Természetesen mindenkié és mégsem juthat el színházba mindenki, aki szeretne. Fiatalok és idősebbek, akik pedig boldogan jönnének hétről hétre, megnéznének számtalan előadást, váltanának akár bérletet, kedvezményes jegyeket. Ha a kedvezmény jelentene számukra bármi segítséget…
December 10-én idén szeptembertől már harmadik alkalommal mégis ők is beülhettek a Centrál Színház nézőterére, a Rudolf Péter főszereplésével Puskás Tamás rendezte Mégis, kinek az élete? című előadásra. Azért, hogy ez az este megvalósulhatott, a Centrál köszönetet mond mindazoknak a támogatóknak, akik jegyet váltottak harminc rászoruló néző számára.
Puskás Tamás igazgató és Szilágyi Zsófi marketingvezető a saját ismeretségi körükből toboroztak potenciális Jó emebereket – hiszen ezzel a címmel tartott a színház nagysikerű bemutatót – és úgy gondolták, hogy ne csak a színpadon, hanem a nézőtéren is legyenek jó emberek. Például azok, akik befizetnek másokat is színházba.
Fiatalokat, akik nevelőotthonban élnek vagy éppen túlkoros diákokként még mindig az általános iskola elvégzéséért harcolnak. Akiknek álma, hogy színházi előadást lássanak, de ezernyi akadályba ütköznek… Akiknek mind éppen úgy alapvető joguk van a művelődéshez, a kultúrához, az inger-gazdag közeghez, mint bárki másnak. Csak mégsem jut nekik, jobban mondva: másféle ingerek jutnak, nem a kultúráé.
December 10-én a Centrál Színház nézőterén harminc fiatal és kevésbé fiatal érdeklődő ült. A magyar valóság már csak ilyen: a rászorultak körébe mindig óhatatlanul bekerül néhány hajléktalan is. Érkeztek a budapesti nevelőotthonokból, a Mándy Iván Szakiskolából, A Menedékház Alapítványtól.
A fényképezőgép objektívje kicsit szubjektív maradt.
Az előadás után aztán az emeleti büfében összejött a teljes Mégis-társulat. Beszélgettünk. Az egyik nevelő elmesélte, hogy ha néha-néha mégis eljutnak egy előadásra, többnyire csak vígjátékot látnak. Pedig most sem bánták, hogy a Mégis, kinek az élete? nem volt egy vidám darab… Hiszen a színház arra is jó és azzal is segít, hogy ad egy percnyi szünetet a mindennapokban. Legyen egy kis csönd, meleg, biztonság, amikor valaki másnak az életéről van szó. Más megoldhatatlan problémáiról, nem az övéről – azon úgyis szüntelenül gondolkodni kell.
Míg aztán a nézőközönség fiatalabbik fele minden vágyott fotót, autogrammot begyűjtött, az idősebbek Papp Jánost és Kovács Istvánt keresték. Ritkaság ám együtt látni Pryx kapitányt és Kárpáthy Zoltánt… Valiék elmesélték, hogy a gyerekek nekik otthon parancsba adták: Rudolf Péterrel készült közös fotó nélkül ne is merjenek hazamenni. Készültek is aztán a fotók, persze, rosszabbnál rosszabbak, de mit számított? Azokon a fényképeken is mindenki jól szórakozott, hiszen nem a minőség volt a fontos, hanem a bizonyíték: együtt voltak, egy helyen.
A fényképezőgép objektívje kicsit szubjektív maradt.
