Színes bőrű leszbikusok, festményen pajzánkodó görög istenek és nyomatokon feszítő japán kurtizánok csókja is bekerült a BBC „A művészettörténet 10 legszebb csókja” című válogatásába, amelyet most mi is megmutatunk.
Ain Sahkri szerelmesek (Kr. e 10 000 évvel)
Az Ain Sahkri-i szobrot egy Betlehem melletti barlangban találták nemrég, jelenleg pedig a British Múzeumban őrzik.
Noha első ránézésére csak egy egyszerű kődarabnak tűnik, a leletet mégis a szerelem és szexualitás legrégebbi, ismert ábrázolásként tartja számon a művészettörténet. Bár a párnak se neme, se arca, az egészen nyilvánvaló, hogy ölelkeznek.
Athéni antik váza (Kr. E 480)
Egy idősebb, szakállas férfi csábítja csókra a fiatal fiút, akit állánál fogva húz magához: a jelenet egy, a Louvre gyűjteményét gyarapító ókori antik vázán szerepel.
A klasszikus görög műtárgyakon ugyanis gyakran látni azonos nemű csókolózó párokat.. Akkoriban ugyanis a társadalmilag is elfogadott párkapcsolat szerencsés esetben idősebb férfi és fiatal fiú között állt fenn, az ellenkező nemű szerelmesekre pedig ugyanolyan ferde szemmel néztek, mint ma sok helyen a homoszexuálisokra.
François Boucher: Héraklész és Omphalé (1735)
A reneszánsz festményekre kevésbé volt jellemző a csókolózó párok ábrázolása, mivel sokkal inkább vallási témájú képeket festettek. A meztelenséget csak a Krisztust vagy a mártírokat ábrázoló festményeken engedélyezték, így a 18. században kezdődő rokokó valósággal felszabadította a gátlásokat: fedetlen kebleket, pajzán jeleneteket, valamint kivillanó bokákat hozott a művészettörténetbe.
A Héraklész és Omphalé című festményt kora egyik legelismertebb művésze, a francia François Boucher jegyszi, aki a görög mitológia egyik népszerű történetét dolgozza fel: Héraklész, Zeusz egyik gyermeke a Lüdiai királynő, Omphalé fogságába esik kerek három évre, az édes rabság alatt pedig a királynő három fiúval is megajándékozza a görög hőst.
Antonio Canova: Ámor és Psyché (1787-1793)
A művészettörténet egyik legnépszerűbb csókjelenetét ábrázoló szobrát egy John Campbell nevű brit politikus és műgyűjtő rendelésére készítette Antonio Canova. Az Ámor és Psychét 1787-ben, egyetlen, óriási márványtömbből faragta ki a velencei szobrász. A remekű Lucius Apuleius Aranyszamár című művében olvasható mitológiai történetet beszéli el, amikor is Ámor csókkal éleszti fel kedvesét, Pszichét.
A neonklasszicista szobort 1824-ben – nem sokkal az addigi tulajdonos Joachim Murat francia parancsnok halálát követően – mai helyére, vagyis a Louvre-ba szállították. Az orosz herceg Yusopov viszont még 1796-ban készíttetett egy másolatot Canovával, amely a Szentpétervári Ermitázsból a New York-i Metropolitan Múzeumba került. A másolatot a mai napig ott őrzik.
Utamaro Kitagawa: Párna-sorozat (1788)
A párna költeménye című 12 darabból álló sorozat egyik legismertebb darabja a lenti nyomat, amelyet a japán grafikusművész Utamaro Kitagawa jegyez.
A japán gésákat, a házimunkát végző asszonyokat és az awabi halásznőket is megörökítő művész a szexualitás és szerelem egyik leghíresebb, Edo-kori krónikásává vált. Művészetéből Manet és Toulouse-Lautrec is ihletet merített.
Auguste Rodin: A csók
A szerelem ábrázolásának egyik ikonikus darabja Rodin csókja, amely Francesca da Rimini és Paolo Malatesta szerelmét jeleníti meg márványtömbbe zárva.
Bár Rodin a szobrot eredetileg a pokol kapuja című szoboregyüttesébe szánta, végül mégis meghagyta önálló darabnak, mondván a szerelmesek önmagukért beszélnek és így, különállva is egy teljes egységet alkotnak.
Jean-Léon Gérôme: Pügmalión és Galatea (1890)
Habár Jean-Léon Gérôme-t leginkább orientalista témájú festményeiről ismerjük, néhány művén többször is visszatér az Ovidius Átváltozások című művéből ismert Pügmalión alakja.
A George Bernard Shaw író által is feldolgozott történet szerint Pügmalión menthetetlenül beleszeret saját művébe, és éjt nappallá téve imádkozik a görög istenekhez, hogy keltsék életre múzsáját, Galateát. Az ima beteljesül, az addig élettelen márványtömb pedig pulzálni kezd. A legendás történet az évszázadok során az alkotás élvezetének allegóriájává vált.
Gustav Klimt: Csók (1908)
Évtizedek óta a bécsi Felső-Belveder gyűjteményében őrizik a modern kori művészettörténet egyik leghíresebb darabját, Klimt Csókját. Az osztrák művész aranykorszakban megfestett művét a szerelem oltárképeként is emlegetik a művészettörténészek.
Az alakokat borító, aprólékosan kidolgozott takaró szövetein átsejlik a nő aranyló méhe és a férfi fallosza is, a figurák térbeli elhelyezkedéséből fakadóan pedig olyan érzetünk támad, mintha csak egy, a szakadék szélén térdelő szerelmespár váltana utolsó, e világi csókot egymással.
René Magritte: Szerelmesek (1928)
A művészettörténészek önéletrajzi ihletésű műként tartják számon a leplekbe burkolózott szerelmesekről készült Magritte festményt. A legendák szerint Magritte egyik tinédzserkori traumáját dolgozza fel a képen, amikor is saját anyja egyik éjszaka rátámadt és fojtogatni kezdte hálóingjével.
Habár a művész a fenti értelmezést soha nem ismerte el, de nem is tagadta, művei valódi jelentéséről pedig soha semmit nem árult el a nyilvánosságnak.
Zanele Muholi: LiTer II 2012
A homoszexuálisokat érő atrocitások ellen készítette híres sorozatát napjaink egyik legismertebb fotósa, a dél-afrikai származású Zanele Muholi, aki egy leszbikus szerelmespár mindennapjait dokumentálta néhány héten keresztül.
A képsorozat olyan durva indulatokat váltott ki a homofóbokból, hogy 2012-ben a fotográfusnő Capetown-i otthonába is betörtek, képeit pedig megsemmisítették. Furcsa módon pont a csókolózó nőket ábrázoló fénykép maradt meg, ami talán mind közül a legkifejezőbben üzeni a támadóknak: mi akkor is itt vagyunk.
