(Fotó: Révai Sára)
A villamosmegálló felé közeledve balesetre vagy verekedésre gyanakszom, az is eszembe jut, hogy esetleg zsebtolvajt fogtak. A tömeg a zebrán átmegy a járdaszigetre, onnantól azonban nehezen oszlik szét. Sietek, nehogy lemaradjak valamiről.
Őszülő hajú, magas, sovány, csontos arcú férfi; valaha simára vasalt fekete pantallóban, igényesnek mondható, ám helyenként foltos fehér ingben, kioldódott mintás nyakkendővel. Rendíthetetlen elszántsággal irányít. Odaérek hozzá, és én se tudok kitérni a szigorú kérdés elől:
– Budára vagy Pestre?
– Budára – felelem megilletődve.
Határozott karmozdulat, útba vagyok igazítva, melyik oldalára álljak a járdaszigetnek. Elbliccelni nincs mód: ahogy ráförmed az emberre, látszik, vezetésre termett, kiszúrja, ha valaki sunyin lapítani akar.
A Margit híd felől befut a villamos, a zebrán rekedt tömeg engedelmesen megvárja, amíg a már Pest felé elirányítottakat egy újabb határozott mozdulattal a villamosra tessékeli. Azután folytatódik a kérdezősködés.
Egy középiskolás korú fiú szinte félrecsapja a sorompóként eléje tartott kezet, szó nélkül elvonul a jegyautomaták felé. Emberünk ordítva megálljt parancsol, a fiú egy pillantásra se méltatja. Ez lesz a veszte: csupán négy-öt lépés azokkal a hosszú lábakkal, a férfi megáll a renitens előtt, lekever egy irtózatos nyaklevest, majd bömböli:
– Budára vagy Pestre?
– Pestre – nyöszörgi a srác, a férfi a fejét csóválja, majd megállapítja: jó helyen áll a fiú. Ám mire visszaér őrhelyére, a zebránál fölborul a rend. Hiába pattognak a vezényszavak, mindenki a saját feje után megy.
Még látom, amint a férfi kirántja zsebéből a csilingelő mobiltelefont, aztán az én villamosom is befut. Tényleg Budára megyek.
{jcomments on}
