Sorj Chalandon: Visszatérés Killybegsbe – Göncöl kiadó, 2014 – fordította Boros Krisztina – kartonált kötés, 320 oldal – ISBN 978-963-9183-82-7
Amikor a Visszatérés Killybegsbe című könyv a kezembe került, eszembe sem jutott, hogy bármi dolga lenne a regénynek a magyar valósággal. Egyszerűen csak az ír történetek iránti – feltáratlan eredetű – szimpátia mozgatott, meg az, hogy a Göncöl Kiadó megbízhatóan szállítja a jobbnál jobb könyveket: a gondolkodásra és vitára ingerlő Konteó-kötetekről például itt írtunk, a Joël Dicker fordulatos krimijét pedig itt ajánlottuk olvasásra.
A szokatlan szerkezetű, memoárt imitáló, időben és térben asszociatív módon csapongó regény szerkezete egy ideig eltántorított attól, hogy észrevegyem azt, mitől lehet fontosabb ez a könyv, mint bármelyik „ügyesen megírt”külföldi regény. Később a történelmi helyzet(ek) értelmezése borított jótékony fátylat a szememre, hiszen azt gondolná az egyszeri olvasó, hogy az ellenség kiléte az ír függetlenségi mozgalom kapcsán egyértelmű: első számú ellenség az angol, protestáns elnyomó! Ez eddig rendben is volna, de felmerül egy sokkal távlatosabb kérdés az ellenség ellenségéről. Mihez kezdhetnek az írek a második világháború kitörése kapcsán a náci Németországgal, vagy a hidegháború idején a szocialista táborral? Persze, ezek csak a hátteret árnyaló kérdések, melyek közvetlenül alig-alig befolyásolják a könyv narrátor-főhősét, aki nemzeti hősként az IRA vezérkarának tagja, s eljut arra a pontra, amikor be kell ismernie, hogy negyed századon keresztül együttműködött a brit titkosszolgálattal.
A hazai terminológiát alkalmazva egyértelmű a kérdés: mihez kezdhet egy leleplezett besúgó önmagával, és mihez kezd vele a saját közössége? Marad-e bármi a hős mítoszából, marad-e bármi az emberből? Ítélhet-e a társadalom, s ha igen, akkor az ítélet mennyire lehet megalapozott?
Belfastban évtizedeken át tartott az, amit mi 1956 kapcsán ünneplünk, s a permanens ellenállás – nevezhetjük terrorizmusnak? – sokkal több, sokkal nagyobb áldozatot követelt. Így azt ott felvetődött kérdésekre adott válasz sokkal konkrétabb. Be kellene végre vallani – tisztelet a kivételeknek –, hogy mi, miközben állati büszkék vagyunk magunkra, ebben az országban csak maszatoltunk évtizedekig. Mérlegeltünk és óvatoskodtunk akkor is, amikor a besúgók történetét rendezni kellett/lehetett volna, ha valakire rámutattak, akkor sem a besúgó válaszaira voltunk kíváncsiak, hanem arra, hogy a bűnösre mutató ujjon mennyire tiszta a köröm. A regényről kellene írnom, s közben az jár az eszemben, hogy megint lekéstünk valamiről, megint elszalasztottuk az újrakezdéshez elengedhetetlen tisztázás lehetőségét… és tágra meredt szemmel bámulunk, ha a legvidámabb barakkban kifőzött gulyáskapitalizmusból feudalizmus bűze gőzölög.
Belfast messze van…
https://www.youtube.com/watch?v=DfvHvBfN5lE
Bobby Sands 1981. május 5-én, hatvan napig tartó éhségsztrájk után halt meg. Már haldoklott, amikor képviselőnek választották a Westminsterbe, de ez nem volt elég. Francis Huges május 12-én, huszonöt évesen, ötvenkilenc nap után hunyt el. A huszonhárom éves Patsy O’Hara és a huszonnégy éves Ray McCreesh együtt haltak meg május 21-én, hatvanegy napnyi éhezés után…
Rövid, fájdalmas és döbbenetes történetek sorozata. Próbálom érteni, s miközben a besúgóvá lett főhős elnyeri olvasói szimpátiámat, be kell látnom, hogy olyan világban szocializálódtam, ahol értelmezni sem tudom azt a szabadságeszményt, amiért az írek tudva és akarva az életüket áldozták.
Értem, hogy a Francia Akadémia miért ítélte oda a Visszatérés-nek a Regény Nagydíjat, ahogy érteni vélem a regény elején álló mottót, a belfasti falfeliratot is:
Tudjátok, mit mondanak a fák,
ha megjelenik a fejsze az erdőben?
Nézzétek, a nyél közülünk való!
A témához szorosan kötődő, egészen más nézőpontot képviselő Éhség című filmet talán ismerik néhányan:
http://vimeo.com/16293932
