konkrét környezetét és munkafeltételeit. Ennek keretein belül nekem is alkalmam volt a rádióadások elkészítésében, szerkesztésében, és sugárzásában is részt venni. Szilárdan hiszem és vallom, hogy a megszerzett tudást botorság volna nem megosztani másokkal, bárkivel, akit érdekel, vagy hasznát veszi és jelzi erre irányuló igényét. Még ghanai középiskolás koromban, egyszer, egyik tanárom azt mondta az osztálynak, törekedjünk arra, hogy amit megtanultunk, lehetőleg hallgassuk is meg, mert így jobban rögződik, míg enélkül a megtanultak nagy részét idővel elfelejtjük. Nos, én nem felejtettem el ezt a tanácsot, és tevékenységemmel azóta is erre törekszem.
Judith Jacobs (actress), Josef-Israel (back) Mike Cooper-DiFrancia (Voice-Over Artist), Trisha Bertram (Voice Artist, TV and Event Announcer), Michael Traboulsi (Voiceover Artist, Broadcast Journalist and Presenter) Remie Purtill Clarke (Actress Writer) – Front Nii Ayikwei Parkes (Author, Poet & Writer) Bumi Thomas (Singer Songwriter)
Szerinted melyek azok a kapcsolódási pontok az afrikai és angliai fiatalok között, melyek egyformán érdeklik mindkettőjüket a média világával, a hírkészítéssel kapcsolatban?
Kultúra, társadalom és közösség megismerése és vizsgálata, az általánosítások, sztereotípiák és mítoszok teljeskörű eloszlatása, a hírek és az aktuális ügyek kiterjedt és átfogó értelmezése és megvitatása.
Észrevehető az a tendencia, hogy egyre inkább előtérbe kerül a self made media, a közösségi oldalak által. Ez mennyire befolyásolja a hivatalos műsorszórást?
A hivatalos tudósítás, vagyis tapasztalatom szerint a hírközlés, ahogyan ezt a BBC szerkesztői irányelvei is alátámasztják, megváltozott, és vélhetően ez történik az egész zsurnalisztika területén is, és ezt a politikát követi az összes tényközlő és elemző program a forrásokra is kivetítve. A mobil és a közösségi média új közegében bizonyos fajta nyomás nehezedik a hírközlő szervekre, hogy egyfajta “új média”legyen a hírforrás, így a tradicionális sztori keresés, a módszerek, és maga a tartalom is változásnak van kitéve. Az újfajta módszerek erősen befolyásolják és megváltoztatják a földfelszíni műsorszórást és a nyomtatott sajtót is, melyekben ezek pozitív és negatív hatásai is megtalálhatók.
Két külön projekted is Afrikával foglalkozik, a The Africa Report és a VoEastAfrica. Kérlek, mondd el, hogy jelenleg hol tart most ez a két projekt? Milyen elképzelések vannak még tervben?
Jelenleg egy rovatot vezetek az Africa Report online magazinban. Ez a Groupe Jeune Africa által működtetett, az afrikai ügyeknek szentelt nemzetközi kiadvány. Remélem, minél tovább folytathatom ezt a tevékenységemet, amíg csak örömmel fogadják, és időm engedi.
A VOEastAfric kampány egy 2011-ben indított projekt, mely öt sikeres VOEastAfrica programot követően ért véget. Célja a Kelet Afrikában dúló humanitárius krízishelyzet enyhítése volt, ahol a régió krízis és háborús övezeteiben a helyi lakosok milliói szorultak sürgős és azonnali segítségre. Sokéves szóvivői tapasztalatom alapján, és egy ilyen profilú nemzetközi közösség segítségével sikerült megszerveznem egy 100 főből álló hivatásos szóvivői szervezetet – beleértve producerket is, mely rádió és video üzeneteket, felhívásokat készített, és tett közzé a nemzetközi segélyszervezetek által, mint pl. a WFP (World Food Programme), Vöröskereszt, stb.
Mi a véleményed Európa hozzáállásáról az afrikai problémákhoz pl.: háborúk, belső konfliktusok, általános szegénység, kizsákmányolás, betegségek?
Általában pozitív az európai válaszreakció a súlyos afrikai krízishelyzetekre, így sok európai ország külön segélykeretet tart fenn az afrikai humanitárius katasztrófák megelőzésére és enyhítésére. Tapasztalatom szerint, legalábbis a brit közvéleményt tekintve, szintén pozitív a katasztrófa sújtotta népcsoportokhoz való hozzáállás, és vannak külön erre a célra létrehozott segélyszervezeteink is, mint pl. a DEC (Disaster Emergency Policy). Sajnos ezen a területen is beleütközhetünk korrupt, a segélyekkel visszaélő vezetőkbe a fogadó országokban, amely bizony a segítők között sokszor vitához vezet. Néhány súlyos probléma és fontos kérdés azonban mindenképpen megvitatás tárgyává válik.
Noha Afrikában viszonylag kevés tüzérségi fegyvert gyártanak, mégis, a felkelők csapatai gyakran sokkal felvegyverzettebbek, mint a kormánycsapatok. A Fegyveres Konfliktusok Feltárása nevű csoport legutóbbi jelentése szerint például a globális fegyvergyártó ipar és a felkelőknek történő fegyver eladások a Közép Afrikai Köztársaságban igen nagymértékűek. Így többnyire szinte mindenfelől találtak illegálisan vásárolt bolgár, brit stb. fegyvereket vagy alkatrészeket a lázadó Seleka birtokában. Az említett szervezet további kutatásainak eredményeként napvilágra került az is, hogyan kerültek ugyanide, Kínában gyártott fegyverek az utóbbi két év során, az illegális fegyverkereskedelmi útvonalon, Nigérián, Kamerunon, és Dél-Szudánon keresztül. És ez sajnos a véres és kegyetlen valóság, nem valamiféle hollywoodi fikció vagy összeesküvés elmélet szüleménye.
2011-ben, amikor Szíriában polgárháború tört ki, patthelyzetbe kerültek a szuperhatalmak is. Oroszország és Kína megakadályozott bármely más, nemzetközi beavatkozást a konfliktus kezelésére, míg a körülbelül ugyanebben az időben Líbiában kitört polgárháborúban Franciaország, Britannia, az USA, és más országok sikerrel vetették be segélycsapataikat.
A megoldás sajnos számomra nem lehet más, mint ezeknek a tényeknek a pontos megismertetése a nagyvilággal.
