+ Jegyzet

Csak húzzák meg magukat!

A nők öltözzenek decensen, szolidan, ne pedig kihívóan, lengén, ki ne provokálják azt, hogy a férfiak megerőszakolják őket! A nők csak húzzák meg magukat!

A nők öltözzenek decensen, szolidan, ne pedig kihívóan, lengén, ki ne provokálják azt, hogy a férfiak megerőszakolják őket! A nők csak húzzák meg magukat!

A melegek maradjanak a négy fal között, ne vonuljanak Pride-okon, főképp pedig ne viselkedjenek megbotránkoztatóan, hiszen így kiprovokálják azt, hogy megdobálják, megverik őket. A melegek csak húzzák meg magukat!

Roma család száll fel a buszra. A saját nyelvükön beszélnek, hangosak, a legkevésbé sem disztingváltak, kiprovokálják az ellenérzést. Ahelyett, hogy meghúznák magukat.

Korrupciós, sikkasztási esetek zsidó szervezetekben? Csoda hát a feléjük irányuló ellenszenv? A zsidók csak húzzák meg magukat!

Tévedés:

nem nőgyűlölő, homofób, rasszista, antiszemita, hanem a korábban említett csoportokat féltő (sőt: akár közéjük tartozó), bántatlanságukat óhajtó emberektől hallottam a fenti mondatokat. A következtetést (csak húzzák meg magukat) nem mindig mondták ki, azt gyakran csak szavaik sugallták. Hiába érvelnék, az a meggyőződés munkál bennük, hogy az áldozat felelős az agresszióért, amely éri. Nem az áldozat a felelős, de az áldozat felelős. Én pedig nem így gondolom. (Természetesen lehetnek kivételek.)

Persze felmerülnek kérdések (és válaszok). Előfordul nagy számban, hogy nem kihívó öltözetű nőket erőszakolnak meg? Elő. Mert vannak erőszakos férfiak. Ha nem lennének Pride-ok, megszűnne a melegekkel szembeni indulat? Nem. Mert vannak homofóbok. A „rendesen viselkedő” romák elfojthatnák a cigánygyűlöletet? Aligha. Mert vannak rasszisták. Ha minden zsidó szervezet korrupciómentes lenne, az véget vetne a zsidókkal szembeni előítéleteknek? Kizárt. Hiszen az antiszemitizmus ott is létezik, ahol szinte nincsenek is zsidók. Az áldozat felelőssége helyett nem inkább az agresszoréról kellene beszélni?

Ha egy többségi helytelenkedik: van ilyen.

Ha egy kisebbségi: mind ilyen. Akadnak megbotránkoztató viselkedésű heteroszexuálisok? Szép számmal. Sag schon. Legfeljebb megszólják őket, de az ellenszenvet nem viszik át a csoportjukra. A meleget azért gyűlölik, mert nem heteroszexuális. Mert más. Így kiszolgáltatott (vagy annak gondolják). Találkozunk nap mint nap hangos, bárdolatlan nem roma embertársainkkal? Hogyne. Nehezen is viseljük el őket, ám ellenérzéseinket nem visszük át csoportjukra. A romát azért utálják, mert roma. Mert más. Így kiszolgáltatott (vagy annak gondolják). Közéletünket átszövik nem zsidó emberek korrupciós, sikkasztási ügyei? Nagyon is. Ellenszenvvel figyeljük őket, ezt azonban nem visszük át csoportjukra. A zsidóknak viszont az a legfőbb bűnük, hogy zsidók. Mások. A nőket nem azért erőszakolják meg, mert kiszolgáltatottak (vagy annak gondolják őket)? (Börtönökben gyakran férfiakkal teszik ugyanezt.) Nem a kiszolgáltatottság ellen kellene fellépni? Nem annak a jogáért kéne küzdeni, hogy bárki lehessen más: olyan, amilyen?

Aki arra tippelt, hogy a Charlie Hebdo elleni támadást követő bizonyos reagálások fogalmaztatták meg velem mindezt, nyert. A gondolkodási mechanizmus ugyanaz. Az áldozat felelős. Mert provokált. Ne csodálkozzon hát, ha megölik? A karikaturisták csak húzzák meg magukat? A mindenre kiterjedő szatirikus ábrázolás lehetőségét vallók csak húzzák meg magukat? A szabad gondolkodás és kifejezés hívei csak húzzák meg magukat?

Természetesen: ha az ember érteni akarja a világ működését (és már miért ne akarná érteni?), vizsgálni lehet és kell, mi teszi az áldozatot áldozattá, az agresszort agresszorrá. A körülményeket, melyek során lehetővé válik az erőszak. Azt is persze, hogyan, mivel kerülhető el az agresszió bekövetkezte. Szerintem – kivétel mindig van! – nem azzal, hogy az (esetleg leendő) áldozat meghúzza magát.

A Charlie Hebdo hetilapot (mint annyian mások Franciaországon kívül) a tragédia megtörténtéig nem ismertem. Tevékenységét megítélni nyilván merészség annak a néhány karikatúrának alapján, melyeket azóta láttam. Annyi mindenképp látszik, hogy e rajzok alighanem kimerítik a vallásgyalázás fogalmát, bármit is jelentsen az. Így sokak érzékenységét sérthetik: keresztényekét, zsidókét, nem csak muzulmánokét. Kikre is kellett volna tekintettel lenniük a szerkesztőknek egy világi államban? (Ha már vallásgyalázás, legyünk pontosak: Horthy törvénykezése József Attilát istengyalázás, Karinthy Frigyest és Radnóti Miklóst vallás elleni kihágás vétke miatt fogta perbe.) Ha nem bírálható, szatirikusan nem ábrázolható a vallás (vagy annak jelenségei, elemei): mit kezdjünk a különböző vallások egymásnak ellentmondó tilalmaival? Mi legyen a mérvadó a megítélésnél: az egyes vallások követőinek számaránya, elismertsége vagy egy töredékük erős hajlama a fundamentalizmusra, akár az erőszakig?

Ki dönti el, mi számít provokációnak?

Ha jól tudom, a Korán nem beszél a képi ábrázolás tilalmáról, a későbbi iszlám hagyomány viszont nemcsak Mohamed próféta mindenfajta (tehát nem kizárólag karikaturisztikus) láttatását tiltotta meg, hanem bármely ember vagy állat vizuális megmutatását is. (A Tízparancsolat teljes szövege hasonló tilalommal él.) E tradíció szerint természetesen Mohamed mellett más próféták ábrázolása sem megengedett, ez az egyik oka annak, hogy a Noé és a Mózesről szóló Exodus: Istenek és királyok című film bizonyos arab országokban nem vetíthető. Mihez is alkalmazkodjunk mi itt, Európában? Ha a Charlie Hebdo konzervatív iszlám országban jelentette volna meg rajzait, az lenne nevezhető provokációnak. (Persze, hogy ez mennyire lehetetlen, arról a vallás szerepének megvitatására létrehozott honlapjáért Szaúd-Arábiában 10 éves börtönbüntetésre és 1000 korbácsütésre ítélt Raif Badavi tudna beszélni.) Vagy ha például párizsi mecsetekben állította volna ki őket. (Franciaországban ugyan a népesség sem nemzetiségi, sem vallási megoszlását nem tartják nyilván, de becslések szerint a lakosság 5–10 %-a lehet mohamedán.) Feledy Botond említi Index-beli cikkében (Európa a Charlie Hebdo után): előfordult, hogy francia szélsőjobboldali csoportok muzulmán negyedekben disznóhúsból készült ételeket és bort osztogattak. Az ocsmány! Az provokáció!

A szólásszabadság határait mindenesetre nehéz megvonni. Én valahogy úgy tudnám megfogalmazni: bármely csoport elleni erőszakra ösztönző gyűlöletbeszéd nem megengedhető.

A Charlie Hebdo-ügy kapcsán viszont arról nem olvastam, hallottam, hogy ez nem csak szólásszabadság kérdése. A karikatúra műalkotás (nem színvonalát, hanem jellegét tekintve), tehát itt a művészi kifejezés szabadságáról is szó van. A műalkotásra pedig az esztétika szabályai érvényesek, nem igazodhat a vallás vagy a politika előírásaihoz. Oscar Wilde-dal értek egyet: még az erkölcséihez sem. (Ami természetesen nem jelenti azt, hogy a műalkotásnak ne lennének vallási, politikai vagy erkölcsi vonatkozásai.) A Charlie Hebdo általam látott rajzai (esztétikai) megítélésem szerint rosszak. Ha azonban a rossz műveket betiltanák: de kevés olvasni-, hallgatni-, néznivalónk lenne! (A gondolat továbbfűzésétől kegyeleti okokból eltekintek.)

Vegyünk hát példának olyan provokatívnak tekinthető műalkotásokat, melyek szerintem jók. Teszem azt, a South Park című amerikai animációs sorozat oly mértékben kívánkozik ide, hogy Szarka Károly is megemlítette Librarius-beli írásában (Én tényleg Charlie vagyok!), gondolatmenetem egyébként is több ponton érintkezik az övével. Trey Parker és Matt Stone hosszú életű (1997 óta futó) szériája leginkább tán anarchista szemléletűnek mondható. Főhősei kisvárosi, általános iskolás (alsós) gyerekek, ám olyannyira felnőtteknek szól, hogy a tévéadók korhatárral, késő este sugározzák. Joggal: trágársága, véres-erőszakos és szexuális tartalmú jelenetei minden képzeletet felülmúlnak, ráadásul a politikai korrektség minimumára is fittyet hányva (sőt: azt ki is figurázva) a sorozat – szerintem zseniális – két alkotója a szatíra nyilait minden lehetséges irányba lövi. Vallások és szekták, konzervatívok és liberálisok, melegek és homofóbok, zsidók és antiszemiták, az amerikaiak mellett – többek között – kanadaiak és japánok, tanárok, rendőrök, város- és országvezetők, a média munkatársai, képzelt és valóságos személyek, történelmi és mai hírességek: mind megkapják a magukét. Én magam is, hiszen aligha találni olyan – szinte tetszőlegesen kiválasztott – csoportot, melyről a South Park készítőinek ne lenne gunyoros, merész mondandója.

Oldalak: 1 2

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top