+ Irodalom

Fiatalon nincsen szép halál

rocktragédiák

Michele Primi az olasz Rolling Stone újságírójaként szerzett magának nevet, illetve egy ideig az olasz MTV-nek is dolgozott. 2012-ben jelent meg a Rocktragédiák olasz nyelven, most pedig a magyar olvasók is kézbe vehetik a Cser Kiadó gondozásában.

Michele Primi: Rocktragédiák. Titokzatos zenészhalálok. Cser Kiadó, 2015. 

Michele Primi az olasz Rolling Stone újságírójaként szerzett magának nevet, illetve egy ideig az olasz MTV-nek is dolgozott. 2012-ben jelent meg a Rocktragédiák olasz nyelven, most pedig a magyar olvasók is kézbe vehetik a Cser Kiadó gondozásában.

A címből helyesen sejthetjük a könyv felépítését: 63 titokzatos zenészhalálról olvashatunk kronologikus sorrendben, a szócikkekben pedig szó esik a zenészek pályájáról és életútjáról is.

Ezek ugyanazok?

A rockzenéről sokat olvasó ember könnyen belefásulhat abba, hogy a Woodstock-generáció vezéregyéniségei és zenei világa meglehetősen felülreprezentált a rocktörténet-írásban. Nem a korszak, vagy az előadók jelentőségét akarom ezzel kétségbe vonni, de ha az egyszeri olvasó a magyarul megjelent rockirodalmat szemlézi, könnyen túltelítődhet a Hendrix-Joplin-Morrison szentháromsággal.

Primi viszont örömtelien nagyot merít mind időszakban (1938-2012), mind pedig stílusban. Így a nyilvánvalóan megkerülhetetlen nevek mellett (Buddy Holly, Brian Jones, Elvis Presley, John Lennon, Kurt Cobain, Amy Winehouse stb.) szó van a jazz-legenda Chet Bakerről, az Echo & The Bunnymen-dobos Pete De Freitasról, a black metal hősi halottjairól (Dead, Euronymous), a Blind Melon-frontember Shannon Hoonról éppúgy, mint a mainstreamnek egyáltalán nem mondható Sparklehorse-vezér Mark Linkousról is. Igazán nagy hiányérzetünk nincsen, nekem egyedül a Badfingeres Peter Ham, illetve a Linkous mellé bepasszítható Vic Chesnutt jutott eszembe azok közül, akik kimaradtak és érdekesek lehettek volna, de egy ilyen könyvtől a sor teljességét nyilván nem lehet elvárni, a zenész-öngyilkosságok sora amúgy is végtelen.

Országút a pokolba

A Rocktragédiák így is eléggé jól egyensúlyoz és nem esik abba a hibába, mint a pár évvel ezelőtt megjelent, egyébként gyönyörű kiállítású, de rettenetesen részrehajló és idegesítően megírt A zene, amely megrengette a világot. A Rocktragédiák szintén rendkívül mutatós könyv, az igényesen összeválogatott fotókat jó nézegetni, egyedül a betűk lehetnének kicsit nagyobbak.

A szócikkek tömörek és lényegre törőek, de helyet kap néhány jellemző anekdota is. Jó kérdés az, hogy honnan kezdődik a halálok „titokzatossága” is, de a legjellemzőbbek az ismert rock-halálnemek: túladagolás, öngyilkosság/gyilkosság, baleset és így tovább. Persze vannak szaftosabbak történetek és vannak szokványosabb esetek, de én bőven találtam benne újdonságot is, például még részben sem emlékeztem Ron McKernan, vagy Mama Cass sztorijára.

Tölcsért csinálok a kezemből

Apróbb hibák és pontatlanságok előfordulnak, így például a szerző nem jut dűlőre, hogy ki használta először „the day the music died” sort, illetve a 23 évesen meghalt Ian Curtist lazán a 27-esek közé csapja a bevezetőben. Ilyen apró kellemetlenségekből van egy pár, ezeket egy esetleges újrakiadásnál érdemes lenne javítani.

Ezek nem vonnak le a könyv élvezhetőségéből: a Rocktragédiáknak helye van a polcon, akárcsak a Buddy Holly-lemezeknek. Aki meg is énekelte: That’ll be the day… when I die.

2 hozzászólás

2 Comments

  1. mellow szerint:

    Tetszett ez a kritika. Néhány napja én is kezembe vettem ezt a könyvet, és mivel szeretek gyűjteni különböző olvasnivalókat a kedvenc zenészeimről, úgy gondoltam, hogy ennek a könyvnek is helye van a polcomon. Nem bántam meg.

    Egyetértek azzal, hogy itthon nagy hangsúlyt fektetnek a woodstocki generációra, azon belül is a fiatalon elhunyt ikonjaira (ezt a korszakot amúgy én nagyon szeretem), de nagyon tetszett, hogy ez a könyv kronologikus sorrendben, nyolc évtizedet felvonultatva szedi össze egy csokorba a szerző által kiválaszott hatvanhárom zenész életútját és halálát – nem fókuszálva egy-egy évtizedre, hanem igyekezett kiegyensúlyozva szelektálni a különböző korok, stílusok, esetek közül.

    Apróbb elírások vannak a könyvben, főleg annak az első felében, amiket egy második kiadás során szerintem is újra kellene lektorálni és javítani. Ez egy nagyon szép kiadvány, a képek minősége rendkívüli, így azt hiszem (és az ár-érték aránynak megfelelően) ezeket az apróbb hibákat a könyv amúgy magas minőségéhez igazítva javítani illene.

    A könyv tartalmáról annyit, hogy sok mindenkit fel lehetett volna sorolni még, hiszen nagyon hosszú a fiatalon (és rejtélyes körülmények között) elhunyt rocksztárok sora. Ha a könyvet én írtam volna, néhányukat még belefoglaltam volna: az egyik Steve Marriott, aki maradandót alkotott a Small Faces-szel majd a Humble Pie-jal is, és aki 44 évesen, egy hosszú repülőút és alkoholtivornyázás után gyújtotta fel véletlenül a saját házát, miután elaludt egy cigarettával a kezében; a füstmérgezés miatt esélye sem volt a túlélésre. A másik Karen Carpenter, aki talán az egyetlen ismert zenész, aki közvetlenül az anorexia következményeibe halt bele, mindössze 32 évesen.
    Az utolsó pedig Richey Edwards, akinek az eseténél talán misztikusabbat nem látott még a rock világa. Bár holttestét sosem találták meg, 2008-ban halottnak nyilvánították. Talán épp emiatt nem foglalta bele a szerző őt a könyvbe, mert vannak, akik még mindig hisznek benne, hogy él.

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top