Szabó Tibor Benjámin: Epic, Manó Könyvek Kiadó, 2014., 331 oldal, 2990 Ft
Iskola másképp
Az EPIC egy budapesti elitiskola különleges, mégis átlagosnak ható tanulóinak kalandjaiba avatja be az olvasókat.
Az utóbbi években a tizenhárom-tizennégy éves fiú olvasók nem kimondottan voltak elkényeztetve új olvasnivalóval , legalább is a hazai szerzők által nem. Böszörményi Gyula Gergő-könyvei persze nem veszítettek aktualitásukból, aztán ott volt a Dobozváros és az Időfutár is, de kimondottan kiskamasz srácoknak szóló, suli-sorozattal nem rukkolt elő senki mostanában. Míg a lányuk kedvükre falhatták a köteteket a Szent Johanna Gimi történéseit vagy a D.A.C-os kalandokat követve, szegény fiúk, ha már kinőttek a Ropi naplója féle regényekből, kénytelenek voltak a fantasy vagy a sci-fi felé fordulni, már amennyiben online lövöldözés helyett olvasással kívántak tölteni egy egy szürke délutánt.
Szabó Tibor Benjamin, ha nem is szüntette meg, de valamennyit talán enyhített a csajos-gimis könyvek hegemóniáján. Első regénye, az EPIC egy különleges budapesti elit-elitiskola különleges, mégis átlagosnak ható tanulóinak első kalandjába avatja be az olvasókat.
Helyszínünk egy titokzatos oktatási intézmény,
ahová titokzatos szempontok szerint, de mindenképpen gondosan válogatott kilencedikesek járnak – méghozzá a normál, civil gimnáziumuk után, szabadidejükben. Ez alapján máris veszettül valóságtól elrugaszkodottnak ítélhetnénk az egész történetet, hiszen ugyan melyik épeszű kamasz fiú (lány) töltene iskolában a szükségesnél egy perccel is több időt, ha ez az iskola (illetve: a Különleges Tehetségek Ernest Rutherford Intézete) nem lenne pontosan az ellenkezője mindannak, mint amire egy mai kamasz egy mai iskolában számít.
Például van értelme annak, amivel a tanulókat nyaggatják.
A regény főhőse egy tanulócsoport: öt fiú és egy lány.
Mindannyian okosak, mint a nap, de ez még kevés lett volna a felvételhez: mindenkinek van valamilyen különleges képessége, olyasvalami, amivel esetleg még önmaga sincs tisztában. Mégis könnyen azonosulhat velük az olvasó, hiszen a csapatban mesterien vannak elosztva a szerepek, és a karakterek, amellett, hogy irigylésre méltóan különlegesek, ugyanúgy tele vannak bizonytalansággal és félelmekkel, családi és személyes problémákkal, mint bármelyik közönséges pesti srác.
Történetük kezdetekor
véletlenül összekerült csoportnak tűnnek, ám a cselekmény során kiderül, hogy mindenkinek pontos szerepe van a csapatban. Sádi, az örök kételkedő veszi rá a többieket, hogy egy kicsit nézzenek utána a titokzatos intézménynek, ami – ahogy az egyik mellékszereplő megjegyzi – „inkább olyan, mint egy high-tech ipari bázis”. Az ártatlannak induló kutakodás során aztán igazi közösséggé kovácsolódik a B-Team, és az egyre durvább kalandok közepette néhányuk különleges képességére is fény derül.
A idillinek tűnő iskolával ugyanis tényleg nincs minden rendben. Azaz szinte semmi sincs rendben vele: János, Sádi, Zuzu, Márkó, Röfi és Alma Peti, kivételes képességek ide, fantasztikus programozói tudás, kapcsolati háló és fizikai képességek oda, még arra sem képesek, hogy kiderítsék: ki és miért működteti az iskolát. A hangzatos cél – a jövő döntéshozóinak felkutatása és felkészítése – ugyanis több kérdést vet fel bennük, mint amennyire tanáraik válaszolni hajlandóak (ennyi hasonlatosságot tehát talán mégis felfedezhetünk a Kettes Számú Szabó Róbert Szakközépiskolával).
A kalandokban – melyekben a csapat tagjai abban sem lehetnek biztosak, hogy egy nemzetközi összeesküvést próbálnak leleplezni, ősmagyar misztériumok életre keltését segítik (vagy éppen akadályozzák?!) vagy szimplán egy jól álcázott műkincsrablási ügybe keveredtek – a budapesti utcák és terek, épületek ugyanolyan izgalmasnak hatnak, mint egy egzotikus kincses sziget vagy egy fülledt esőerdő. Az ismerős helyszínek is segítenek abban az ifjú olvasónak, hogy elhiggye: ezek a dolgok akár vele is megtörténhetnének, és nem kizárt, hogy holnap pont az ő különleges képességeire lesz szükség egy rejtély megoldásához.
A regény nyelvezete friss és laza,
de nem kényszeresen szlenges. Külön erénye a szövegnek, hogy mintegy véletlenül egy rakás izgalmas ismeretet is csempész a történetbe, úgy hogy az olvasó egy pillanatig érzi azt a kínos kis feszengést, ami akkor kapja el, amikor rájön, hogy neki most bármit is meg akarnak tanítani.
Szabó Tibor Benjámin és a Manó Kiadó sikergyanús sorozatot indított el az EPIC-kel. A könyv köré szervezett professzionális marketing pedig, remélhetőleg, rengeteg kiskamaszt vonz be a Rutherford Intézet különleges tanulóinak kalandjaiba.
tényleg jó könyv, a fiam egy este elolvasta!
Ha szereted az olyan mai magyar iskolaregényt,
– ami egy különleges (fullra bekamerázott) iskolában játszódik, ahol kis csoportokban tanulnak a srácok, és ha egyvalaki kihull, mindenki röpül, és az egyik srácot Márkónak hívják,
– ahol speciális tantárgyakat tanulnak,
– ahol hangsúlyos szerepet kap a harcművészet,
– ahol négy fiú és egy lány alkot egy csapatot,
– ahol az iskolai óráknak dramaturgiai szerepe van,
– ahol különleges csapatépítő módszereket használnak,
– ahol a learning by doing elvére épül az oktatás,
– ahol nem lehet tudni, mi az iskola célja, és a srácok megkísérlik kinyomozni azt,
– ahol a számítógép és a net ugyanúgy kiemelt szerepet játszik, mint Budapest leírása,
akkor olvasd el a 2011-ben megjelent, A SIEBENKREUZ ALAPÍTVÁNY című regényt is.
Nem plágiumról beszélek – elvégre a Jézus-történetet is alapból négyen megírták, és a popkultúrában kötelezőek az áthallások –, csak azt mondom, ha szereted a műfajt, ne hagyd ki
A Siebenkreuz Alapítványt.