Egy festő, aki szobrász. Ő Hafner Mónika, akivel egy budai cukrászdában találkoztam. Kintről csípős szél fújt be a kis fedett teraszra, mellettünk családok teadélutánoztak sütit majszoló gyerekekkel. Kellemes nyüzsgés volt, villák csörömpölésével, gyerekkacajjal fűszerezve. Aztán az interjú végén kikapcsoltam a diktafont, és ültünk még egy kicsit. Tudtuk, hogy nem ez volt az utolsó beszélgetésünk – kezdi az interjút Koléner Anita a Csillagszálló téli számában.
– A legizgalmasabb kérdés számomra, hogy hogyan lesz egy szobrászból festő?
– Igazából ez fordítva van, először festő szakra jártam Budapesten. Viszont azt éreztem egy idő után, hogy jó lenne kilépni a síkból a térbe, de először nem gondoltam komolyan. Olaszországban is úgy jelentkeztem szobrászat szakra, a főiskolára, hogy lesz, ami lesz, úgyis meg akartam tanulni olaszul, és kellett valami komoly indok, hogy ott maradjak.
– Ehhez képest komoly sikerei voltak, vannak a szobraival…
– Igen, azt hiszem, inkább szobrász vagyok, de azért ez sem ilyen egyértelmű. Sok különböző dolgot csinálok. Vannak olyan művészek, akik kialakítanak maguknak egy stílust, vagy egy téma nagyon érdekli őket, azt építgetik, és nem nagyon változtatnak. Én meg olyan vagyok, ha elkap egy téma, amely nagyon foglalkoztat, ahhoz keresem a technikát. Például vannak hagyományos kőszobraim, de vannak műgyanta, festmény és papírmozaik munkáim is.
– Miért jött vissza Magyarországra?
– Elkezdett hiányozni valami, amit nehéz megmagyarázni. Ha meg itthon vagyok, akkor meg menekülne az ember innen… Nem egyszerű.
– Bevallom, engem nagyon megérintettek a portréfestményei. Miért pont arcokat fest?
– Mindig is a portré izgatott leginkább. Úgy érzem, hogy többet tudok közölni általa, ez jön ki belőlem. A cigány gyerekeket pedig a tehetetlenség miatt kezdtem el festeni, amelyet éreztem.
– Ezeket a képeket fotók alapján készíti. Fotós szemmel nézve ezt azért tartom érdekesnek, mert nincs közvetlen kontakt az alannyal, ám ez mégsem látszik a képeken. Megszólítanak a festményei. Ezt hogyan éri el?
– Olyan fotókat választok, amelyek valamiért megérintenek. Amíg festem a képet, teljesen benne vagyok érzelmileg. Az alkotás során személyes viszony alakul ki köztem és a kép között.
– Azt olvastam a blogján, hogy attól jó egy portré, ha igazi. Ez mit jelent?
– Ezt a megrendelt képekre írtam. Nem szeretem, ha mesterséges, beállított fényképet kapok, amely alapján megfestem a portrét; ennek semmi értelme sincs, mert nem igaz. A cigányportréknál is fontos volt nekem, hogy ne az idealizált cigány gyereket fessem meg, aki mindenkinek nagyon szimpatikus. Pont ez a lényeg, hogy nem szabad idealizálni, hogy a sokszínűségük jöjjön ki. Azt sem tartom szerencsésnek, hogy mindig csak a zenészekről van szó mint kivételek. Mintha nem lehetnének bármi másban is tehetségesek.
– Honnan a szociális érzékenysége?
– Jó kérdés. Az ember sokszor ordítani tudna az utcán attól, amit lát… az előítéletekre gondolok, meg az egymásra acsarkodásra, hogy mindig a másik a hibás, hogy mindenkibe bele kell rúgni, és persze mindig az ártatlanokon, a legkisebbeken csattan az ostor. Érdekes volt, ki hogyan reflektál ezekre a portrékra, a Kicsikre, a különböző közegekben. Itt, a XII. kerületben megjelent a rosszindulatú, negatív hozzáállás is, a Hunyadi téren, amelynek a környékén nehezebb körülmények között élő emberek laknak, szinte mindenki pozitívan reagált. De nem vagyok naiv. Tudom, hogy vannak problémák, biztosan vannak rossz tapasztalatok is, de utálattal nem lehet megoldani ezeket a helyzeteket. A gyerekek igazán nem tehetnek semmiről. Nemcsak azokra a gyerekekre értem, akik szegény családból származnak. Sajnos hátránnyal indulnak azok is, akiknek ugyan van pénzük a megélhetésre, csak éppen más a bőrük színe. Hogyan várjuk el, hogy normális felnőtt legyen abból a gyerekből, akire már gyerekkora óta másképp néznek, akit ha meglátnak a buszon, magukhoz szorítják a táskákat, és gyanakodva néznek rá?
– Mennyire kötődik a munkáihoz? Megjelent az álmában valamelyik kisgyerek?
– Konkrétan ilyen nem volt. De olyan már előfordult, hogy amit álmodtam, abból lett egy alkotás. Egyszer azt álmodtam, hogy a barátommal egy varrógépen repülünk, és ebből lett is egy szobor. Egyébként, ha befejeztem a képeket, mondjuk vége egy kiállításnak, akkor már nem annyira kötődöm. Annak persze örülök, ha tudom, hogy jó helyre kerül egy kép vagy szobor, de amikor készen vannak, és felkerül egy festmény a falra, kicsit olyan, mintha nem is én készítettem volna…
– Ez érdekes. Vajon miért érzi ezt?
– Talán azért, mert kiállításokban gondolkodom, nem pedig a már meglévő képeimből rakok össze egy tárlatot. Ez egy nagyon hosszú folyamat, sokszor hónapok, akár évek munkája. Amikor pedig mindez megvalósul, utána kicsit kiborulok.
– Nem akarom azt mondani, hogy ez a művész sorsa… de talán kicsit mégis ez.
– Nem panaszkodom. Ezt választottam, szeretem csinálni, mást nem is tudok elképzelni. A Kicsik kiállításán megismerkedtem egy csodás házaspárral, akik a barátaim lettek. Ezek nekem nagyon jó visszajelzések.
– Amikor felhívtam, hogy találkozzunk, éppen a Pilisben volt. Kétlaki életet él?
– Mostanában igen. Ha van munka, akkor itt vagyok Budán, de a barátomnál is gyakran vagyok a Pilisben, aki szintén szobrászkodik. Régebben béreltem egy kis műtermet annak a háznak a földszintjén, ahol most lakom. Nagyon jó volt egyszerűen csak lesétálni, szerettem nagyon. Sajnos vissza kellett adnom, mert nem bírtam fizetni, de nagyon hiányzik. Most minden munkámat be kellett zsúfolnom a lakásomba. Vannak festményeim, amelyeket műanyag húsosládákban tartok, mert a falak tele vannak, és máshol már nincs hely.
– Sokat gondolkodom mostanában azon, hogy művészet vagy pénzkeresés? Ön hogyan látja ezt?
– Nehéz csupán a művészetből megélni. Főleg Magyarországon. Amikor Olaszországban laktam, abból éltem, hogy a milánói Dóm téren portrékat rajzoltam. Ott utcai művészként néztek rám, elég jól is kerestem vele. Itthon, ha ezt tenném, koldusnak titulálnának. Persze elvállalok olyan munkákat is, amelyek nem csak a művészi magasságokról szólnak.
– Mondana példákat? Ha jól tudom, színházaknak is dolgozik.
– Igen, díszletet, kellékeket is készítek, filmhez, színdarabhoz. Sajnos mostanában ezt is egyre kevesebbet. Alkalmanként épületrestaurálásban is részt veszek. Ilyenkor sokat tanulok a különböző technikákról, meg persze ez egyfajta kutatómunka is, néha nagyon érdekes.
– Van valami konkrét kiállításterve mostanában? Vagy még várja az álmot, amely inspirálja?
– Konkrétumot nem tudok most mondani. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem alkotok, mindig csinálok valamit. Érlelődik bennem egy terv már régóta, de ehhez még idő kell. Egyelőre maradjon titok.
Az interjút Koléner Anita készítette
A Csillagszálló borítója most is Karikó Szabolcs alkotása
A Csillagszállóról, a lapszámokról és a hozzá kapcsolódó rendezvényekről tájékozódhatsz a lap facebook-oldalán és az Oltalom Karitatív Egyesület honlapján, a csillagszálló korábbi (Rend) számából az Ocztos Istvánnal készült interjút elolvashatod itt.
