+ Interjú

Tommaso Tanini elhozta a Mélycsarnokba az elmúlt idők legbizarabb projektjét

H. azt mondta, szeret minket - interjú Tommaso Tanini olasz fotóművésszel

Tanini nem csak a diktatúrák működésének íratlan törvényeit vizsgálta, de a mögöttük megbúvó valóságot is: az egyéni történeteket. És akkor szembe jött velem a nagymamám tapétája.

Pénteken nyílt meg a Műcsarnok Mélycsarnokában Tommaso Tanini olasz fotóművész első önálló kiállítása. A H. azt mondta, szeret minket alighanem a legizgalmasabb projekt, amivel az elmúlt időben találkoztam.

Ijesztően ritka alkalom, hogy a kiállítótérbe lépve szóról szóra az a kegyetlen, nyomasztó, mellkasközéptől lábujjhegyig felkavaró és lezsibbasztó atmoszféra rántson magával, amit pár perce még a megnyitóbeszédben türelmesen végighallgattam. Hogy ugye, mit is kéne érezzek-gondoljak majd akkor, amikor farkasszemet nézek a képekkel? Tanini három éven át kutakodott, beleásta magát a hajdani keletnémet titkosszolgálat manipulációja által sakkban tartott társadalom bugyraiba. Nem csak a diktatúrák működésének íratlan törvényeit vizsgálta, de a mögöttük megbúvó valóságot is: az egyéni történeteket. Kiállításán most az ezeket a történeteket feldolgozó, dokumentáló fotói láthatók.

Tanini a kiállítótérben elhelyezett egy kupac borítékot. Az egyik levelet felbontva a sorok közt ezt találtam:

Baldur: Orwell 1984-ének birtoklása miatt tartóztatták le. A sógora jelentette fel.

Ulrike: A rezsim elleni propagandával és kémkedéssel vádolták.

Helmut: A mostohaanyja jelentette fel illegális kereskedelemért.

Wolfgang: A felesége jelentette fel, miután tervbe vette, hogy elhagyja az országot.

Wiegfried: Szökési kísérlet közben kapták el. Az apja a vád koronatanúja volt a tárgyaláson.

Hogy éri el a hatalom, hogy az emberek az őket rettegésben tartó, elnyomó rendszer helyett a saját szeretteik ellen forduljanak? Az említett hatalom védelmében. Az említett hatalom nevében. Ezt a kérdést veti fel a H. azt mondta, szeret minket. A nagy szívdobbanás meg akkor jött el, amikor egy fotón szembetalálkoztam a nagymamám konyhai tapétájával. Az a rücskös fajta, amit sosem értettem, hogy esztétikailag ezt most mégis miért. Tommaso Taninivel beszélgettem.

H. azt mondta, szeret minket - interjú Tommaso Tanini olasz fotóművésszel

A megnyitóbeszédben említetted, hogy különösen fontos számodra, hogy Magyarországon nyílhatott meg először a H. azt mondta, szeret minket. Ez az első önálló kiállításod, illetve innen erednek a gyökerei is az ötletnek, először itt ragadta meg a fantáziádat a téma…

Igen, édesapám olasz, de édesanyám magyar, így a nyolcvanas években még gyerekként gyakran jártam Magyarországon, elsősorban Budapesten. Meglátogatni a rokonaimat, találkozni a nagyszüleimmel. Sokszor hallottam azokban az időkben, ahogy nagymamám arról beszél, hogy hátha valaki lehallgatja a telefonbeszélgetéseket. Halkabban, nehogy a szomszéd meghalljon valamit, amit nem kéne és beárulja a nagyszüleimet valamiért. Illetve tudom, hogy a dédnagyapámat egyszer valóban elvitték az ávósok. Olyan történetek, beszélgetéstöredékek voltak ezek a számomra, amik kifejezetten ehhez a helyhez, Budapesthez kötődtek – hiszen Olaszországban ilyesmiről nem hallottam. Majd ezek az emlékek később is megmaradtak a gyerekkoromból, amolyan “meseként” – rengeteg megválaszolatlan kérdéssel együtt, hiszen akkor még szinte semmit nem értettem az egészből.

Később, ahogy elkezdett komolyan foglalkoztatni a téma fotográfusi szemmel, próbáltad faggatni a családod a történeteikről – felszínre hozni ezeket a személyes, de még megválaszolatlan kérdéseket?

Először megpróbáltam kikérni a dédnagyapám dokumentumait, a jelentéseket az archívumból. Azonban a bürokrácia közbeszólt – tulajdonképpen még mindig közbeszól – , így nem volt könnyű. Még most sem jutottam hozzá. Ezek a kérdések gyerekkoromtól fogva bennem maradtak, de persze, ahogy nőttem-nőttem egyre jobban tisztázódott a kép, egyre több mindent megértettem és pont így jutottam el addig a pontig, ahol eldöntöttem, hogy fel akarom dolgozni a témát. A személyes történetemen túl már mint fényképész is foglalkoztatott a kérdés: hogyan lehet fotográfiailag rögzíteni, feleleveníteni és egy más módon dokumentálni olyan történeteket és egy olyan jelenséget, ami már tulajdonképpen nincs – huszonöt éve nem létezik.

H. azt mondta, szeret minket - interjú Tommaso Tanini olasz fotóművésszel

Érdekes, hogy a magyar kötődések ellenére mégis Kelet-Németországban kezdtél el kutakodni…

Ennek egyszerűen az volt az oka, hogy rájöttem, ott az archívumok sokkal nyitottabbak, sokkal könnyebben neki lehet látni egy ilyen munkának – bármihez hozzáférhetsz, bárminek utánanézhetsz. Egyrészt mert a németeknél szigorúbban, jobban dokumentáltak mindent – az az érzésem is támadt, hogy ott egy jóval kegyetlenebb és durvább világ létezett, mint itt Magyarországon. Így a három ott eltöltött év során jóval mélyebbre áshattam a történetekben. Ettől még úgy gondolom, hogy a jövőben szeretném kiterjeszteni ezt a munkát, tovább göngyölíteni a kutatást akár Magyarországon és Csehországban is…

A H. azt mondta, szeret minket öt személyes, “valós” történetet mesél el – amolyan nyomozói munkát végeztél a projekt során. Hogy fogtál neki a kutatásnak? 

Eleinte még abban is bizonytalan voltam, melyik ponton ragadjam meg ezt a témát. Honnan kezdjem el megrajzolni ezt az egy egész társadalmat érintő “portrét”? Aztán ráleltem a fő szálra, ami engem érdekelt és amire felfűzhettem a történeteket: amikor a hatalom rákényszerítette az embereket, hogy egymás ellen forduljanak. Olyan személyek történeteit elmesélni, akiket elárultak a szeretteik. A feleségük, az apjuk feljelentette őket és így kerültek börtönbe…

Személyesen kerested meg ezt az öt embert? Ők mesélték el, mi történt velük, vagy egyszerűen csak besétáltál az egyik archívumba és találomra felcsaptál öt dossziét? 

Személyesen egyikükkel sem találkozhattam, hiszen nem beszélek jól németül. A németeknek azonban rengeteg olyan intézményük van, ahol nem csak őrzik ezeket a jelentéseket, de ahol kifejezetten foglalkoznak is azzal, hogy tartják a kapcsolatot a dokumentumok érintettjeivel. Elmentem az egyik volt berlini börtönbe és ott kértem segítséget a munkámhoz, hogy találhassak olyan személyeket, akikkel ilyesmi történt. Sőt, az elején még újsághirdetéseket is feladtam, hogy ilyen és ilyen adottságokkal rendelkező történetek után kutatok. Hihetetlen, de így jelentkezett egy férfi Törökországból, akivel ugyan végül nem találkoztam, de a kiállítás öt alanyából kettőre végül ezen az úton találtam rá.

H. azt mondta, szeret minket - interjú Tommaso Tanini olasz fotóművésszel

A kiállításod több ponton is felveti a bűn fogalmának a kérdését, meghatározhatatlanságát. Mi az, hogy bűn? Mennyire a kor és az adott politikai, társadalmi kontextus határozza meg, mit is jelent ez a szó?…

Azt hiszem ezek roppantul nehéz kérdések. Hiszen ha ezek az emberek, akik elárulták a szeretteiket, nem tették volna meg azt, amit tettek, akkor végső soron meg őket bántják. Tehát egy olyan helyzetről beszélünk, ahol itt vagy ott, valaki így is úgy is bántva lesz. Megvan ennek is mind a két oldala: igen, elárultad őket, de ha nem teszed, te leszel bántva. Egy olyan helyzet ez, amiben elképesztően nehéz megállapítani, mi a rossz és mi a jó – egy olyan korban, ahol ezek a helyzetek tulajdonképpen “normálisak” voltak. Én azon túl, hogy rögzítettem – felszínre hoztam ezeket a történeteket és egy formában dokumentáltam – nem szerettem volna állást foglalni ebben a kérdésben.

Mennyire érzed korspecifikusnak ezt a problémakört? Ugyan a kutatás területe kifejezetten Kelet-Németország és a Stasi, feltűnt, hogy a képeid mégis időben is, térben is jelöletlenek. Inkább egy intenzív érzelmi állapotot idéz meg, mintsem egy konkrét történelmi korszakot…

Gondolj csak a Facebookra… Mennyi adat, amit megosztasz az egész világgal. Belegondoltál már, az a megszámlálhatatlanul sok információ – amit így megosztasz mindenkivel – ki tudja, hogy húsz-harminc év múlva kinek a kezébe kerül és kinek lesz majd egyszer valamiért éppen fontos? A kettő roppantul hasonlít egymásra, sokkal közelebb állnak egymáshoz, mint azt mi gondolnánk. Azt hiszem már jó régóta félreteszik ezeket az információkat, amit mi mind megosztunk az interneten. Izgalmas téma – lehet, hogy a jövőben éppen ebbe az irányba szeretnék elmozdulni… Van már egy pár történetem.

H. azt mondta, szeret minket - interjú Tommaso Tanini olasz fotóművésszel

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top