Létezik-e budapesti horror-szcéna, újra lehet-e hasznosítani a kultúrát, van-e értelme gondolkodni? A József Attila Kör és az Írók Boltja Frissítő című beszélgetéssorozatában Gaborják Ádám JAK-elnök ezúttal az írói, költői munkásságuk mellett teoretikusként is tevékenykedő Bartók Imrét és Nemes Z. Máriót ültette egy asztalhoz, és őket ismerve előre borítékolható volt, hogy közhelyeket, unalomig ismételt frázisokat biztos nem fogunk hallani.
Hogy ők ketten, illetve a költők közül még Tóth Kinga, illetve néhány a képzőművész, Győrffy László, Kis Róka Csaba és Szöllősi Géza egy csapatban játszanak-e, együtt alkotják-e az úgynevezett Budapesti horror-szcénát, azzal kapcsolatban Bartók Imre szkeptikusabb Nemes Z. Máriónál.
A közös kíváncsiság, érdeklődés, hasonló szemlélet persze tagadhatatlan, de a közös munkákat (gondoljunk csak egy költőnek és egy vizuális művésznek az illusztráción túlmutató együttműködésére) leszámítva az alkotás, főleg ami az irodalmat, de akár a képzőművészetet is illeti, sokkal inkább magányos tevékenység.
Nemes Z. Márió
Érdekes kérdés az is, hogy Bartók és Nemes Z. mennyire számítanak újítóknak. Bartók el tudja fogadni, hogy annak tekintik őket, ugyanakkor hivatkozik Németh Zoltán tanulmányára is, amely szerint viszont igenis volt előzménye a magyar irodalomban annak, amit most ők csinálnak.
Nemes Z. a 2000-es évek elején a Telep Csoport oszlopos tagja volt: a szóban forgó horror-szcénánál sokkal konkrétabban körvonalazható irodalmi műhelyre ráfogták, hogy tagjai hagyományok nélkül alkotnak, holott ő maga is sokféle hagyományból merített ihletet, bár a kortárs irodalomban bevett gyakorlattól eltérően inkább a világirodalomból és a társművészetekből.
Gaborják a kultúra újrahasznosításáról is kérdezi beszélgetőtársait, akinek a szövegei a társművészetekkel való szoros kapcsolat miatt nemcsak az irodalom felől értelmezhetők. Nemes Z. könyveiben gyakran operál intertextusokkal, hozott anyagokkal, de míg korábbi (Alkalmi magyarázatok a húsról, Bauxit) az idézetek gyakran jelöletlenül szerepeltek, legutóbbi, verseskötetében (A hercegprímás elsírja magát) már kiterítette a lapjait.
Azt mondja, az alanyiság helyett a hibriditás érdekelte: új kötetben Juhász Ferenc és Nagy László hangja remekül megfér Hany Istók legendájával vagy a 19. századi történelmi figurák, Batthyány Ilona vagy az űrutazó Kossuth kalandjaival. Megjegyzi még, hogy a rövid, tömör, fekete lyukként beszippantó versek megírása után most inkább „fecsegni” szeretne, ahogy Tandori szokott.
Nemes Z. Márió, Bartók Imre, Gaborják Ádám
Az újrahasznosítással kapcsolatban Bartók ki is jelenti, hogy a kultúra egy szemétdomb – ő is több helyről meírt, és az írással nem akar utat mutatni. Az ilyesmire kevésbé fogékony kritikusokat zavarba ejtő módon hozta be a kortárs irodalmi közbeszédbe a popkulturális zsánereket, ráadásul regénytrilógiájának (amelyből eddig A patkány éve és A nyúl éve jelent meg) főszereplői az elmúlt százötven év prominens gondolkodói. Heidegger, Marx és Wittgenstein néhol akcióhősként tűnnek fel, máskor meg egészen infantilis a viselkedésük, és posztapokaliptikus díszletek között küzdenek mutánsokkal.
Miközben felmerül a kérdés, volt-e értelme egyáltalán gondolkodni, amikor azt látják maguk körül, hogy mindennek vége. És bár megjelennek Heidegger náci nézetei vagy Wittgenstein homoszexualitása, Bartók szerint a trilógia egyik vezérfonala a Marx téziséhez való viszonyulás, miszerint „A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték, de a feladat az, hogy megváltoztassuk”.
