+ Interjú

Zelei Dávid: Még a szomszédainkról sem tudunk semmit

zelei

Mivel kevés az esélye, hogy Philip Roth vagy Mario Vargas Llosa villásreggeli közben belenéz a Műutba vagy akár az ÉS-be (pedig néha igazán megérné), aligha kell félnünk a sértődésüktől, őszintébben, nyíltabban lehet véleményt megfogalmazni az adott kötetről.

A Fiatal Írók Szövetsége új sorozatának első, Világtalanul című, jövőre megjelenő kötete összefoglaló képet igyekszik nyújtani a világirodalom jelenlegi helyzetéről. A kritikaantológiáról az ötletgazda Zelei Dáviddal, a FISZ Világirodalmi Sorozata és a Lazarillo szerkesztőjével ültünk le beszélgetni egy-egy korsó sör mellé. Mint kiderül, külföldről szinte minden olyan könyv eljut Magyarországra, ami fontos, sőt több világirodalmi kötet jelenik meg nálunk, mint amennyi magyar. Ez viszont nem látszik meg a kritikák számán. Pedig fontos műfajról van szó, akár az ajánló, bemutató, akár az értelmező, elemző funkciójára gondolunk. És akkor még ott vannak a fordítások, amelyekről szintén ritkán esik szó, pedig – bármennyire is evidens – a fordítók szerepe sem elhanyagolható.

Régóta tervezed egy világirodalmi kritikaantológia kiadását, vagy a hazai irodalmi élet jelenlegi állapotát látva gondoltad úgy, hogy hiánypótló lenne egy ilyen könyv?

Igazság szerint mindkét állítás igaz: mivel régóta vagyok kritika- és világirodalom-fogyasztó, nagyon régóta keresek ilyesmit, de ha van is ilyen, valahol még lappang az antikváriumok mélyén. Minden évben megjelenik két-két gyűjtemény szép versekből és novellákból, „szép kritikákat” (de hülyén is hangzik!) viszont hiába keresnénk. Láthatóság szempontjából maga a kritika is peremműfaj, a kritikus is vízhordó, hiszen a kritika írójánál fontosabb a könyv, amit bemutat, de ha már veszed a fáradtságot és a kritikák megoszlását is megnézed, még ezen belül is vannak perifériák: első blikkre is olyan 80-20% az arányuk a magyar irodalom javára. Azt gondoltam, ez azért van, mert alig adnak ki nálunk világirodalmat, de legalábbis magyar irodalmat sokkal többet. De nem így van! Még a kötet szerkesztésének első fázisában kigyűjtöttem az Élet és Irodalom 2012-es számaiból a hét könyveit, és kiderült, hogy több fordítás jelenik meg, mint ahány magyar szerző: nagyjából 55% a fordítás, és 45% a magyar irodalom. Ehhez képest a folyóiratokban 15% a világirodalom-kritikák aránya, és 85% a magyar irodalomé, ami finoman szólva sem arányos a megjelent kötetek számával. Emiatt, bár elsőre szíven ütött, mikor Vári György a Magyar Narancsban láthatatlannak, súlytalannak találta a honi világirodalom-kritikát, a számok azt mutatják, hogy mennyiségileg tényleg nincs nagy súlyunk – igaz, én úgy látom, minőségileg picit talán sűrűbb, mélyebb az a közeg, amit ebbe a könyvbe bele próbáltam foglalni. Csak hogy hatásvadász legyek: nekem egészen groteszk összevetni, hogy míg száz folyóirat-kritikából tizenöt foglalkozik világirodalommal (a világ teljességének irodalmával, heló!), pályakezdő magyar írók egy-egy közepesen rossz könyvéről önmagában megjelenik ugyanennyi, vagy akár több kritika. Világos persze, hogy hol írjanak a magyar irodalomról, ha nem Magyarországon, és kiről írjanak, ha nem a saját kortársaikról, mégis, ha összehasonlítjuk a fiatal írók-költők írásait és azok visszhangját mondjuk a Nabokov-életműsorozatéval, amit pont most fejezett be az Európa Kiadó, hát… egészen ijesztő arányok jönnek ki.

Nálunk szokás, hogy a fiatal kritikus mindenképpen ír az író cimborája új kötetéről, és ha ennek az író cimborának van tíz másik kritikus haverja, egyértelmű, hogy ők is írnak róla. A közegnek ez a belterjessége lehet az aránytalanság oka, vagy inkább arról van szó, hogy magyar kritikus a kortárs magyar irodalmat ismeri jobban, ebben a közegben mozog, erre figyel?

Ugyancsak mindkettő. Nyilvánvaló, hogy akinek jó a kapcsolati hálója és a beágyazottsága, annak a könyveiről akkor is sok és zömében elismerő kritika születik, ha ezt a kötet minősége nem indokolná – ez az öreg Móricz keserve, aki tudta, neki már senki sem mondja meg, ha rosszat is írt. Az is nyilvánvaló, hogy a külföldi íróknak nem lesznek bölcsész haverjai az ELTE-n, viszont ennek vannak előnyei is: mivel kevés az esélye, hogy Philip Roth vagy Mario Vargas Llosa villásreggeli közben belenéz a Műutba vagy akár az ÉS-be (pedig néha igazán megérné), aligha kell félnünk a sértődésüktől, őszintébben, nyíltabban lehet véleményt megfogalmazni az adott kötetről.

Ami a másik felvetést illeti, egészen racionális, érthető és triviális az, hogy aki folyóiratot szerkeszt, ebben a világban él, ennek a felhozatalát, kritikai- és könyvtermését ismeri elsősorban. Nem várom el semelyik szerkesztőtől, hogy a nem-kanonikus angolai, kínai vagy mexikói irodalomban egyaránt otthon legyen, vagy akár csak a magyarországi megjelenéseket kövesse, de talán ismerhet olyanokat, akik tudják, hogy itt is, ott is megjelent valami, ami fontos, jelentős – ezen az oldalon mintha kevésbé lenne jövedelmező a kapcsolati háló. Én úgy látom, talán nem eléggé bíztatják azokat, akik tudnának ezekről írni, vagy mindig azt a kevés ismert és kiváló szakértőt járatják csapágyasra, aki a századik felkérést már kénytelen elutasítani, holott lehet, ha eggyel tovább kérdeznék, több tehetséges valakit is tudna ajánlani saját tanítványi köréből. Az általam válogatott kötetben legalább fél tucat harminc alatti kritikus van, aki mozgósítató, tehát van utánpótlás, és nyilván az én szűrőim is távol állnak a tökéletestől – nagyon szorosan két nyelv irodalmának magyarországi megjelenéseit követem a spanyolos-portugálos Lazarillo szerkesztőjeként, és nincs intézményi beágyazottságom, pláne tanítványi köröm. Mindezek miatt látom úgy, hogy sokszor az ösztönzés és kellő utánjárás hiánya lehet a dolog gátja.

A József Attila Kör és a Fiatal Írók Szövetsége azért is működik, hogy akik ott publikálnak, azokra jobban figyeljenek. Ha nem náluk jelenne meg egy pályakezdő író első könyve, akkor talán senki nem tudna róla. Van olyan író, aki nem kopogtat folyóiratoknál, nem szól a haverjainak, hogy tessék, itt van a könyvem, írjatok róla, mégis felfigyelnek rá, mert JAK-osként vagy FISZ-esként szem előtt van. Tehát nem olyan nagy baj, hogy van recepciójuk, még ha talán jelentősebb is, mint amekkorát érdemelnének. Ha jól sejtem, arról is van szó, hogy hiába van ennyi napi- és hetilap, folyóirat és internetes felület nálunk, még így sem fér bele a világirodalom?

Hiszek a heterogén látásmódban, az értelmezés gazdagságában és szabadságában, de csak egy bizonyos szintig – bár van számos kimeríthetetlennek tűnő műremek (ezért indokolt a Bodor- vagy Krasznahorkai-olvasókönyv) nem vagyok benne biztos, hogy tizenhat vagy tizennyolc recenziónyi releváns és okos dolgot el lehet mondani minden ilyen könyvről. Mindezt addig kell folytatni, amíg van kinyerhető információ, feltehető kérdés, mint egy kvalitatív kutatásban. Egy bizonyos mennyiségű kritikán túl nem biztos, hogy van értelme tovább elemezni. Nem venne el a minőségből, ha csak egy kicsivel kevesebb kritika lenne magyar oldalon, és négy helyett mondjuk nyolc szem látná a jobb világirodalmi köteteket.

Alapvetően, mivel ilyen alacsonyak a számok, megnéztem szféránként is a kritikák számát. Vannak a napilapok, amik hetilapként működnek, ahogy ezt Károlyi Csaba is megállapította. Mert például a Népszabadságban is csak szombatonként jelennek meg könyvkritikák. Ezek rövid, háromezer karakteres zsurnálkritikák, amik Károlyi szerint színvonalasak, és szerintem is kihozzák a maximumot abból, amit ilyen terjedelemből lehet. Informatívak, ajánló jellegűek. A hetilapokból kettőt lehet irodalmi szempontból relevánsnak tekinteni, az Élet és Irodalmat és a Magyar Narancsot. Az ÉS minden héten közöl hatot-hetet,  közepes hosszúságúakat. A ManCs kritikái szintén öt-tízezer karakteresek, színvonalasak. Ezekben harminc százalék a világirodalom aránya, ami nagyjából jó is. Viszont a folyóiratokban öt-hat oldalas elemzéseket is lehet írni, amiben nem csak elmondjuk a tartalmat, és azt, hogy tetszett-e vagy sem, hanem érdemben lehet elemezni, reflektálni. Na, ebből borzasztó kevés van, pedig ez a szféra a leginkább sokszínű, van vagy húsz olyan folyóirat, ami könyvrecenziókat közöl, és ehhez képest itt a legfurcsább arány. Az internetes szférában nagyjából olyan a helyzet, mint a hetilapoknál. Két élharcos van, a Könyvesblog, ahol magas számban és jó színvonalon írnak rövideket, és az E-kultúra, ők két flekken, de szintén nagy számban foglalkoznak világirodalom-kritikával, sajnos változó színvonalon.

zelei

Az interjú egyik vidám pillanata

Hány év anyaga szerepel majd a kötetben? Mostanában megjelent könyvekről szóló kritikák lesznek benne, vagy régebbiekről, esetleg újonnan magyarra fordított régi könyvekről szólók is?

Az első, kritikakötetbe került könyv 2007-es, az utolsó pedig tavalyi, tehát nagyjából hat év anyagát öleljük fel, ügyelve arra, hogy mélység és szélesség is jelen legyen. Ez azt jelenti, hogy az országhatárokon kívül az irodalom vertikális határvonalait is igyekszünk lehetőség szerint semmibe venni, így zsánerkritikát is közlünk: L. Varga Péter Stephen Kingről, H. Nagy Péter egy Bacigalupi-sci-firől, Sepsi László a Trónok harcáról értekezik nagyon okosan. Ezt azért tartom fontosnak, mert jelenleg úgy látom, a popirodalom a szuper tematikus oldalakon túl (pl. Kulter, Próza Nostra), az akadémiaibb közegben leginkább számomra kedves tematikus számokba tömörül, mint egyfajta érdekesség: jé, léteznek olyan könyvek is, amiket ezernél több ember olvas… Akármennyire is szeretem, akár meg is veszem az Új Forrás trash vagy a Szépirodalmi Figyelő sci-fi különszámát, mind egy-egy gettó: megjelentetsz egy ilyen – ne legyen félreértés: az esetek többségében szuper – számban öt témába vágó írást, és ezzel a téma le van tudva, pedig úgy gondolom, ez is folyamatos, nem eseti, „ünnepi” reflexió tárgya kellene, hogy legyen. A kötetünknek éppen ezért ez is nagy vesszőparipája, hogy hülyeség a kettőt elválasztani, mert nagyon széles a kettő határterülete, rendszeres (és idén úgy látom, már a magyar irodalomban is kifejezetten trendi) az átszivárgás, egymásba folyás, keresztbe fertőzés, ami miatt nehéz is, meg talán szükségtelen is meghatározni, mi a szépirodalom és mi a popirodalom. Bárány Tibor foglalkozik sokat a cikkeiben azzal, hogy logikailag nem tudsz olyan gépet összerakni, ami nyikorgásmentesen dobja szét egyik vagy másik kötetet egyik vagy másik kategóriába, mert nincsenek olyan konkrét tulajdonságaik, amikkel el tudod választani őket. Ezek egyszerűen szubjektív kategóriák. Hogy ennek ellenére miért olyan erősek az egész társadalmunkban az „irodalom = valami egészen magasztos és komoly valami” álláspont pozíciói, ahhoz elég megnézni azokat az egészen elképesztő kommenteket, amik a Facebookon érkeztek Lackfi János és Varró Dani tankönyvekbe bekerült verseiről, vagy Tolvaj Zoli irodalmi zombijairól. Ilyenkor kiderül, milyen furcsa képe van az embereknek irodalomról.

Sepsi László, aki a PopJAK című beszélgetéssorozatot is viszi, múltkor még egy Coelho-regényről írt kritikát.

Olvastam Sepi írását, abszolút legitimnek tartom, és nem szeretném, ha egzotikum maradna. Kell írni ezekről a kötetekről, ha van bennük releváns, kinyerhető információ, és nem baj, ha itt is élnek a keresztbefertőzések: legújabb Saramago-monográfiájában például Pál Ferenc Romana-szerelmesregényeken alkalmazza Propp varázsmese-morfológiáját, hogy eljusson Saramago regényeinek szerelmesregény-olvasatáig, és nem törik bele a tolla. Zseniális!

A kritikaantológia szerkesztésénél mik voltak a válogatási elvek?

Elkülönítettem azokat a zsánerkritikákat, amikről itt beszéltünk, ezek adják az első részt. A másik szívügyem a fordításkritika, amivel szintén ritkán foglalkozunk. Ahogy szegény Benyhe János szokta volt mondani, az olvasó fejében a külföldről érkezett könyvek mindig csak úgy „lefordulnak” magyarra, és a kritikus méltatásából sem sokszor derül ki egy-egy udvariaskodó frázison túl, hogy ezt valaki lefordította. Ne dőljünk be: ha egy kritika eldugott félsorában olyat olvasunk, hogy XY fordítása végig magabiztos/gördülékeny/lendületes, az azt jelenti, hogy nem tudom, milyen az eredeti, mert nem olvastam, tessék az én orromra is rákoppintani, ha ennyivel beérném az ÉS-ben. Emiatt válogattam be a ritka madárnak számító fordításkritikákat: nagyobb örömömre a Jelenkor mostanában kezdett rendszeresebben közölni ilyeneket, de magam is igyekszem szájtépés helyett példát mutatni, idén Bolaño Vad nyomozók című kötetét elemeztem igen hosszan a Kalligramban, év végén a Pedro Páramo újrafordítása lesz terítéken. Mert az újrafordítás is külön műfaj: eredetileg részben az új Ulysses miatt próbáltam egy újrafordítás-szekciót csinálni, de ebbe éppen az Ulyssest nem tudtam integrálni, mert sokáig senki nem írt róla értékelhetőt magukon a nagyon érdekes írásokkal rendelkező fordítókon kívül…

A válogatás egyik tanulsága az volt, hogy a fordítást akkor szokták komolyabban venni egy kritikában, ha nagyon régi és klasszikus a könyv, de mostanában fordították le magyarra. Thomas Pynchon Súlyszivárványa például a hetvenes években nagy sláger volt. Akik a nyolcvanas-kilencvenes években voltak angol szakosok mifelénk, azok jó eséllyel olvashatták eredetiben – most, hogy nemrég megjelent magyarul, szinte minden kritika számot vetett a fordítás milyenségével. A másik ilyen csoport az újrafordításoké, ami azért is fontos, mert a fordítások ötven-hatvan évente elévülnek.

A kötet hosszabbik részét azonban nem ezek, hanem a nyelvek szerint elkülönített szekciók. Amire nagyon büszke vagyok, hogy az angol, német, spanyol, portugál, orosz és lengyel mellett sikerült kiizzadni egy horvát nyelvű irodalmakról szóló szekciót is, nagyon ügyes, nagyon jó elemzésekkel. Mert valahogy a saját szomszédainkról nem tudunk soha semmit: a szlovák irodalomnál például esélyem sem volt, hogy két-három hosszabb írást találjak egyazon könyvről. Az volt ugyanis a vezérelvem, hogy olyan köteteket válasszak, melyekről legalább három kritika született. Ezeket egymás mellé raktam, modellezve az általam óhajtott polifóniát, és a kritikák dialógusát. Igyekeztem arra is figyelni, hogy olyan könyveket válasszak, amik még könyvesbolti forgalomban vannak, hogy ha ne adj’ isten valakinek megtetszik egy könyv, tudjon belőle venni, vagy legalább rendelni.

A számodra jelentős kötetek mindegyikéről találtál három kritikát?

Ó, szó sincs róla, és ebben azért van szerepe a megfelelő írói brandek felépítésének, amikben az olyan kiadók járnak az élen, akiket nem szokás különösebben elismerni értelmiségi körökben. A Magyarországon elérhető orosz irodalomban például ez több szerzőnél elég jól ment, amit viszont felkéréseken jól le tudok mérni, hogy Latin-Amerika továbbra is egyetlen szerzőből, a nemrég elhunyt Gabriel García Márquezből áll. Amelyik írónak jól fel van építve a brandje, arról meg lehet találni a három jó kritikát, olyanoktól is, akik jó kritikusok, de nem a szűken vett szakma részei, amitől persze simán írhatnak kiváló kritikát. Legevidensebb példája mindennek a spanyol nyelvű irodalmakban is komoly hírnevet kivívó anglista, nagy példaképem, Bényei Tamás, de a szerzői brandeknél maradva megfigyeltem, hogy Kabai Lóránt mindig ír Szorokin könyveiről, L. Varga Péter sokszor megnyilvánul Pelevinről, annak ellenére is, hogy egyikük sem ruszista. Ilyet nem tudsz elkapni Márquezen kívül más latin-amerikai (osztrák, német, ír, finn, cseh…) író esetében, még azokról sem, akik jók és sok könyvük megjelenik nálunk. Nincs felépítve a brandjük. Nem Nobel-díjasok és ezzel már le is lehet írni őket. Illetve néha, mondjuk Mo Yan esetében, ha van, akkor is.

A Latin-Amerika iránti rajongás honnan jön? A FISZ Világirodalmi Sorozata kétfókuszú, és Közép-Kelet-Európa mellett ez a másik térség, amire koncentráltok.

Az én utam azért elég lineáris, a spanyol kéttannyelvűből a spanyol szakra vezetett, ami mellett történelmet is végeztem. Ebből a kombinációból kiindulva már nem egészen váratlan, hogy főleg latin-amerikai irodalmakról írok kritikákat és a huszadik századi latin-amerikai identitás a disszertációs témám. A szerkesztőtársaim közül Urbán Bálint a portugál vonalat viszi, ő portugál szakon végzett, szintén írja a PhD-ját, és a Camões Intézet könyvtárosa.

zelei

Zelei Dávidtól balra Urbán Bálint, jobbra Izsó Zita és a moderátor, Korpa Tamás a FISZ nyári táborában (Fotó: Káldy Sára)

Két másik szerkesztőtársadat, Izsó Zitát és Lesi Zolit is te gyűjtötted magad köré?

Szó sincs róla, ők is és mi is pályáztunk a világirodalmi sorozat szerkesztésére, és azt mondták a FISZ vezetői, hogy mindkét pályázat olyan jó, hogy csináljuk együtt a kettőt. Nagyon örülök, hogy egyikünknek sem kellett veszítenie, mert dinamikusan, sokat ötletelve tudunk összedolgozni, ha látszólag nem is haladunk rohamléptekkel, de jó ideje sikerrel működtetünk egy műfordító műhelyt, a Horizontot (angolból, franciából, majd németből fordítunk-fordítottunk Nádasdy Ádámmal, Gerevich Andrással, Tótfalusi Ágnessel és Márton Lászlóval) most pedig végre megjelenik az első kötetünk, amiről eddig beszéltünk, Világtalanul? Világirodalom-kritika Magyarországon címmel. Lesi Zoli és Izsó Zita a közép-európai és szláv vonalat viszik. Zoli Bécsben él, és szó szerint otthon van az osztrák irodalomban: a Tranzit sorozat keretében osztrák írókat hoz Magyarországra és magyarokat visz Bécsbe felolvasni, beszélgetni, ez nyilván sok, kiaknázható ismeretséggel jár. Mivel azonban világirodalmi a sorozat, és mi is mind igen nyitottak vagyunk a szokatlan ingerekre, irodalmakra, a nagy örömünkre kiadóként mellénk álló Jelenkorral együtt nem zárunk ki belőle senkit, a latin-amerikai és a közép-európai inkább csak vezérfonalak.

Pedig mindkét térség periférikus, azt hittem, ezért kerültek egymás mellé.

Volt is Bálintnak egy ilyen sorozatcím-ötlete, a Periférikus látás, tehát magunk is tudatában vagyunk a kánonból való kirekesztettségnek, és hogy tovább folytassam, épp pár hete voltam egy Latin-Amerika-Kelet-Európa összehasonlító konferencián a Corvinuson, ami bizonyította, nagyon is lehet vonni köztük párhuzamokat.

Várható, hogy bővül a sorozat afrikai vagy ázsiai irodalommal?

Ahogy a kritikakötetben José Eduardo Agualusa kisregénye helyet kap, úgy a terveinkben szerepel egy másik angolai, a nemrég nálunk járt Ondjaki kötetének kiadása is.

A következő könyveitek szépirodalmi művek lesznek?

Igen. Elsősorban versben, novellában és regényben gondolkodunk. Amire legrövidebb távon számíthatunk, az egy argentin novelláskötet lesz Samanta Schweblintől, El núcleo del disturbio címmel. Neki már megjelent egy könyve magyarul, A madárevő, a depressziós tinilányok körében osztatlan sikert aratva. A másik „nagy dobásunk” egy verseskötet lesz, egy Nobel-díjas alkotó, az ír Seamus Heaney Human Chain című kötete. Ha jövő ilyenkor beszélgetünk, és ezek nem lesznek meg, akkor sírunk majd.

Évente két-három kötetet terveztek kiadni?

Igen, ez a mennyiség tartható. Háromnál semmiképpen sem többet, ugyanis el szeretnénk kerülni az olyan kiadók hibáját, akik megjelentetnek egy csomó könyvet, aztán egyáltalán nem marketingelik, nehogy valaki elolvassa őket.

Kritikaantológia lesz még?

Hát, a jelenlegi tempóval körülbelül 2018-ra látom újra esélyesnek. Nyilvánvalóan nem születik egy kötet miatt robbanásszerűen, hirtelen sokkal több világirodalom-kritika, mint ahány gyerek kilenc hónappal a nevezetes New York-i áramszünet után. Bár így lenne! De ha csak arra rávenné a szerkesztőket, hogy elgondolkodjanak azon, hogy egy kiváló magyar alkotó középszerű alkotásáról íratott huszonkettedik recenzió helyett egy Glukhovsky-, Vilikovsky-, de akár Stephen King- vagy China Miéville-kritikát közöljenek, már roppant boldog leszek.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top