+ Interjú

Kei Miller: A nagyanyám sátorban imádkozott

kei miller

Sokkal több irigység és féltékenység hajt, mint amennyit udvarias bevallani. Nem írnék, ha nem botlanék időről időre olyan könyvekbe, bekezdésekbe, versekbe amelyek mélyen iriggyé tesznek – villáminterjú Kei Millerrel.

Kei Miller jamaikai költő és író, novelláskötete, a 2006-ban megjelent The Fear of Stones (Félelem a kövektől) a jamaikai homofóbia kérdéskörét feszegette, jelölték a Nemzetközösségi Írók Díjára. Legfrissebb verseskötete, a The Cartographer Tries to Map a Way to Zion (A térképész megpróbálja feltérképezni az utat Zion felé) idén Forward-díjat kapott. Londonban él Metuval, a szerkesztő macskával. Magyar fordításban G. István Lászlónak köszönhetően olvashatjuk, például itt. A Financial Times közölt vele villáminterjút.

Mi nevettetett meg legutóbb?

Minden nap olvasok valamit, legtöbbször a Facebookon vagy a Twitteren, amitől hangosan felnevetek.

Melyik könyvek változtatták meg az életed?

Salman Rushdie Szégyen című könyve és a kanadai Dionne Brand Land to Light On című műve. Rushdie miatt rájöttem, hogy mit tehet az ember íróként, Brand miatt pedig hogy mit tehet költőként.

Mikor döbbentél rá, hogy író leszel?

Elég korán – csak azt nem tudtam, milyen író. Eleinte azt gondoltam, hogy giccsesen romantikus, feszültséggel teli regényeket fogok írni, mint Sidney Sheldon, akitől sokat olvasok.

Milyen zene segít az írásban?

Ez az adott könyvtől függ, amit írok éppen. Mindegyikhez összerakok egy lejátszási listát. A legutóbbi verseskötetem, a The Cartographer Tries to Map a Way to Zion listája tele van vintage reggae-vel, amivel még Jamaikában sem találkoztam. A Zion után vágyakozó emberek szívszorító zenéje. (A rasztafári vallásban Zion a földi paradicsom megtestesítője, a rabszolgaság büntetés, a paradicsomi állapot elvesztése – a ford.)

Mit szoktál nassolni, amikor írsz?

Nem szoktam. Igazából amikor nagyon belemerülök, úszni járok. Van valami a hosszok unalmas ismétlődésében, ami kitisztítja az elmémet és segít rájönni dolgokra. Szóval amikor írok, egészen jó formában vagyok.

Mitől félsz legjobban?

Főleg magamtól. A hülyeségektől, amiket mondok néha, amivel megbántok másokat. Utálom. És nagy dolgoktól is, mint a halál. Sok barátom úgy gondolja hogy butaság pont ettől félni, de attól még tartok tőle. Vagy legalábbis felkavar az elkerülhetetlensége.

Mikor érzed magad a legszabadabbnak?

Amikor felszállok egy repülőre, ami hazavisz a Karibi-szigetekre.

Hogyan kapcsolsz ki?

Egy pohár borral, és béna TV műsorok tömkelegével, egy évadnyival egyszerre. Általában valóság show lesz belőle, mint amilyen a divatról szóló Project Runway, vagy a Top Chef, amiben szakácsok versenyeznek.

Mikor sírtál utoljára?

Gyakran szoktam, sosem fontos dolgok miatt. Rendszerint amikor repülőn ülök és romantikus vígjátékot nézek. De nemrégiben felfedeztem, hogy van erre tudományos magyarázat, fiziológiailag hajlamosabb az ember könnyezni a magasban.

Ha bármely festmény tiéd lehetne, melyik volna az?

Biztosan kortárs. A nagy volumenű munkák közül, mint amilyet Ebony Patterson vagy Phillip Thomas készítenek. Nagyon örülnék, ha megengedhetném magamnak, hogy veszek tőlük valamit.

kei miller

Ebony Patterson

kei miller

Phillip Thomas

Melyik könyvről kívánod azt, hogy bárcsak te írtad volna?

Legutóbb Judith Schalansky Atlas of Remote Islands című műve (magyarul a Darwinregény olvasható a szerzőtől – a ford.) volt ilyen, de a lista egészen hosszú. Sokkal több irigység és féltékenység hajt, mint amennyit udvarias bevallani. Nem írnék, ha nem botlanék időről időre olyan könyvekbe, bekezdésekbe, versekbe amelyek mélyen iriggyé tesznek.

Mi a kedvenc helyed a világon?

Dél-Afrika. Nagyon beleszerettem, amikor először ott jártam, és mindig visszamegyek a legkisebb meghívásra is.

 

Kei Miller: Érintő a
(Tangent a)

Az életem salak és beton
volt, mint mindenkié, pedig
azt akartam, hogy ne így legyen.
Azt akartam, hogy a cipőmben
ne legyen folyton kavics.
De a haldoklók ránk hagyják minden útjuk;
ágyukból a végtelenbe szökve
azt mondják nekünk: járj jól.

A nagyanyám sátorban
imádkozott.Valami
agresszívet érzett a kőben
és a cementben –
mintha valaki átérhetne, mintha
az élet nem lenne salak és beton,
negyven év bolyongás a vadonban,
mintha képtelenek lennénk
hátunkon vinni magunkkal,
felpakolni a templomot.

-fordította G. István László-

Hasonló cikkek:

A szupererő titka – Oravecz Nóra-interjú

Hová lesz a gyilkos harminc év múlva? – interjú

Valahányszor megírok egy könyvet, megváltozik a szemléletem

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top