+ Film

Nuri Bilge Ceylan: Az a jó, ha a néző unja a filmemet

Nuri Bilge Ceylan: Engem nem érdekel az aktualitás

A producerek a fejüket fogták, amikor megtudták, milyen címet akarok adni a filmnek. Mindenki le akart beszélni, hogy ez már tényleg sok. Egy olyan rendező, aki amúgy is a lassú meg hosszú filmjeiről ismert és akkor ad egy ilyen címet: Téli álom.

A múlt héten ámuldoztunk a tavaly Cannes-ban Arany Pálmával díjazott Téli álmon. Az ámuldozáson felbuzdulva a hazai premier alkalmából most utána olvastunk, mit gondol a rendező Roman Polanskiról, a filmes unalomról, és arról, hogy mikor lesz egy rendezőből újságíró.

Ceylan szavai egyébként olyanok, mint munkássága: precíz és enyhén morcos. Az 1959-ben született rendező az autodidakta művészet abszolút csúcsa: fotós kisfiúból mérnökké, mérnökből meg napjaink egyik legmeghatározóbb rendezőjévé tornázta magát, aki egy személyben forgatókönyvírója, operatőre és vágója is filmjeinek.

Ja, és persze mindezt úgy, hogy a szakmát soha nem tanulta.

A török kisvárosban felcseperedő rendezőt hajdan Polanski önéletrajzi regénye ragadta a filmezés irányába: „Ő a Holokauszttól Hollywoodig jutott. Az ő elmesélésében a rendezés csak egy könnyed játéknak tűnt.” Az ifjú Ceylan könyveket bújva tanult meg kamerát kezelni, filmet vágni, fényelni. Jó szokása megmaradt és mai napig ő maga menedzseli filmjeit is a fesztiválok vörös szőnyegén. (Az egy személyes stáb meg azért jól esik talán a büdzsének is.)

Nem azért, mert nem bíznék az emberekben. Csak arról van szó, hogy megvannak a fejemben az elképzeléseim, pontosan tudom, hogy mit akarok. Ahogy azt is, hogy mit nem. Nem szeretem, ha sok ember császkál a forgatásaimon, így amennyit lehet, elintézek saját magam.

Az európai filmdíjakból arcátlanul sokat bezsebelő Ceylan nem éppen közönség-barát filmjeiről híres. A törött csapból csöpögő víz sebbességével vetekedő cselekményvezetés messze esik az átlag Hollywood-nevelt mozizó ízlésvilágától. De úgy tűnik, az untatás direkt-taktika. A rendező évekkel ezelőtt, még a Volt egyszer egy Anatólia kapcsán ugyanis a Time Outnak elejtette, hogy azok mai napig a legkedvesebb filmjei, amiket első megnézésre végigásított:

Szóval egyáltalán nem érdekel, ha untatom a nézőt. Ellenkezőleg, pont az a cél, hogy unják a filmemet! Mert remélem, hogy így amikor másnap vagy tíz év múlva újra az eszükbe jut, akkor majd az unalomból már valami csoda válhat.

Valahogy így működik a Téli álom is. A legutóbbi film, a 2011-es Anatólia 158 perce után a Téli álom egy három órás lassúzással várja nézőjét. Mi több, a vágatlan rendezői változat röpke négy órára rúg, pedig a téma még a film hosszától függetlenül sem kecsegtet túl sok akcióval: egy télbe és szegénységbe zárt falu, a sztyeppe közepén, ez volna Kappadókia!

A producerek a fejüket fogták, amikor megtudták, milyen címet akarok adni a filmnek. Winter sleep … Mindenki le akart beszélni, hogy ez már tényleg sok. Egy olyan rendező, aki amúgy is a lassú meg hosszú filmjeiről ismert. Hát ha még egy ilyen címet is ad neki, teljes bukás.

A viccet félretéve, ezek a filmek nem csupán azért olyanok, amilyenek, hogy az “unalmas most-lehengerlő holnap” csapdájába csalogassák a nézőt. Ceylan megszállottja a realisztikus ábrázolásnak, ez itatja át a képi világát és ezért tudnak munkái a maguk több órájával mégis a székbe süppeszteni. A morcos világképet meg így kommentálta Ceylan a Movies magazinnak:

Annyi reményt ültetek a karaktereimbe, amennyi a valóságban is van. Nem szeretem, ha valaki a film végén egy portrét fest a reményről. Ez nekem nem megy, túl realista vagyok ehhez.

Majd Hollywoodnak is beszólt egy picit, a készre csomagolt üzeneteket tartalmazó filmek kapcsán:

Az élet kétértelmű dolog. Hollywood meg azt akarja, hogy a film egy amolyan lelki mentőöv és iránymutató legyen az emberek életében.

A realizmus azonban Ceylannál sosem egyenlő az aktualitással. A rendező a Téli álom Cannes-i bemutatóján filmjét többek között a törökországi fiataloknak ajánlotta, így többször próbálták a filmet párhuzamba állítani az elmúlt évben Törökországban történtekkel, de a rendező a félreértelmezést elég határozottan visszautasította:

Egyrészt nem, mivel a filmet még korábban, a júniusi törökországi események előtt leforgattuk. Másrészt nem, mert nem hiszek abban, hogy egy filmrendezőnek feladata volna, hogy mozivászonra vigye az országa aktuális dolgait. Ha beszélni akarok arról, hogy mi történt, megteszem talán három év múlva, de nem most. Az az újságíró dolga. (…) Ha filmet csinálok, engem a jelen nem érdekel. Az emberek lelke foglalkoztat. Ezen az úton tudom megszólítani őket és ezen az úton tudom talán elérni akár azt is, hogy elszégyelljék magukat bizonyos dolgokért.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top