Na, hogy telt a karácsony? Bejgli, halászlé megvolt? Karácsonyfa talpát időben megtaláltad? Égősorcsere, nagynéni-látogatás rendben? Unokahúg örült a foszforeszkálós zokninak? Ejj, micsoda nyakkendő, új? De nem volt már egy ilyened kékben? Gondoltam elkezdem, melegítsünk be, mindenki ezt kérdezi majd, mert minden évben ez jön, amikor belépsz a munkahelyedre január akárhányadikán.
Imádom a karácsonyt, de valami elcsúszott benne. Kapkodunk, mintha az életünk múlna rajta, utolsó pillanatban még irtó fontos a negyedik fajta sütemény elkészítéséhez a szóda-bikarbóna, pánikba esünk, ha nem sikerül megvenni időben pont azt a fát, vagy port törölni a vitrinben. Belátom a szertartásosság erejét, de ha az idegeink szakadnak érte, ott éppen az ünneplés lényege veszik el. Még csak azt sem mondanám, hogy generációs különbség ez, nagyon ügyesen elő tudjuk varázsolni felmenőink felesleges köreit, teljesen mindegy, mennyi idősen.
Szenteste és az SZTK-hangulat
Lehet sütni, főzni, díszíteni, takarítani, de legalább ilyenkor ne kényszerből, és erőn felül, mert az a baj, hogy egy elfáradt, ideges bagázzsal szentestézni ugyanannyira meghitt, mint sorban állni az urológusnál. Nem volt kedvünk az SZTK-idillhez, ezért kitaláltuk, hogy bejgli-, ajándék-, és görcsmentes karácsonyunk lesz. Egy „szabály” volt: egymásra kell figyelni. De komolyan, tényleg, igazán. Tévé, gép, telefon kikapcs. Nem emlékszem, mikor volt utoljára ilyen jó Szentestém, pedig csak húslevest főztünk és szaloncukor volt a desszert.
Nem, most nem arról van szó, hogy bezzeg régen, amikor még semmink sem volt, megvolt mindenünk, úgy kollektíve, mert a jelen mindig nosztalgiát érez a múlt iránt. A magam korát sem fogom szigorú csíkszájjal lehordani, mert 24-én délután egykor még sorban áll a pénztárnál a plázában, valami félig jó, köztes megoldással, mivel arra sem volt ideje, hogy átgondolja, mit ajándékozna szívesen. Számtalan hasonló írást olvastam a fogyasztói társadalom értékvesztettségéről, meg az eszement környezetszennyezésről, ami ilyentájt történik, és valóban hervasztó. De ássunk mélyebbre.
Miből van a legkevesebb?
Ebben az évben annak, aki nyolc órában dolgozik, 253 munkanapja volt, ami 2024 munkaóra. És akkor teleportáltunk a munkahelyünkre, mert az utazás ebben ugye nincs benne. Lehet tovább matekozni, és ha az alvást és az utazást is levontuk, marad körülbelül 90 napnyi időnk mindenféle ügyintézésre és szórakozásra. Meg magunkra és egymásra. Azért 365-ből ez nem olyan eget verően sok, és akkor még nem volt szó a túlórázásról, meg a megnövekedett alvásigényről.
Szegény mindenki végiggürizi az évet, aztán karácsonykor, a közhelyig ismételt szeretet ünnepén, rátesz egy lapáttal, ha nem vigyáz. Ahelyett, hogy bebújna a takaró alá a szerelmével, vagy kivinné a gyerekeit hógolyózni, forralt borozna a barátaival, vagy áthívná a szüleit társasozni, nekiáll, és ismét feláldozza magát a tökéletességért folyó, hiábavaló harc oltárán. Mondjuk, egy ablakpucolással, ami biztos nem menne sehova, amíg vissza nem térnek a januári munkanapok.
